A The Killers nevű formációról nincs sok mondanivalóm, szar indie gitárzene, nyálas figurák, az énekesnek bajsza is van, pfuj. Minap viszont láttam egy velük készült interjút a Sundance Chanel-en, ami nem miattuk fontos, hanem mert tünet-értékű. Ebből az interjúból tudtam meg, hogy milyen elképesztően sikeresek. Sokmilliós lemezeladásokról van szó. Az énekes és a gitáros (szintén helyes pofa) válaszolgattak Dave Fanning műsorvezető hihetetlenül unalmas kérdéseire. Általában arra volt kíváncsi, hogy a fiúk hogyan tudnak megbirkózni a siker jelentette új kihívásokkal. A fiúk elmondták, hogy elég jól.

Vártam, hogy megkérdezi az énekestől, hogy mit akar ezzel a gusztustalan bajusszal, de az egyik bejátszásban megláttam, hogy a dobos is bajuszos, sőt talán pajesza is van. Amúgy nagy ívben szarok a külsőségekre, de amikor valami koncepciót sejtek mögötte, akkor elkezd bosszantani. Ezek a fiúk nagyon is megtervezték ezt a retró külsőt.

Amúgy Las Vegasban laknak, a gitáros filozófiát is hallgatott néhány évig a helyi egyetemen, de aztán abbahagyta, mert talált egy állást, ahol egész nap zenét hallgathatott. Tíz-húsz CD-t is végighallgatott egy nap, aztán jött a zenekar, és sikeresek lettek. Azt a mindenit!

Ilyenkor mindig próbálom magam beleképzelni egy nálam húsz-huszonöt évvel fiatalabb amerikai pubi helyzetébe, aki szeretne zenélni, de nem tudja, hogy mi a szarról énekeljen. Keresse-e a szerencsétlen kis fasz a frusztrációt, csak mert zenélni akar, vagy lehet dalokat írni akkor is, ha senki nem akarja megsérteni az embert, még az iskola kubai menekült takarítónője sem, a tanárairól már nem is beszélve. Ha nem diktatúrában nő fel, és még a rendőr sem néz rá csúnyán, amikor egy kályhacső nagyságú rakétát szív el a templomlépcsőn ülve, a szülei meg kifejezetten a seggét nyalják, hiszen maguk is lázadó punkok voltak egykor, tudják milyen az.

The Killers - Just Another Girl

A motiváció már évtizedek óta választás kérdése. Utoljára talán a punk volt az a stílus, amiről ordított, hogy ezek az emberek véresen frusztráltak. Nagy nyomorúságukban még arra sem maradt idejük, hogy megtanuljanak rendesen gitározni, rögtön nekiálltak üvöltözni. Ez még valamikor a hetvenes évek végén történt, a Ramones és társainak indulás idején.

Lett is annak idején nagy vita ebből, és a gusztustalan Blondie ronda kis énekesnője írt is egy nyílt levelet valamelyik magazinnak, amelyben elhatárolódott a punk mozgalomtól, és kijelentette, hogy ezekekkel a szerencsétlenekkel ellentétben ők nem azért zenélnek, mert nem tudják másképpen feldolgozni a frusztrációjukat. Nos, a zenéjük olyan is lett.

Viszont ha belegondolok ennek a sok kis pubinak az életébe, aki szeret szépen élni, akkor el kell fogadnom, hogy létezik ez a típus, aki imádja a puha foteleket, a finom koktélokat, az udvarias riporteri kérdéseket. Akinek nincs kedve egy ukrán kocsma vécéjében epét hányni. Akinek ez az egész csak egy vicc, irónia a köbön, retró-feeling.

Mert hát mindent megcsináltak már a popzene ötven éve alatt, akkor csináljunk még egy kopit az egészről, és játsszuk el, hogy olyanok vagyunk mint David Bowie meg a U2, miközben kacsintsunk ki az álarc mögül, hogy az egész csak egy cukormázas tréfa.

Na, megyek, nézem ezt a Dave Fanninget a Sundance Chanelen. Most Beck-kel beszélget. Beck sem volt soha a kedvencem. Ez a Fanning meg kifejezetten irritáló.

The Killers - Runaways

Barango