Bejelentkezés

x
Search & Filters

Nincs vége a metal operák időszakának - Ancestral Dawn: Souldance (2017) lemezkritika

Peru! Érted, apám, Peru! Ahonnan legfeljebb az aluljárókban bazseváló egyetemisták játszotta dél-amerikai folkos-lakodalmas zenével találkozhattál, ami igazán kellemes, de igazán nem metal. És most itt van, rögtön egy prog-power metal-opera, a maga egzotikus, többszereplős, kissé szokatlan, ám mégis ismerős valójában, olyan színvonalat produkálva, amivel ritkán találkozik az ember, még ebben a stílusban is.

Ami megszokott: a banda vezetője igazi vokál parádét pánsípolt össze, ahol a szerepeket Fabio Lione, Rick Altzi, Jonas Heidgert, Mark Boals, Amanda Sommerville és Ralf Scheepers dalolják fel. Hogy unalmas már ez a fajta hatásvadászat? Nekem aztán nem, egyébként sem tartozom azok közé, akiknek a szar is keserű, és nem vagyok a lila ködben az önmegvalósítást kereső művész-típusok lelkes, de még lelketlen lelketlen követője sem – s ha minden nap kapok egy ilyen nótacsokrot, biztos nem bőgöm el magam az unalomtól. (Félre ne értsen senki, tisztelem a művészi elvonatkoztatást, aminek bizonyítékaként még az érték-elmélettel foglalkozó filozófusok összeset is elolvastam, aminek véghezvitele után már igazán vágytam némi értéktelenre is...)

Az Ancestral Dawn értékét azonban több mint 10 év óta csiszolta az énekes, Jorge Higginson, aki 2003 óta dédelgeti a "Souldance" koncepcióját. Az, hogy számomra ebből a térségből a zenét tekintve csak az említett sípos, dobos – de nem nádi hegedűs – egyetemisták vagy vendégmunkások ismerősek, legyen az én szégyenem, az ottani metal szcénáról pedig fogalmam sincs, hiába is tanulmányoztam a metal-enciklopédiában a perui együtteseket, a nevek semmit sem mondanak. Az persze már korábban is nyilvánvaló volt, hogy Dél-Amerika Brazília és Argentína révén igazi hatalom a keményebb zenék birodalmában, de hogy az inkák leszármazottjai sem "kismiskák", legyen olyan meglepetés a hallgatónak, mint nekem.

 

 

Higginson természetesen nem hagyta ki a lehetőséget, hogy merítsen az ősi népzenei kultúrából, jóllehet, az autentikus hangszerek és dallamok inkább csak aláfestő hangulati elemként vannak jelen, bár ez is elég ahhoz, hogy az egész album kapjon némi egzotikus ízt. A zenei alap ugyan a megszokott európai forrásból táplálékozik, ám a fiúkra bőven hatott a Dream Theater, vagy a Fates Warning, így az euro-metal vágtákat gyakran szakítják meg progresszív instrumentális közjátékok, a dallamok vonalvezetése pedig jóval szerteágazóbb – így nehezebb is befogadni őket – mint amit megszokhattunk. Ez azonban ne riassza el azokat, akiknek az idejébe már nem fér bele, hogy egy albumra egy, vagy kettő hallgatásnál többet szenteljenek, mert azonnal ható himnusz is bőven akad, emellett azonban arra is kérem őket, legyenek türelmesek, mert a szerzeményekre szánt percek gyümölcse igaz, hogy lassabban érik be, de a termés annál finomabb.

A hangzás természetesen nem lett olyan bombasztikus, mint egy Avantasia produkcióé, és a szimfonikus elemeket is inkább a folk hangszerek pótolják – ami igazán előnyére válik a hallottaknak – de a hangszereiken inka mágiát bemutató fiúk képesek elterelni a figyelmet erről. Nem is igazán szeretnék belemenni az egyes szerzemények boncolgatásába, mert szinte mindegyikben ott van az a pici varázslat, amit minden bizonnyal a producerként felfogadott inka pap csempészett a hangjegyek közé, talán a címadó "Souldance"-t emelném ki, ami a maga progos, folkos összetettségében tökéletesen foglalja össze, miről is szól az album, illetve a Ralf Scheepers és a szintén elképesztő Jorge Higginson vokál párbajával előadott "Stormhaze"-t, ami az ének-fanatikusoknak, mint amilyen én vagyok, olyan, mintha hájjal kenegetnék őket (de hülye hasonlat, kenegesse hájjal Schobert Norbit az inkák főistene). Az eddig teljesen ismeretlen Higginson fantasztikus teljesítményt nyújt - első hallásra azt hittem, hogy Fabio Lione vállalkozott Ralph-al egy duettre -, csakúgy, mint a színtér egyik legalulértékeltebb zsenije, a Dragonlandből ismerős Jonas Heidgert, de a legfőbb dicséret persze az alapot adó együttest illeti, ahol a hangszereiket bűvölő zenészek ugyanolyan naiv természetességgel ajándékoznak aranyat, mint őseik az őket leigázó, tetteivel a történelem egyik legsötétebb szégyenfoltját odarondító Pizarronak.

Nem hiszem, hogy ezek után kijelenthető, hogy vége a metal operák időszakának: ha egy nem igazán a metal zenei életről híres ország csapata ilyen produktummal áll elő a stílusban, én továbbra is nyugodt vagyok. A birodalom él és virul, a vészt károgók és szájhúzogatók pedig menjenek a fenébe!

 

 

Garael

Forrás: Dionysos Rising