Bejelentkezés

x
Search & Filters

A Kárpátia legnépszerűbb dalai angolul, neves vendégénekesekkel - Europica: Part One (2017) lemezkritika

Bevallom, úgy vagyok a nemzeti rockkal, mint más a folk-metallal: nem tartom a zeneművészet csúcsának, de talán még közepének sem. Persze nem biztos, hogy itt éppen a művészi tartalmat kellene számon kérni – főleg egy olyan műfajban, ami ezer ágra bomlik - , hiszen zenei, szövegi forrásai, sémái megtalálhatóak a folklórban, katonadalokban, politikai indulókban (csasztuska!), melyek ugyan a társadalmi (ön)tudat bizonyos képét vetítik ki a zene(szöveg) segítségével, ám ennek értékeit nem hinném, hogy a művészet eszközeivel kellene vizsgálni.

Jóindulatúan semleges álláspontomat talán az is erősíti, hogy hivatásomnál fogva nem szorulok pótlékra „nemzeti buzgalomból”, 25 év ilyen irányú szocializáció megtette a hatását, ebből eredően mindaddig kedvtelve olvasom a „nemzeti” szövegeket, míg azok nem válnak uszítóvá, illetve nem kergetnek olyan vágyálmokat, melyeknek realitásuk nincs, politikai kárt azonban okozhatnak.

 

 

Igazából maga az ötlet keltette fel érdeklődésemet a lemez iránt, amivel a Kárpátia tagjai előrukkoltak: legsikerültebbnek vélt dalaikat angolra fordítatták, és meghívtak öt – no jó, három, a harmadik és negyedik inkább csak lelkesedésében  - nemzetközi szintű énekest azok feléneklésére. (Érdekes, hogy a nemzeti érzületű brigád internacionalizmusba váltott  - de ez maradjon egy idétlen poén). Owensről és Lioneről tudom, hogy szerepeltek már magyar metal együttesek anyagain, Scheepers és Bayley esetében csak valószínűnek tartom, ettől függetlenül a volt Iron Maiden tag minden beleadott, hogy társaihoz felnőve a kapott feladatot képességeinek maximumán hozza – ez a hozzáállás úgy gondolom, korlátoltabb énekesi képessége ellenére is profivá avatja. A dalok eredetijét nem ismerem, így nem tudom, zeneileg mennyire nyúltak bele, bár a szögegyenes, indulóba, esetleg a csata utáni tábortüzes elégiába torkolló dalokon szerintem nincs mit sokat csavarni. Ami egyértelmű pozitívum: minden egyes szerzemény tökéletesen alkalmas lehet arra, hogy lovasroham előtt és közben a tábori zenekar ezeket fújja és elég egyetlen hallgatás is a dallamok megjegyzéséhez. Owenstől nem áll távol ez a fajta zenei mentalitás, hiszen Schaffer mellett a legnépszerűbb amerikai polgárháborús dal taktusait idéző Gettysburgben már ”lángra lobbanthatta a nemzeti érzelmek máglyáját”, a számomra ismeretlen Tomek Horytnica azonban nem tudom, számított-e arra, hogy dallamában egy echte csasztuskát kell énekelnie, még ha határvadász indulónak is van álcázva.

 

 

A szövegek szerencsére nem mennek túl azon a ponton, ami számomra a jó ízlés határát jelentik, és be kell ismernem, ha a dalokban több lenne a gitárszóló - egyáltalán, a hangszeres-instrumentális vonal erősebb lenne- még zeneileg is komolyabban tudnám venni, valahol a Manowar és Running Wild környékén. (A külcsín – Havancsák Gyula érdemei elvitathatatlanok - és az ötletes videoklipek mindenesetre valóban Európa-szintűek)

Mindenesetre aki fogékony a stílus által nyújtott értékekre, nem fog csalódni, hiszen egyrészt kipróbált – vagy veterán – szerzeményekről van szó, másrészt ritka a színtéren, ha ilyen szintű énekesek prezentálják a hazafias talpalávalót. Kíváncsian várom a második részt, remélem, a fiúk szolgálnak még kellemes meglepetéssel. (A magyar közreműködők sora is impozáns: Hirleman Bertalan, Molics Zsolt és Papp Gyula úgy gondolom, mind az idősebb, mind a fiatalabb patrióták számára ismerősek lehetnek.)

 

 

Garael

Forrás: Dionysos Rising