Bejelentkezés

x
Search & Filters

A Good Charlotte pont annyira volt múltidéző, amennyire kellett (koncertbeszámoló) - 2017.06.17. Budapest Park

Nem semmi hetet hoztak össze a szervezők a pop-punk műfaj kedvelőinek, ugyanis pár nap leforgása alatt a SimplePlan, a Sum 41, a Good Charlotte és a Green Day is nálunk járt, ami azért már a gombócból is sok kategória, már csak anyagilag is, és persze az élet sem áll meg senki kedvéért erre a pár napra, így sajnos szelektálni kellett, de a szombati Good Charlotte buli semmiképp sem maradhatott ki.

A fiúk egy sereg vendégzenekart hoztak magukkal, így az igazán kitartóak már délután öttől tombolhattak, de persze sokan csak később kapcsolódtak be az estébe, mi például nem sokkal a Pierce The Veil kezdése előtt, amikor nagyjából fél ház lehetett a Budapest Parkban. A Fuentes tesók csapata tavaly is megfordult nálunk, így igazán nem lehet okuk panaszra a rajongóknak, akik a pólókból kiindulva szép számmal képviseltették magukat. A zenekarnak nagyjából 30-40 perc jutott, amibe gyakorlatilag egy percre sem volt megállás, néhány rövid konferálást leszámítva Vic részéről. Bevallom, nem követem közelről a csapat munkásságát és élőben is most láttam őket először, de engem meggyőzött a teljesítményük, úgyhogy még biztosan „találkozunk”.

 

 

Kíváncsian vártam a Good Charlotte koncertjét, mert a Madden tesók bandája volt az egyik olyan zenekar, ami nagy hatással volt rám úgy 13 évvel ezelőtt, egy számomra meghatározó időszakban. Ekkor jött a The Chronicles of Life and Death album, olyan dalokkal, mint a Predictable, vagy az I Just Wanna Live, azóta viszont elég sok idő telt el, és a Good Charlotte háza táján is sok minden változott, valamint egy hosszabb szünetre is sor került, a zenekar pedig abba a stádiumba került, hogy igazolniuk kellett, van-e még létjogosultságuk, és talán valahol én is erre kerestem a választ múlt szombaton.

Szerencsére nem kellett sokáig várni a válaszra, ugyanis már rögtön a nyitó The Anthem egyértelművé tette, hogy a Good Charlotte nem viccel és a több mint egy évtizeddel ezelőtti sikerek helyett inkább a jelenlegi produkciójával akar bizonyítani. A The Story of My Old Man, a My Bloody Valentine és a Girls & Boys hármasa után már végképp igazán felpörgött a hangulat, és bár sajnos közel sem volt telt ház, a jelenlévők közül mindenki jól érezhette magát, így az sem csak üres közhelynek hangzott Joeltől, hogy a közönség és a zenekar egy életre összebarátkozott.

 

 

A Riot Girl után érkezett az első „új” dal, a Life Changes, majd sokak örök kedvence, a Predictable, ami alatt talán nemcsak én idéztem fel magamban a meg nem értett tizenévest, aki arra vágyik, hogy a kliphez hasonlóan körülötte is minden feketévé váljon, amikor végigmegy az utcán. A Keep Swingin’-nél lehetett reménykedni egy közös produkcióban, hiszen a turné során pont „kéznél van” a Sleeping With Sirens frontembere, Kellin, aki a Parkban is felugrott a színpadra, hogy elénekelje a saját részét a dalból.

Lássuk be, a középiskola rengeteg kínos élménnyel „örvendeztette meg” a többségünket, és mint kiderült, ez alól még Joel Madden sem volt kivétel, ami azért még akkor is nyújthat némi vigaszt, ha az ember mér rég kijárt mindenféle oktatási intézményt. Ilyen felvezető után természetesen csakis a Little Things következhetett, majd a The Outfield és a War révén ismét visszakanyarodhattunk a tavalyi Youth Authority albumhoz, utána pedig 15 évet ugorhassunk vissza az időbe a The Young and the Hopeless-hez.

 

 

A Good Morning Revival album elég megosztó volt annak idején, de az eredetileg az Avenged Sevenfold tagjaival megtámogatott The River, és az I Don’t Wanna Be in Love-ként is ismert Dance Floor Anthem, amely tényleg igazi himnusszá vált azok számára, akik nem akarnak szerelmesek lenni, azért kétségkívül jó dalok és élőben is működnek. Valószínűleg ezután következett volna a ráadás, de mivel már közel 11 óra volt, a fiúk nem vonultak le, hanem szünet nélkül eltolták az I Just Wanna Live-et, hogy mindenki kiénekelhesse a benne rejlő magas hangokat, és a Lifestyles of the Rich & Famous-t, ami természetesen szintén nem hiányozhat.

Sajnos a hangosítással néha voltak kisebb gondok, hol az ének, hol a gitár volt aránytalanul hangos, de ezeket néhány másodperc után korrigálták, és az is tény, hogy a szél is a technikusok ellen dolgozott. Extra látványelemek talán egyáltalán nem is voltak, de nem is hiányoztak. A Good Charlotte így is minden esetleges kételyt eloszlatott és pont annyira volt múltidéző, amennyire kellett, és megmutatta, hogy miért is zártuk annak idején egy életre a szívünkbe ezt a bandát. Ez a közönség és ez a zenekar ugyanis Joel szavaival élve: best fucking friends forever!

 

 

Tóth Mátyás

Fotó: Antropos.hu