Bejelentkezés

x
Search & Filters

Az Astral Doors erősebb, mint valaha: Black Eyed Children (2017) lemezkritika

Néha eltűnődtem azon, hogy az Astral Doors underground sikere nem pusztán Patrik Johansson okozta első meghökkenésből fakad: a svéd énekes feltűnésekor még nem volt annyi Dio replikáns, mint ma, amikor Diego Valdez, sőt, Dio női megfelelője, az Avatariumban éneklő  Jennie-Ann Smith is tökéletesen fel tudja idézni a metal énekesek leggyakoribb origo-személyét. (Nem beszélve Jo Amoréról, akinek még külsejében is sikerült példaképéhez idomulnia, bár ő már a nyolcvanas években is felléphetett volna a király dublőreként.)

Persze a kérdés lehetne költői is, hiszen a csapat több albumon is bizonyította, hogy egy vokál-utánzat nélkül is lehet a korai Dio albumok szellemiségében alkotni – meg több albumon azt, hogy nem. Én ugyanis a legtöbb rajongóval ellentétben nem feltétlenül vagyok oda az együttes minden lemezéért, bár azt be kell ismernem, hogy egy viszonylag magas szintre helyezett léc alá sosem süllyedtek, és ha a diszkográfiának vannak is gyengébb pontjai, mégis a Dio-örökség legavatottabb ápolója cím örökös birtokosait tisztelhetjük bennük. (És ezt egyelőre nem vonatta kétségbe meg egyetlen, ex-tagokból álló formáció sem.)

A jelenlegi album azonban nem ezek közé tartozik. Úgy látszik, Johanssonnak csak jót tett a Civil War-féle kiruccanás, még akkor is, ha a háború kellemetlen vereséggel zárult, és az ottani zenei hatásokat is sikerült leráznia magáról, mert feltöltődve, régen hallott lendülettel és ötletgazdagsággal vezeti át a csapatot – no és a hallgatót Dio-földjére.

 

 

A "Black Eyed Children" mindent tartalmaz, amiért szerethetjük a zenekart, sőt, a gitárosi poszttól eltekintve felül is múlja a mester szóló életművének nagyobb részét. Johansson hangja úgy szárnyal a jellegzetes, epikus dallamokkal, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, olyan többlettel ruházva fel a produkciót, amit nem csak a fülre, de a lélekre is hat – képes elvarázsolni és elrepíteni abba a fantázia világba, aminek építésében jól tudjuk, ki volt a fő tervező.

A csapat hallhatóan telve kreatív energiákkal állt neki a munkának, és ez a tempón is hallatszik – egy árnyalattal több a gyors, impulzív dal, de az epikus kibontású darabok szerelmesei is megkaphatják, amire vágynak: a lemez címadója  igazi Dióra emlékeztető klasszikus, a "Don't Talk To Strangers"-t idéző felvezető taktusaival, egyszerre doomos és epikus ritmusaival, lassan építkező, ám aztán bombaként robbanó  refrénjével. Johansson teljesítményére pedig mit is mondhatnék? Vannak jelzők még, melyeket nem koptattunk el vele kapcsolatban? Ráadásul most a dallamai sem az annyira megszokottak, és ha nem is sikerült (akart?) a saját maga teremtette komfort-zónából kilépni – bár ennek lehetőségét a  prezentált és megidézni szándékolt stílus igen szűkre szabja –, szinte minden számban képes volt hatásos refrénnel borsót hinteni a hátunkon. Patrik pedig a sajátján viszi az albumot, ami még gyengébb végeredmény esetén is így lenne, mert a hangzásban annyira előre van keverve, hogy szegény billentyűs – kinek játéka pedig meghatározó lenne a Dio-sztenderdek szerint – olyan, mint aki az énekes hangjából szőtt függöny mögül próbálná a történteket befolyásolni – mikrofon nélkül.

Meg vagyok hát nyugodva, a világ rendje helyreállni látszik – legalábbis itt, zeneföldön:  az Astral Doors erősebb, mint valaha, a Civil War megkapta a progresszív metal szcéna egyik legnagyobb énekesét, mi pedig csak akkor lehetnénk boldogabbak, ha Johansson legközelebb egy új Wuthering Heights lemezzel jelentkezne.

 

 

Garael

Fossás: Dionysos Rising