Bejelentkezés

x
Search & Filters

Secret Sphere: The Nature Of Time (2017) lemezkritika

Az olasz prog-power egyik kevésbé ismert képviselője a Secret Sphere, pedig a képességeik alapján lehetnének világhírűek is. A zenekar vezetője, Aldo Lonobile gitáros hangszerének igazi mestere, aki 20 éve építgeti kitartóan a banda renoméját, sőt, 2007-ben még a Civilization One első lemezébe (Revolution Rising) is belekalamolt. (Némi bosszússággal vegyes meghökkenéssel jegyzem meg, hogy akkoriban Túrisas kolléga úgy jellemezte Lonobile gitárjátékát, mint ami "a riffeléstől eltekintve alig méltó az említésre". Na, ezt majd házon belül lejátsszuk!)

Nem apró túlzás lenne, hanem ordas hazugság, ha azt mondanám, hogy az együttes karrierjét kezdettől fogva figyelemmel kísértem, de a 2012-ben megjelent "A Portrait Of A Dying Heart" – melyet már Michele Luppival (Vision Divine, Killing Touch, manapság pedig Whitesnake) rögzítettek – annyira megfogott, hogy még a toplistámra is fölkerült. Luppi, aki alapvetően inkább klasszikusan képzett billentyűs (Coverdale is ebben a minőségben szerződtette), amolyan csajos-operatikus énekesként is vitézkedik. Én annyira nem vagyok oda a hangjáért (főleg a kicsit nyafka rekesztéseiért), de az tagadhatatlan, hogy a Secret Sphere az ő csatlakozásával szintet lépett. Így érthető, hogy miért vártam izgatottan az új anyag megjelenését.

 

 

A promóciós szövegben vázolt tematika is szimpatikus, sőt ígéretes volt: a lemez elvileg egy halálközeli élményből visszatérő lélek tapasztalatait dolgozza föl, amelynek üzenete, hogy ha új és pozitív perspektívába helyezzük életünket, fölértékelődnek bennünk az olyan erények, mint a szeretet, bátorság, jóság, őszinteség, hit, bizalom és elkötelezettség. A koncepció tökéletesen alkalmas arra, hogy egy igazán nagyszabású, még a korábbinál is progresszívebb és/vagy szimfonikusabb anyagot inspiráljon.

Hallatszik is, hogy a kórusokra, a kvázi-szimfonikus hangzásra nagy hangsúlyt fektettek, de sajnos közben megfogyatkozott az, amit az angol "grit" szó fejez ki tökéletesen: a csikorgó dög, a karcosság (?). Szerintem Luppi hangja és kórusai is túl előre lettek keverve a többi hangszer (főleg a gitár) kárára, és az instrumentális villogások, szólók sem kapnak akkora teret, mint korábban. Ez, kérem szépen, nettó veszteség. Még szerencse, hogy a dalok között akad azért egy hosszabb instrumentális szösszenet is (Commitment).

Már a 2012-es lemez sem hatott azonnal, a "The Nature Of Time"-mal pedig még hosszabban kell barátkozni, hiszen a koncepció nem az instant jellegű, direkt slágereknek kedvez. Ezért most inkább azt mondom, hogy elhamarkodott ítéletek helyett ki kell várni, amíg a "titkos szféra" rátelepszik az emberre. Engedni kell, hogy a muzsika erényei kibontakozhassanak. Nekem egyelőre jobban tetszik az előző lemez, de erről tessék majd megkérdezni az év vége felé is!

 

 

Tartuffe

Forrás: Dionysos Rising