A Marillion csodás,  a Marillion legendás, a Marillion stílusalapító... Ez mind igaz, 2000 óta mégis botrányosan hűvös a viszonyunk, mert a kezdetben még szimpatikus Steve Hogarth depressziója teljesen rátelepedett a bandára, valamint egyfajta zenei értelemben vett rheumatoid arthritis (idült sokízületi gyulladás) hatalmasodott el rajtuk, ami minden görcsös (és elhibázott) kísérlet ellenére a modernizációra (egy kis pop, dub, electro), áporodottá, kínosan öregurassá tette őket. Még a David Gilmour-örökös Steve Rothery is elfelejtett egy időre szólózni...

Nem véletlen, hogy a blog fönnállásának immáron több mint nyolc éves történetében először 2012-ben írtam róluk, a "Sounds That Can't Be Made" album megjelenésekor. Akkor már éppen 13 éve az volt az első olyan Marillion alkotás, amit végig tudtam hallgatni, jóllehet nem voltam tőle elájulva, a klasszikusokhoz egyáltalán nem volt mérhető. Ezt figyelembe véve talán nem meglepő, hogy az új lemezt némi izgatottsággal vártam, hiszen kíváncsi voltam: vajon véget ér-e ez a roppant hosszú ideje tartó fájdalmas kínlódás, új (reménykeltő) korszak kezdődik-e az együttes történetében.

Az új anyag, ami a "F*** Everyone And Run" rövidítéseként viseli a "F.E.A.R." címet (nem túl eredeti az ötlet, ha a Van Halen 1991-es, "For Unlawful Carnal Knowledge" című lemezét vesszük alapul) úgy lett beharangozva, mint ami fölvonultatja a Marillion teljes zenei arzenálját, s ami bizonyos értelemben visszatérést jelent a zenekar korábbi (de már Steve Hogarthos) stílusához. Ez a kijelentés nem teljesen alaptalan, hiszen Rothery végre bátran szólózik, a digitális felhangok eltűntek, sőt a lemezt indító "El Dorado" elektronikus zongorája kellemes gondolati "árukapcsolás" a Pink Floyd "Animals" című klasszikusával.

A mindössze öt (így nyilván hosszabb) tételt tartalmazó "F.E.A.R" elsősorban az 1994-es "Brave"-re emlékeztet és valóban jobban sikerült közvetlen elődjénél. Mindazonáltal továbbra is úgy érzem, hogy az eredendően újhullámos szinti-pop háttérrel rendelkező Hogarth mind zeneileg, mind lírikusan teljesen átvette az uralmat a banda fölött. Erőlteti az összetettségük ellenére is kiszámítható dalszerkezeteket, a lassú tempókat, a nyavalygós, életunt hangulatot (ez a "spleen" régi hagyomány a romantikus költészetben) és a politikai agitációt, a kéretlen társadalomkritikai kommentárokat. Egy adag nyers, feszes, tempós rock n' roll jót tenne a fiúknak, kivasalná a ráncokat, fölemelné a petyhüdten lógó részeket... Nyilván nem AC/DC típusú boogie-t várok tőlük, csak egy picit több életkedvet.

Tartuffe

Forrás: Dionysos Rising