Bejelentkezés

x
Search & Filters

Deák Bill Gyula - Kaptam pofont az élettől bőven... (interjú)

Harminckét évvel a legendás magyar rockopera ősbemutatója után ismét két uralkodó találkozott a Városligetben. A főszereplő természetesen István, de aki a blueszenét szereti, az tudja, hogy mifelénk a Torda táltosként lázító énekes, Deák Bill Gyula is király. - olvasható a Magyar Nemzetben.

Kőbánya félreeső utcácskájában, egy régi házban beszélgetünk Deák Bill Gyulával. Igaz, hogy közel van a vasút, és a társasházi lakás sem emlékeztet rózsadombi villára, de ott él a legfeketébb hangú magyar énekes. Felesége kávéval kínál, a nagy melegben jólesik egy pohár hideg ásványvíz is.

– Nemigen iszom mást – mondja Bill. – Azért egy kis száraz vörösbor még jólesik esténként – nyugtat meg, amikor elképzelem az absztinens bluest. – Az infarktusom óta, orvosi tanácsra. Nem iszom sokat, de egy-egy pohárkával lecsúszik.

– Megszokta, mint Torda szerepét az István, a királyban. Hány rendezésben bújt már a táltos jelmezébe?

– Harminckét éve volt az első, játszottuk párszor Szegeden, Dunaszerdahelyen, Sevillában a világkiállításon, volt egy Népstadion is. Nem tudom mindet felsorolni. Tény, hogy harminckét év elteltével megint én éneklem Tordát.

– Amit az Alföldi Róbert-féle rendezésben Novák Péter adott elő. Most pedig ő rendezte az előadást.

– Ez van.

– Ki kereste meg a szerepajánlattal?

– A producer, Rosta Mari hívott fel, gondolom, Szörényiék javasolták, hogy legyek megint én a táltos. Mindegy is, hogy kinek jutottam eszébe, de nagyon örülök neki, megtisztelőnek tartom. Szerintem ettől még hitelesebb a mostani előadás.

– Ráadásul ugyanolyan jól énekel, mint három évtizeddel ezelőtt. Minek köszönhető, hogy a hangja semmit sem öregedett?

– Egyrészt adottság, másrészt sokat koncertezem a Deák Bill Blues Banddel, tehát – hál’ istennek – edzésben tartom a hangszálaim.

– Ha jól tudom, gyerekkorában megpróbáltak operaénekest faragni önből.

– Megpróbálták, mert erős a hangom és nagy a hangterjedelmem. Ráadásul tényleg szeretem az opera műfajt is. Pavarotti óriási kedvencem. A bluest viszont nemcsak szeretem, hanem az az életem.

– Ha valamilyen módon mégis sikerült volna a tanárainak klasszikus énekessé pofozniuk a kis Deák Gyulát, most talán egy milliomos operaénekes világsztárral beszélgetnék. Szép ez a kőbányai otthon, de tény, hogy ebben a kis országban még a magyar blueszene koronázatlan királya sem került fel a leggazdagabb magyarok névsorára.

– Azt is mondták, hogy ha nem ide születek, hanem legalább Németországba, akkor… Nem tudom, ide születtem. Gyerekkoromban focista akartam lenni. Nagyon jól játszottam – ha nem vesztem el a lábam tizenegy évesen, talán a legnagyobb magyar focista lettem volna. De másképp alakult. Jött a beatzene, és elkezdtem énekelni.

– Talán Chuck Berry mondta önről, hogy még sosem hallott fehér embert ennyire fekete hangon énekelni.

– Igen, a budapesti koncertje előtt mi voltunk az előzenekar. Tényleg nem hitte el, hogy az a pasi, akinek az előadáson csak a hangját hallotta, ahogy Percy Sledge örökzöldjét, a When a Man loves a Woman című dalát énekli, nem fekete ember. Ez nagyon jólesett, hiszen mindig is nagy példaképem volt Gary Moore, B. B. King, Eric Clapton, Jimi Hendrix, Radics Béla és a többiek társaságában.

 

 

– Miért nem próbált külföldön is szerencsét?

– Főleg azért, mert nem tanultam meg angolul, amit ma is bánok. Ám felléptem sok európai fesztiválon, koncerten, és sehol sem vallottam szégyent. Orszáczky Jackie barátom hívott Ausztráliába is, de nem mentem. Nem akartam itt hagyni anyámat, akit nagyon szerettem. Van dolgom, koncertem elég, nincs bennem hiányérzet.

– Orszáczkyt még ma is a legnagyobbak között emlegetik Ausztráliában.

– Szegény, nagyon korán ment el. Sokat köszönhettem neki így is. Rengeteget tanultam tőle. Ő volt az első, aki kimondta, hogy Magyarországon Bill a blues királya. Az ő szavának pedig itthon is volt súlya. Sokszor énekeltem a zenekarával, a Syriusszal, aztán Radics Bélával, Bencsik Samuval – a legjobbakkal.

– Az volt a magyar blues hőskora.

– Igazán akkor lendült fel a bluesélet, amikor Hobóval magyar nyelvű számokat kezdtünk játszani.

– Ha már szóba jött, fura kapcsolat van önök között. Földes László többször is azt nyilatkozta, hogy Deák Bill Gyula eltávolodott a bluestól.

– Nézze, ha én beleszólok a mikrofonba, az már blues. A Kéne egy üveg bor című számom mitől nem blues? Rendben, én rhythm and bluest játszom. Ha csak tradicionális bluest énekelnék, abból itt Magyarországon éhen halnék. Van egy másik számom, az Én nem haragszom senkire. Ez tényleg így van. Arról sem tehetek, amit rólam mond. Az ő dolga, én nem vitatkozom, nem akarok ilyesmivel foglalkozni. Nem lehet letagadni, hogy nagyon szép, értékes dolgokat csináltunk együtt. Nagy dolgokat vittünk végbe közösen, sajnálom, hogy most elszaladt vele a ló. Mit tudok csinálni? Ezt dobta a gép, járom a magam útját, teszem a dolgom, énekelek. Ennyi.

