Bejelentkezés

x
Search & Filters

art rock

Az art rock egy olyan kifejezés, ami a rockzene egy alműfajának leírására szolgál, mely irányzat “kísérleti vagy avantgard hatásokkal” bír és jellegzetessége az “újszerű hangzású szöveg”. Az art rock egy “lényegében album alapú” forma, amely “a formátum hosszabb kapacitásának előnyét, az összetettebb kompozíciókat és a kiterjesztett hangszeres kutatásokat” használja ki. A Rock Aranykorának tanításai úgy határozzák meg az art rock-ot, mint “a zene egy darabja a rock nyelvében, amely szellemileg vagy zeneileg még vonzóbb; vagyis nem popvonalak mentén kialakított tömeges fogyasztás”. A tanítások megjegyzik, hogy ez “...általában valami kísérleti, hosszú szerkezetet használata számos olyan témával, mint a klasszikus zene” vagy az “individuális dalok kísérete”. Az art rock “majdnem mindig szerepeltet billentyűs hangszereket, többször, mint a gitárt”. Valamint az art rock “nem annyira a táncra, mint inkább a hallgatásra készült, és gyakran egy történetet mesél el vagy a dalszövegnek filozófiai témája van”.

Kapcsolat a progresszív rock-kal

Az “art rock” fogalma néha szintén használatos a “progresszív rock” zenekarok meghatározására, melyek az 1970-es években váltak népszerűvé. Az Allmusic állítása szerint a “progresszív rock és az art rock két majdnem felcserélhető kifejezés a rock zenének a művészi hitelesség új szintjeire való felemelésére tett, nagyrészt brit kísérlet meghatározására”. A progresszív rock végső soron megmaradt a rockzene egy speciális műfajának védjegyeként, míg az “art rock”-ot egy szélesebb, szubjektívebb és nehezebben kategorizálható zenekarok gyűjteményének bemutatására szokták használni.

Larry Starr és Christopher Waterman American Popular Music-ja (amerikai népszerű zenéje) úgy definiálja, mint egy “formáját a rockzenének, amely a rock és az európai klasszikus zene elemeit elegyíti. Olyan együttesek sorolhatók ide, mint a King Crimson; az Emerson, a Lake & Palmer; és a Pink Floyd."

Bruce Eder tanulmánya, a The Early History of Art-Rock/Prog Rock (Az art-rock és a prog rock korai története) azt állítja, hogy “a progresszív rock, melyet néha art rock-ként vagy klasszikus rock-ként is ismernek”, egy olyan zene, amelyben “a zenekarok szvitet játszanak, nem dalokat; kölcsönvett riffeket Bach-tól, Beethoven-től és Wagner-től Chuck Berry és Bo Diddley helyett; és az általuk használt nyelv közelebb állt William Blakehez vagy T. S. Eliothoz, mint Carl Perkins-hez vagy Willie Dixonhoz”.

Az Útmutató a Progresszív Rock Műfajaihoz az “art rock”-ot a “A Szimfónikus Rock/Progresszív Rock Érintőleges és Perifériás Formái” alfaj alá sorolja. Az útmutató azt állítja, hogy az art rock “egy másik kifejezés, amely gyakran használatos a progresszív rock szinonimájaként, ami azt jelenti, hogy a rocknak egy kutató irányzata is van”. Az útmutató az art rock még egy másik definícióját is megadja, amely egy még inkább főáramlat-beállítottságú természet zenéjét írja le, mely ennek keretében hajlamos a kísérletezésre”, mint például a "Korai" Roxy Music, David Bowie, Brian Eno ‘70-es évekbeli zenéje, és a Be-Bop Deluxe.

Connolly és Company azzal érvelnek, hogy az Art-rock alműfajának megalkotása, melynek tagjait a játszott zene alapján a művészi eszményekkel azonosították (pl. Roxy Music, 10cc...) sok szempontból válasz volt a prog rock hosszadalmas fogalmaira, egy kísérlet a progresszív rock eszméinek rövidebbé, önálló dalokká tömörítése. Azt állítja, hogy “az Art rock élettartama rövid volt, és általában a ‘70-es éveket foglalja magában”.

Az art rock tekinthető ”giccsesnek”, a klasszikus “művészi” zene vagy irodalom néhány elemének összeolvasztásának, vagy szimplán csak eklekticizmusnak. Az előzőekre jó példa a Pink Floyd, a The Moody Blues, a The Who, a The Nice, az Emerson, a Lake & Palmer, David Bowie, a The Velvet Underground, Kate Bush, a The Beach Boys, a The Beatles, és a Love (Forever Changes), az utóbbihoz tartozó példák pedig Peter Hammill, a Roxy Music, a Genesis, a Doctors of Madness, a Tool, és a Yes.

