Bejelentkezés

x
Search & Filters

Ilyen lett az új Adrenaline Mob: We The People (2017) lemezkritika

Szokásom, hogy mielőtt írok egy megjelenésről, akkurátusan végigolvasom, mit mondtunk a korábbi lemezek kapcsán az adott előadóról. Legtöbbször arra a megállapításra jutok, hogy teljesen következetesek és önazonosak vagyunk. Az Adrenaline Mobról eddig nálunk posztolt bejegyzések száma engem is meglepett. Annak ellenére, hogy előzőleg csak két stúdióalbumuk jelent meg (a "We The People" a harmadik), összesen hat írás tanúskodik arról, hogy nálunk kiemelt figyelem kíséri Allen és Orlando "szerelemgyermekét". A kiemelt figyelem viszont nem jelent osztatlan lelkesedést. Korántsem! A jelen tárgyban született kritikákat visszaolvasva azt kell mondjam, hogy tőlem szokatlanul a Csőcselék egyfajta "véleményevolúciót" provokált ki nálam. A kezdeti sokkszerű csalódás (itt), az első sorlemez megjelenésekor egyfajta távolságtartó tisztelgéssé szelídült (itt), majd egy magával ragadó budapesti koncert élménye túllendített a holtponton (itt), hogy beálljon nálam a jelenlegi állapot (pl. itt): ma már nem hiányzik Portnoy, nem várok világmegváltó nagy revelációt, de különösebb lelkesedést sem vált ki belőlem a dolog: egyszerűen csak örülök annak, hogy van ilyen, hogy Allen és Orlando jól szórakoznak, miközben bennünket is kellemesen elszórakoztatnak.

A Mobbal kapcsolatban nem véletlenül írok következetesen Allen/Orlandót, hiszen ez kettejükről szól: mellettük mindenki cserélhető - igen, még Portnoy is! Az őt váltó szegény A. J. Pero (ex-Twisted Sister) az együttes turnébuszában kapott egy masszív szívinfarktust, majd a kórházban elhunyt. Most éppen Jordan Cannata püföli a bőröket és John Moyer (Disturbed) helyett elvileg David Zablidowsky bőgőzik. Ezek a tagcserék nem észlelhetők a zenekar muzsikáján, pontosan azért, mert itt minden Allen és Orlando koprodukciójának függvénye. Ők ketten pedig kitaláltak egy jó receptet arra, hogy tudnak arcbamászó energiával, nagy testüket meghazudtoló frissességgel fölpörgetni minket, főleg élőben! Nem győzöm hangsúlyozni mennyivel többet nyújt ez a zene koncerten, mint mondjuk a nappaliban mosogatás közben.

Az együttessel kapcsolatos előtörténetem miatt (amit a bevezetőben már vázoltam) nyilván több időt kell szánnom az új album kiértékelésére, és még úgy is csak akkor lenne "fair" dolog végítéletet mondanom, ha már meghallgattam őket élőben. Ez a luxus azonban nem mindig adatik meg egy magamfajta kritikusnak, így a naprakészség igényének nyomása alatt kénytelen vagyok véleményt nyilvánítani. Szerintem a zenekar kezd föltűnően önismétlő lenni, nyilván nem várhatjuk el tőlük, hogy kivetkőzzenek saját bőrükből, de az önismétlés itt egészen jól fölismerhető: főleg a bemutatkozó album egyes fordulatai köszönnek vissza konkrét formában (hallga' csak az albumot indító, klipes "King Of The Ring"-et, közvetlenül a debütáló lemez "Undaunted"-ja után!)

 

 

Természetesen itt is található egy dögös földolgozás, a korongot Billy Idol "Rebell Yell" című klasszikusa zárja. Ez rendben is van, hiszen általában jó érzékkel nyúlnak régi slágerekhez, az viszont már majdnem kínos, ahogy a "Raise 'Em Up" a teljesen egyéni zenei világgal rendelkező (így könnyen beazonosítható) Volbeatet megidézi (ennek ellenére, vagy éppen ezért a nóta tök jó). Ráadásul az Allen/Orlando duó ezúttal nem csak magától kölcsönzött ötleteket, de visszaköszön pl. a Rage Against The Machine "Killing In The Name Of"-jának jellegzetes témája is (What You're Made Of).

A Csőcselék szerintem megint egy minőségi, szórakoztató, de kb. fele-fele anyaggal rukkolt elő. Elfogadom, hogy Allen "hol rekesztek, hol tisztán énekelek" hozzáállása megosztó lehet; azzal is tisztában vagyok, hogy Orlando stílusa egyeseknek sok, és szeretnének több szépen kifejtett dallamot hallani a szélsebes "kapirgálások" helyett, de a fele-fele minősítés nálam nem ezekre vonatkozik (csak), hanem elsősorban arra, hogy a dalok mutatnak meglehetősen vegyes képet. Persze mindez elméleti dolog, a gyakorlatban meg az a helyzet, hogy amennyiben Pesten föllépnek, ott fogok csápolni valahol az Allen által föltüzelt lelkes rajongók között...

 

Az album dallistája:

01. King Of The Ring
02. We The People
03. The Killer's Inside
04. Bleeding Hands
05. Chasing Dragons
06. Til The Head Explodes
07. What You're Made Of
08. Raise 'Em Up
09. Ignorance & Greed
10. Blind Leading The Blind
11. Violent State Of Mind
12. Lords Of Thunder
13. Rebel Yell

 

 

Forrás: Dionysos Rising