– Ritkán készít új lemezt.

– Ritkán. Hiába lett platina a Hatvan csapás vagy a Király meséi, ma már mindenki letölti. Talán jövőre. Ám közben játszom mindenkivel, aki Magyarországon zenél. Őskövület vagyok. Nem a pénzért csinálom. Akárhova elmegyek, kiteszem a szívem-lelkem. Szakad rólam a víz, ahol kell, szépen, ahol kell, ordítva tolom a dalaim.

– Mekkora változást hozott az életébe az első István, a király?

– Én már akkor is sztár voltam a Hobo Blues Banddel. Tulajdonképpen azt jelentette számomra, hogy ezáltal olyanok is megismertek, akik nem jártak rockkoncertekre. Hatvan-hetven éves emberek sírtak a Király-dombon, lengtek a magyar zászlók. Nekem is kijöttek a könnyeim. Nagy dolog volt. Előadtuk a Népstadionban, aztán Szegeden a Dóm téren is. Ott a tetőkön is nézők ültek. Előadás után háromezren vártak. A határainkon túl is szeretnek, tisztelnek azóta is. Erdélybe akkoriban nem is volt szabad bevinni a lemezt. Óriási hatása volt az István, a királynak.

– Ha a tavalyi szegedi előadásra gondolunk, még ma is lehet vihart kavarni ezzel a darabbal.

– Ehhez én nem szeretnék hozzászólni. Örülök, hogy akkor nem kerestek meg. Most viszont igen, és a barátaimmal – Varga Mikivel, Nagy Feróval, Feke Palival, Radics Gigivel és a többiekkel – dolgozhattunk együtt. Nagyon jó a csapat, Novák Peti is aranyos ember, jó volt a hangulat. Persze más, mint annak idején. Ez egy koncertjellegű feldolgozás, sok táncossal. Annak idején a Novák tata készítette a koreográfiát, most meg a fia rendezi. Ez is szép.

 

István, a király a Királydombon (2015)

 

 

– Hogy harminckét évvel a bemutató után a darabban szereplő rockénekesek névsora változatlan maradt, azt is jelzi, nem történt trónfosztás a műfajban sem. Nem jöttek a fiatalok, hogy lesöpörjék az öregeket.

– Ez az eredeti, ez az igazi.

– Elöregedett a blues?

– Nem. Sőt a mai fiatalok is szeretik, velünk énekelik a számaimat a koncerteken. Szerencsére mindig nagyon jó szövegírókkal dolgoztam. Olyanokkal, mint Földes László, Horváth Attila, Koltay Gergely. Az én számaimnak lelkük van, és a szövegek is szólnak valamiről. Nem hazudnak, így én is hiteles maradtam. Nem adtam el magam pár fillérért, ami sokat számít.

– Maradt Kőbányán, nincs rózsadombi kastélya, hatalmas terepjárója.

– Nem is hiányzik. Jól élünk, mindenünk megvan. Nem panaszkodom. Van egy fiam és egy lányom, csodálatos feleségem, egy gyönyörű, tizennyolc éves unokám, Deák Bill Gyula (a fiatalembert tényleg így hívják – A szerk.). Kerek az életem.

– Az unokája is zenél?

– Nem, ő versenyszerűen úszott. Vettem neki egy gitárt, néha játszogat otthon. Majd kiderül, mennyire veszi komolyan.

– A zenét csak komolyan érdemes csinálni.

– Én csak úgy tudom, így csinálom kölyökkorom óta. A lényeges dolgokban nem változom. Kőbányán élek, a Fradinak drukkolok, és egy párt érdekelne, ha lenne – a bluespárt. Ilyen vagyok, ezért szeretnek.

– A hiteles blues lényege az őszinteség?

– Gyerekkoromban egy ötször ötös szobában laktunk hatan, négy gyerek és a két szülő. Örültünk a cukros-zsíros kenyérnek, egy almának. Aki nem kapott elég pofont az élettől, sosem nélkülözött, nem tudhatja, miről szól ez az egész. Én kaptam bőven.

– Mikor jött rá, hogy meg tud élni a zenéből?

– Pénz miatt sosem panaszkodtam.

– Pedig néha nem árt odafigyelni a pénzügyekre sem. Idén egy bulvárlap címlapon hozta, hogy számlaügyek miatt nyomoz ön ellen az adóhatóság.

– Azt persze már nem hozták a címlapon, hogy megszüntették ellenem az eljárást, mert kiderült, nem követtem el semmit. Ilyen a bulvár. Ott nem hír, ha valaki becsületes.

– Ha végiggondolja az életét, van valami, amit másképp csinálna?

– Többet tanulhattam volna, kár, hogy nem tudok angolul. Lehettem volna kevésbé hiszékeny, akkor nem csaptak volna be annyiszor. Anyáméktól azt tanultam, hogy maradjak ember minden körülmény között. Ez az igazán fontos, és talán sikerült. Hálát adok a Jóistennek, hogy ennyi jó emberrel játszhattam egy színpadon. Ez kellemes érzés és nagy megtiszteltetés. Szeretnek az emberek, mindig ott van számomra a család, a feleségem, a gyerekeim, az unokám. Ez a legfontosabb. Nem panaszkodom.

 

 

Forrás: Mno.hu

 

Fotó: Végh László - Magyar Nemzet