Az 1960-as és az 1970-es évek

George Graham zenekritikus azt állítja, hogy “...az úgynevezett art rock az 1960-as években keletkezett, amikor számos művész kísérletezett a rock határainak kiterjesztésével”. Azt mondja, hogy az art rock “ a klasszikus-befolyásoltságú elrendezés és a The Beatles Sgt. Peppers 1967-es időszakának gondosan kidolgozott előállítása” és állítja, hogy “a stílus az 1970-es években élte virágkorát a Yes, az Emerson, a Lake & Palmer, és később a Genesis hatalmas üzleti sikereivel”. A Sgt. Peppers mellett a The Beach Boys koncept albuma, az 1966-os Pet Sounds művészi ambícióival szintén a műfaj úttörőjének lett kikiáltva.

Ugyanakkor Graham megjegyzi, hogy az art rock “gyorsan elenyészett, amikor a punk rock, majd azután az úgynevezett alternatív rock felbukkant az évtized végén, pontosan reakcióként a kifinomultságra, és sok esetben a nagy, bonyolult rock előadások ürügyén, art rock, vagy ügyesen megteremtett popénekesekké téve őket”. Graham állítása szerint az 1970-es évek vége óta “az art rock a szélen maradt és az egyik legtiszteletreméltóbb stílussá vált... ez kevés számú lelkes rajongót vonz, és továbbra is fenntartotta néhány eredeti művész és a játékosok új generációjának keveréke.

1966-ban az Egyesült Királyságban a skót 1-2-3 együttes - akik később Clouds-ra változtatták a nevüket - elkezdett kísérletezni a dalszerkezetekkel, az improvizációval és a többrétegű rendszerrel, amely közvetlenül vezetett az olyan későbbi zenekarokhoz, mint a Yes, a King Crimson és a The Nice.

Az Egyesült Államokban számos késő ‘60-as évekbeli zenekar kísérletezett “hosszú kompozíciókkal”, minden együttes “próbálkozott a pszichedelián kívüli más dolgokkal”, a szokatlan hangzással való kísérletezéssel. “Az Art Rock Aranykorának” tanításai azt állították, hogy “a darab, amely bármi másnál jobban az art rock kirobbanásához vezetett, 1968-ban kezdődött”, ez volt az Iron Butterfly "In-A-Gadda-Da-Vida"-ja. Válaszként sok más zenekar megkísérelte felülmúlni az art rock stílusát, mint például a Jefferson Airplane, a The Steve Miller Band, a The Grateful Dead, a Quicksilver Messenger Service, az H.P. Lovecraft és az It's A Beautiful Day. A The Steve Miller Band korai albumain meglehetősen sok art rock szerepelt. A tanítások azzal érvelnek, hogy a The Doors “két fő hosszú darabja” (a "The End" és a "When The Music's Over") jó példái az art rocknak.

Azonban az 1970-es években a déli rockegyüttesek népszerűvé válásával az Egyesült Államok zenéje eltávolodott az art rocktól. Az art rock - az olyan korábban említett progresszív rockzenekarok népszerűségével, mint a King Crimson, a Yes, a Rush, a Genesis, és a Pink Floyd - elérte üzleti sikereinek csúcsát. Miután a punk rock visszavitte a DIY egyszerűségét a stílusba, és nyíltan progresszív együttesek áramlottak a fősodorba sikeres kislemezekkel és még üzletiesebb produkciókkal, az art rock elnevezés feledésbe merült. Brian Eno lett “az art rock spektrumának kísérleti vége” a korai ‘70-es évekbeli felvételei miatt.

Az 1980-as és 1990-es évek

A New Wave (Új Hullám) zene 1980-as évekbeli robbanásával az art rock a háttérbe szorult Laurie Anderson kivételével, aki olyan szólóalbumokat tudhatott magáénak, mint a Mr. Heartbreak és a Strange Angels még a kilencvenes években is. Anderson kísérleti előadóművészete olyan előadásokat is tartalmazott, amelyeket saját készítésű “magnószalag-vonós” hegedűjével adott elő, melyen egy magnó lejátszófeje volt a húrok helyén, és mágneses szalagcsíkok alkották a vonó “szőrét”. A kései ‘90-es évek óta Anderson számos felvételen együttműködött Lou Reed-del, mint például a “Call On Me”-n, amely Reednek az együttműködési projektből származó albumán, a The Raven-en hallható.

