Bejelentkezés

x
Search & Filters

Ilyen volt a Green Day a Budapest Arénában! (kocertbeszámoló) 2017.06.18.

A maratoni pop-punk hét (Simple Plan, Sum 41, Good Charlotte) lezárásaként vasárnap a Rancid és a Green Day érkezett a Papp László Sportarénába. Billie Joe csapata az egyik legfontosabb zenekar az életemben, így természetesen izgatottan és nagy elvárásokkal vártam a - számomra - első koncertjüket, és nem is akartam arra gondolni, hogy esetleg csalódást okozhatnak. Pedig sajnos kellett volna.

De kezdjük az elején. A Rancid gyakorlatilag percre pontosan hétkor lépett színpadra, és az már ekkor szembetűnő volt, hogy egyetlen kivetítő sincs, pedig jó pár koncerten jártam már az Arénában, de ezzel a jelenséggel még nem találkoztam, ahogy az is furcsa volt, hogy a zenészeket megvilágító három reflektoron kívül semmilyen fényforrás nem volt ekkor, így különösen izgalmas volt megtalálni a helyünket, de persze ennyi belefér, sőt, igazából még poén és hangulatos is. A többségnek talán nem a tökéletes pontosság és precizitás jut eszébe egy punkzenekarról, de a Rancidről csak ezt lehet elmondani, ugyanis talán másodpercre pontosan 30 percet játszottak, annak viszont nagyon örültem, hogy így is belefért a Where I’m Going című új nóta, a zárás pedig természetesen csakis a Ruby Soho lehetett.

A fények igen, a kivetítők viszont a Rancid koncertje után sem érkeztek meg, ami különösen a hátrébb állóknak és ülőknek okozott elég nagy kellemetlenséget, akik nemcsak „hangyákat” szerettek volna látni az elérhetetlen távolságúnak tűnő színpadból. Nyolckor aztán felcsendült a Bohemian Rhapsody, majd a Blitzkrieg Bop, amire már egy jelmezes nyuszi is megérkezett a színpadra, A jó, a rossz és a csúf dallamára pedig maga a Green Day is megérkezett, sőt, egy szerencsés rajongó is a színpadra állhatott már rögtön a nyitó Know Your Enemy alatt.

 

 

 

Az mindenképpen hatalmas jófejség a zenekartól, hogy ilyen húzásokkal örök élményeket szereznek a szerencsés kiválasztottaknak, különösen azoknak, akik még egy gitárt is megtarthatnak, ahogy az a tegnapi koncerten is történt. Hivatalosan egyébként a Revolution Radio lemezbemutató turnéja zajlik, de úgy tűnt, a csapat ezt letudta a Bang Bang-Revolution Radio párossal, hogy utána máris rátérhessenek az American Idiot album sikerdalaira, amelyekkel sokan - köztük én is igazán megszerettük a zenekart annak idején. A Longview pedig az igazi „hőskorszakot” idézve dobogtatta meg az ősrajongók szívét.

 

 

A dalokkal tehát igazából nem volt semmi gond, de valami mégsem volt kerek. Az hamar kiderült, hogy Billie Joe minden adandó alkalommal megénekelteti a közönséget, méghozzá akár percekig is, hiszen a „hey-oh” című játékot kis túlzással bármeddig lehet játszani. Pont ez benne a jó, de pont ez benne a rossz is, és én úgy érzem, Billie Joe ezt egy kicsit túltolta tegnap, és az egész koncerttel kapcsolatban ez volt az érzésem. Nem gondolom, hogy feltétlenül szükség van tűzre és robbanásokra egy koncerten, de elismerem, hogy időnként jól sül el, ha egy-egy hangot megtámogatnak ezzel, de nem hiszem, hogy egy koncertnek át kellene csapnia pirotechnikai bemutatóba - kivéve persze, ha a Rammsteinről van szó.

Az természetes, hogy egy-egy dal hosszabbra nyúlik élőben az extra szólók vagy egyéb betétek miatt, a Minority pedig az egyik kedvencem, de ettől még nem szeretném negyed óráig hallgatni, mert ennek a felébe vagy a harmadába is beleférne minden. A legfurcsább viszont a fúvós hangszerre épülő rész volt számomra, ami amellett, hogy egy örökkévalóságnak érződött, olyan dalokat vonultatott fel, mint az (I Can’t Get No) Satisfaction, a Hey Jude, vagy éppen a Careless Whisper, amiket egyébként kifejezetten kedvelek - igen, még a Careless Whisper-t is - de nem azért megyek Green Day koncertre, hogy George Michaelt hallgassak fúvósoktól, ahogy valószínűleg az ő koncertjeire sem annak reményében ment el senki, hogy hátha elhárfázza majd az American Idiot-ot.

 

 

Szép dolog, ha egy zenekar sokat játszik élőben, és nem akar gyorsan letudni mindent, de egy punkzenekar koncertjének optimális hossza szerintem másfél, de legfeljebb két óra, ennyibe biztos, hogy belefér minden, aminek bele kell férnie, és ha a Green Day lehagyta volna a felesleges részeket, ők is belefértek volna ebbe az intervallumba, és szerintem senki sem panaszkodott volna, amiért nem két óra negyven percet játszanak.

Mindezek ellenére az kétségtelen, hogy nagy élmény volt élőben hallani a Basket Case-t, az American Idiot-ot, a Longview-t, vagy éppen az Are We the Waiting-et, de sajnos mégsem ezek jutnak először eszembe, ha a tegnap estére gondolok, hanem az, hogy mekkora kihagyott ziccer volt ez az egyik kedvenc zenekaromtól, amely olyan sokat jelent. Tudom, hogy ez az én problémám, és a közönség láthatóan nagyon jól érezte magát, aminek őszintén örülök, de én akkor is csalódott vagyok.

 

További fotókhoz klikk ide!

 

 

Tóth Mátyás

Fotók: Biró Edina, Facebook fotós oldal