Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Az univerzum kapuin dörömbölve” – VHK, Perihelion koncertbeszámoló, Grand Café Szeged, 2017.04.07.

Sokan vártuk ezt az eseményt, én legalábbis biztosan mivel a VHK-hoz élőben még nem volt szerencsém. Folklór és népi elemekkel bőven átszőtt alteregóját, a Vágtázó Csodaszarvast még sikerült elkapnom egyszer a Szigeten, de akkor nem tett rám oly nagy hatást. Valami azért mégis lehetett, mivel a „Tiszta Forrás” debüt albumukat később beszereztem. Abban az időben nem létezett „igazi” zenekarként a VHK és ha jól tudom egészen 2009-ig (mivel 2000 környékén feloszlottak) kellett várni, hogy történjen valami robbanás. A Vágtázó Életerőből aztán valahogy, szerencsére, csak kialakult illetve „újjászületett” a VHK azon formája, amit ezen a péntek esti napon mi is megtapasztalhattunk.

A Várkert Múzeumba betoppanva konstatáltam, hogy a Perihelion épp elkezdte műsorát, így szereztem gyorsan egy sört és figyeltem a történéseket. A színpad pofásan lett kiépítve, fényekkel, kontroll ládákkal, normális hangosítással, bár akusztikailag még mindig nem a legideálisabb koncertterem. A debreceni betyárok muzsikája viszonylag jól szólt, az elején kicsit háttérbe volt szorítva a dob, ami később javult, a húrosok pedig szépen duruzsoltak-dohogtak. Végre Vasvári Gyula (énekes-gitáros) énektémáit is ki lehetett venni, nem veszett el a gyorsabb részeknél sem.

 

 

Sajnos néha az volt az érzésem, hogy a Vármúzeum falai túlságosan rezonálnak, így pár résznél már bántóan magas tartományokban szólalt meg a zene. Leginkább a „Zeng” és a „Hold” lemezek dalai voltak a terítéken, egységesen izmos set-jükbe egy új dal is bekerült, ami engem iszonyat módon megfogott. Volt benne valami idegen, távoli, mintha egy gondolat-menetet látnék kibontakozni lelki szemeim előtt. Enyhe David Lynch utóérzésem volt, annyi különbséggel, hogy a sztori nem Twin Peaks-ben játszódik, hanem egy norvég faluban, valahol fenn Északon. Ha ez lesz az új irányvonal, akkor tűkön ülve fogom várni az új Perihelion anyagot, ugyanis ez több mint ígéretes.

 

 

Némi átszerelés következett, dobos-ütősök soundcheck, a gitárládákból törzsi hangok vibráltak, Grandpierre Attila talpig fehérben, amire aztán felvett egy míves-kékes, hímzett talárt. Időközben szinte koppig megtelt a terem, egészen a bejáratig tobzódtunk, sokan még a gyereküket is elhozták az eseményre. Elég furán hatott egy 10 év körüli lyány tánca a 40-es félmeztelen, csurig izzadt, pogózó tömeggel együtt. De ne rohanjunk ennyire előre az időben. A helyet még a koncert előtt a VHK-hoz méltóan rendezték be: mindenütt a rájuk jellemző rituális szimbólumok, festett sámándobok kifeszítve, az ikonikus faragott marhakoponya a színpad fölött volt fixálva, szóval minden adott volt ahhoz, hogy az Ősi Szellem megnyilatkozzon és ugorjon egy nagyot.

Hopp! Hejjj!

 

 

És ugrott is, jó magasra, a csillagokig, megcincálta kissé a Napot és egy parányi darabot letört belőle, majd megmutatta nekünk. Amúgy valójában nehéz helyzet ez, mert kvázi nem egyszerű szavakba öntenem azt, amit átéltem és átéltünk. Abban biztos vagyok, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy láthattam a Vágtázó Halottkémeket. Több mint 40 éves alkotói pályafutásuk során, nyomát sem láttam a fáradtságnak, megalkuvásnak. Ez az előadásmódon sem tükröződött, mely a maga nemében kortalan. Nem volt vagy lesz, hanem jelen van. Vagyok és vagyunk. Az egybegyűlt tömeg pedig féktelen, vad ló módjára „vágtatott” de nem keseredettségből vagy dühből. Inkább pozitív energia vonalak között táncolt. Minden lefogott, pengetett, kidobolt és kikiáltott hang mely az éterbe áttört: kozmikus. Mégsem az űrben voltunk, hanem itt és most. A Vármúzeum termében. Minden reális, ez az élet. Ha az Élet mondjuk egy állandó forgásban levő, folyamatosan formálódó erő lenne, akkor a VHK lenne az. Modern sámánizmus? Talán. Néha az a furcsa látkép tört rám, hogy ők a Swans hazai megtestesítői. A kongás/perkás srácról, Köles Vazulról - aki amellett, hogy Boli halála óta ő az üstdobos, a színpadon és környékén látható dekorációs elemeket (pl. a hulahopkarikára feszített vásznakat, vagy a világító szemű koponyát) is ő készítette - konkrétan Thor Harris flashback-em volt, (ha jól figyeltem) a dupla basszusgitár és gitár pedig elképesztően vaskos sound-ot biztosított a remek dobalapoknak. Az Attila pedig a mi a Michael Gira-nk.

 

 

A Vágtázó Halottkémek hatása és ereje tagadhatatlan, a bennük rejlő ősi energia máig hajtja előre a csapatot. E megfoghatatlan energia egyik megnyilvánulását láthattuk ezen az estén, amiért nem lehetünk eléggé hálásak nekik. Köszönet érte, hogy megmutatták ezt.

Becsüljük meg azt, amink van. Tisztelet az Ősök előtt.

VHK számlista:

01. Bevezetés
02. Tündérlány
03. Mi történt?
04. A lélek mélyén
05. Hun testvériség
06. Porból várat építek
07. Távoli világok
08. Halló Mindenség
09. Fohász
10. Ki vele az Istenért!
11. Aláírhatatlan történelem
12. Hazánk
13. Szemed, hajnal, csillagok
14. Fénysuhamlás
15. Valaha ringó táj
16. Élő világegyetem
17. Pótolhatatlan halhatatlanság
18. Hunok csatája

 

 

Fényképek a koncertről ide kattintva elérhetők.

Lupus Canis

 

Fotók: Elephant Studio - Borisz