Azonban a “new wave” egy marketing kifejezés volt, melyet az Egyesült Államokban a punk megjelenése után a zene különböző formáinak reklámozására használtak sokkal inkább, mint egy könnyen meghatározható műfajt magában. Mióta a new wave és a post-punk művészek a régi stílusú rock’n’roll-tól a tánc-központú “új romantikus” szinti popzene, a stílusok kísérleti ütközései és a nemzetközi popzene különböző formáinak egyesítése felé haladtak, az “art rock” kifejezést az író véleményétől függően a zenei termékek nagy választékára lehetett alkalmazni az 1980-as évek alatt. Például Kate Bush nagy népszerűségre tett szert a new wave időszak alatt a billentyű-uralta zenéjével, és még inkább a csemballós kíséretre emlékeztető klasszikus zenével. Hounds Of Love albuma a B-oldalon egy fogalmilag szerkesztett sorozatot tartalmazott (The Ninth Wave - a Kilencedik hullám), és dalszövegei néha irodalmi klasszikusokon alapultak. Mindezen elemek az art rock meghatározásában szerepelnek, de Bush-t nem az art rock művészek között tartották számon. Valójában némely vélemény szerint még Laurie Andersont is a “new wave” vagy az “alternative rock” előadók közé sorolták.

Anderson jó példa a ritkaság meghatározására, mivel ő a zenén kívüli közvetítés művésze is volt, kiállítva művészi munkáit és zenéjét elsősorban művészeti múzeumokban az előző évtized minden koncert turnéját, kislemezét vagy albumát. Míg az “art rock” kifejezés utalhat kereszteződésre a művészet más formáival, és míg az “art rock” zenészek nagy száma lehet vizuális vagy előadóművész is, Anderson “átment pop-ba”, miután elsősorban a művészeti életben vetette meg a lábát, mivel ő több volt, mint egy kívülálló a rockzene világában, mint egy tipikus “art rock” zenész. Példának okáért Brian Eno szintén tanult művészetet és részt vett az avangarde művészeti életben, de ő először a Roxy Music billentyűseként vált ismertté.

A 2000-es évek

2000-ben a brit rockegyüttes, a Radiohead felhagyott tradicionális alternatív rock-hangzásával, és inkább készítettek egy elektronikus kísérleti albumot, a Kid A-t. Ez tekinthető az art rock egyik legjelentősebb mozzanatának. 2004-ben az “art rock” kifejezést a brit írók használták olyan zenei publikációkból, mint az NME, egy új, leginkább “indie” zenekarok csapatának meghatározására, akiket az olyan zenészek 1970-es és 1980-as munkái befolyásoltak, mint David Bowie, David Byrne, Tom Verlaine, Peter Gabriel, Kate Bush, és Brian Eno, valamint az Egyesült Királyság post-punk élete úgy általában. Míg más rockegyüttesek, mint például a Deerhoof is, általában elkerülték az olyan öntudatos fajtákat, mint az “art rock”, volt ott még egy folyamatos szubkulturális underground mozgalom, néha nagyon nem kereskedelmi zene eredeti punk rock, post-punk vagy radikális avantgarde gyökerekkel, melynek stílusa vagy filozófiája megegyezik az “art rock” meghatározásával. Ezen bandák közül néhány szintén megnevezhető kísérleti rock-ként, míg a még inkább nyersen energikus és elvont művészek, mint például a Wolf Eyes és a Merzbow a zajos zenéhez sorolhatók. A The Cars rockzenekart az art rockhoz sorolták 2010-es újbóli felállásukig, mely az art rock újjászületésének lehetőségét mutatja. 2010 augusztusában az Everything, Everything kiadta Man Alive című stúdióalbumukat, amely a kísérleti rock technikáinak számos variációját tartalmazza a harmonikus énekhangoktól az ismétlődő csemballó-sorozatig, és szinkopált ritmusok használatát adja gyors, ritmusos vokálokhoz.

Carl Palmer (Emerson, Lake and Palmer, Asia, Atomic Rooster)

Születés / Halálozási dátum: 
1950. március 20. hétfő
Születési hely: 
Birmingham - Anglia
art rock
progresszív rock
hard rock
Származás kategória: 
Külföldi

Biográfia: 

Carl Frederick Kendall Palmer (Birmingham, 1950. március 20. –) dobos.

Egészen kis gyermekként kezdett el érdeklődni a komolyzene iránt. Első hangszere a hegedű volt, de 11 évesen már csak dobolni szeretett volna, hisz látta játszani Sal Mineo-t a Drum Crazy című filmben.

14. születésnapjára megkapta első dobfelszerelését, Tommy Cunliffe oktatótól tanulta meg az első lépéseket. Első lemeze a Buddy Rich Sings Tony Mercer volt, melynek a címében az egyik példaképét "rejtette el" (Buddy Rich).

