Sok hülye együttes nevet hallottam már, de a Steel Seal csak úgy nyer értelmet, ha Angliában végeztél el egy gépipari szakmunkás tanfolyamot, és tisztába vagy azzal, hogy a csapat nem a vérnyúl rokonáról, az acélfókáról, hanem az acéltömítésről nevezte el magát, ami szintén szokatlan, de legalább ad némi elvonatkoztatási alapot a metal zenéhez. (No jó, van olyan is, hogy acélpecsét, de azt legfeljebb a testépítésbe belefeledkezett királyok használják.)

Pedig nem illik kiröhögni a 2003-ban indult bandát, mert eddigi két lemezükön a Deep Purple és Rainbow ihlette, de azokat fémalapra helyező, neoklasszikus metallal inkább tapsot érdemelnének – igazi underground együttes révén azonban leginkább csak az olyan kukabúvárok ismerik őket, mint amilyenek itt a blogon teremnek. S hogy mégsem vagyok egyedül a véleményemmel, azt jelzi, kik is csatlakoztak énekesi poszton a fémipari tömítőkhöz: első lemezükön D. C. Cooper, a másodikon Thomas Vikström, és most, az utóbbi időkben egyre többet szereplő Fabio Lione döntött úgy, hogy teljesítményével feljebb tornássza a brigád által nyújtott színvonalat. Mindezek ellenére a csapat fő motorja, és zenei világának agya az alapító gitáros, Marco Valerio Zangani, aki minden bizonnyal gyermekkorában spenót helyett is Blackmore művészetével tömte magát, mert játékára – igaz, modernizálva – úgy nyomta rá pecsétjét a mester, mint Földnélküli János a sajátját a Magna Chartára – bár Zangani többet ért el vele, őt legalább nem kínozta állandó fejfájással Robin Hood.

Zangani pedig nem szégyenli, hová is nyúl ihletért, mert az elkészült dalokból olyan töményen árad a példakép csapatok tisztelete, hogy az már konkrét, általuk egyszer már lejátszott riffekben ölt testet, ami talán csak azért nem elítélendő, mert a gitárosnak sikerült saját képére formálni azokat. A deja vu-höz azonban jelentősen járul hozzá a billentyűs, Adriano Rossi neoklasszikus virtuozitása is, mi által olyan csodálatos szinti-gitár párbajokat kapunk, hogy szemünk is könnybe lábadhat. (Talán nem véletlen a "Knocking At Your Door" dalcím sem, ami jelzi, nem zsákbamacskát árulnak a fiúk.)

Zangarira természetesen hatott a klasszikusokat integráló szimfonikus metal is, mert előszeretettel nyúl a komolyzene slágereihez – próbálkozott volna Bartókkal, kíváncsi lettem volna, milyen metal alstílus terméke kerekedett volna ki –, így azok is előszeretettel hallgathatják a felcsendülő szerzeményeket, akik számára most megvilágosodhat az a tény, hogy a gitár nem egy egyszerűen elfordított brácsa, amin vonó nélkül is lehet játszani.

Lione természetesen pancsikol a neoklasszikus dallamokban, bár ez a fajta muzsika nem hiszem, hogy annyira ismeretlen lenne neki, még akkor sem, ha a Rhapsody nem a brit stílusteremtők által lefektetett alapokra építkezett. Hallgasd csak meg az "A Dream Within A Dream" kezdő riffjeit, és azt fogod hinni, hogy egy Rainbow újraértelmezést hallasz, aztán leeshet a tantusz, hogy mégsem, jóllehet az ismerős dallamokra ráültetett neoklasszikus szóló úgy értelmezi át az ihlet fogalmát, hogy képtelenek legyünk haragudni.

Persze az album arra is alkalmas lehet, hogy játékos időnkben kitaláljuk, melyik dalnak melyik Deep Purple, vagy Rainbow nóta volt a kiindulópontja, mégis azt mondom, Zangaliék nem pusztán egy kópia csapat, még akkor sem, ha mostani albumukon tényleg sok a hivatkozást jelző lábjegyzet.

De végtére is mit írhatunk be a tehetséges tanítványok indexébe? Puskázás miatt elégtelen, vagy kreativitás miatt kitűnő? Adjunk hát a PISA felmérés mutatószámainak egy kis komolyságot – így én az utóbbira szavazok.

Garael

Forrás: Dionysos Rising