Első profi zenekara a The Mecca Dance Band lett, ám itt csak 6 hónapig játszott. 15 évesen már a Kings Bees-ben játszott, melynek a neve nemsokára The Craig-re változott. Itt se volt sokáig: leszerződött Chris Farlowe mellé, aki a Thunderbirds tagja volt. Itt Mick Jagger volt a menedzser mégsem sikerült az átütő siker, így Carl továbblépett: a The Crazy World of Arthur Brown-nak lett a dobosa. Itt elnyomták a játékát: minden rajongó csupán Arthur Brown showelemeire figyelt. Nem is maradt tovább: lelépett Vincent Crane-nel, majd megalapította az Atomic Rooster-t. A banda progresszív zenét játszott, így a rajongóknak, s a kritikusoknak is nagyon tetszett a zene, melyet Carl elképesztő szólói tettek még izgalmasabbá.

Innen kezdődött csak a karrierjének felívelése, hisz Keith Emerson felkereste, s elmondta neki, hogy a King Crimson-os Greg Lake-kel új trió alapul, s szeretné őt látni a dobos szerepében. Palmer-t először hidegen hagyta az ügy, hisz az Atomic Rooster egyre sikeresebb lett, de miután elment egy próbára egyből csatlakozott az együtteshez. Az együttes az Emerson, Lake & Palmer nevet vette fel.

Az ELP világsikernek örvendett, hisz telt házas koncertjeik mellett, 30 millió lemezük fogyott el világszerte. Miközben a trió tagjai a nagy sikerű Works Volume 1-en, s a Volume 2-n dolgoztak, addig Carl egy saját ütőhangszeres concerto-t írt.

A banda 1979-ben feloszlott, de Palmer folytatta a pályafutását: saját együttest alapított, melynek a neve PM lett. Az együttesre sose kacsintott a szerencse, így nemsokára abbahagyták a zenélést.

1981-ben megkereste őt Brian Lane, aki Steve Howe-nak keresett új együttest. Palmer beleegyezett, míg mellette John Wetton, s Geoffrey Downes lettek a tagok. Az együttes neve Asia lett, míg első lemezüket szintén ugyanígy nevezték el. Az albumon olyan slágerek szerepeltek, mint a Heat of the Moment, az Only Time Will Tell vagy a Sole Survivor. Ezek a számok hamar a slágerlisták élére ugrottak. Egy évvel később 1983-ban kiadták az újabb lemezt, melynek Alpha lett a neve. Itt is volt két sikerszám: a Don't Cry, s a The Smile Has Left Your Eyes. Ekkor kilépett Wetton, míg helyére Greg Lake érkezett. Steve Howe is távozott, őt az eddig ismeretlen Mandy Meyer váltotta. Kiadták az Astra-t, melyen csak a Voice of America tudott átütő sikert hozni. Ekkor ideiglenesen kilépett Carl: ismét összeállt Emerson-nal, s a kaliforniai Robert Berry-vel. Így hárman felvették a To the Power of Three című lemezt, de a rajongók folyamatos ELP-ezése miatt felbomlottak. Visszament az Asia-hoz, ahol a korszakot lezárva kiadták a Then & Now című korongot, melyen mind új, mind régebbi számok rajta voltak. A Days Like These, s a Prayin'4 a Miracle hozott nagy örömöt a rajongóknak. Ismét elhagyták a bandát tagok, s jöttek újak, de Palmer is már csak egy albumon játszott: az 1992-es Aqua-n. Ez zárta karrierjének Asia-s szakaszát.

Ezután újra akarta alakítani az ELP-t, de először csak egy filmhez írt zenét a trió. Ám az együttes nemsokára egy albummal is kedveskedett a rajongóinak: diadalmasan visszatértek a Black Moon című koronggal. 1994-ben kiadták második lemezüket is (az új egyesülés óta), ennek neve In The Hot Seat.

A mesteri dobos szólókarrierbe kezdett: világkörüli koncertturnéra indult új zenészeivel.

Tovább az Emerson, Lake and Palmer oldalára.

 

Forrás: wikipédia
 

Egyéb képek: 

Asia - Heat Of The Moment
http://www.youtube.com/watch?v=pKAYzdMYWnY
Asia - Don't Cry
http://www.youtube.com/watch?v=40nYZbX0uCM
Asia - Go
http://www.youtube.com/watch?v=OubZVZyl2ww
Asia - Face On The Bridge
http://www.youtube.com/watch?v=3BnTSkqNG_o
Asia - Only Time Will Tell
http://www.youtube.com/watch?v=1lTgLhTLHr8

Oldalak