Ahol már nincsenek szavak: Amenra, Sonya koncertbeszámoló – 2025.05.01., A38
Amenra, Sonya – 2025.05.01., A38
A lét súlyáról nem könnyű hitelesen szólni, ez az est viszont alkalmat adott szembesülni vele. Az Amenra előadásai többek, mint koncert: elemi, megrengető léttapasztalás, transzcendens feltárulkozás – konkrét válaszok nélkül. Ezt a súlyt viseljük magunkon. És ennek kikristályosodott felismerése és láttatása az Amenra.
A38 – az ország top három koncerthelyszínében biztosan benne van, és hajlamos vagyok az első helyre pozícionálni. Már napközben hangolódtam a diszkográfiával. Érdekes, nagyon emberi és mégsem szubjektív hangoltságot idéz: a legnagyobb kérdések mélyenszántó, fájdalmas beláthatatlansága és kiismerhetetlensége túlnyúlik az életen, ahol már nincs szubjektum, továbbá mindannyiónk közös kétségei, félelmei, ösztönei rejlenek mögötte, avagy kollektívek. Mély, igazán áthangoló éjszakára számítok.
Nem sokkal a Sonya kezdése után érkezem. Még mindig remek csapat, az alműfaj kiemelkedő hazai képviselője, egyelőre valahogy mégsem robbantak be úgy igazán. Pedig jó az anyag, korrekt a kiállás, jó lehetőségeik is vannak. Remélem, a hamarosan érkező új lemezzel fel tudnak ülni egy nagyobb hullámra. Mondjuk az Amenra elé inkább egy Borut vagy Wires-t tudtam volna elképzelni. Mindenesetre szép a nézőszám, a koncert végére már teltháznak játszanak, ekkor hangzik el utóbbi slágerük, az Azt remélem, mégis inkább olyan daloknál érzem, hogy működnek az Amenra közönség számára is, mint a Side Of You. A nézők odaadóan figyelnek, de nem különösebben indul be mozgás, többnyire nem hatja át őket a performansz. Az A38-on mindig fantasztikus a hangosítás, a Sonya valahogy mégsem szól annyira észbontóan tisztán, mint itt a zenekarok szoktak, pedig a kimértség az ő zenéjüknek igencsak fontos volna. Kicsit silány a taps, a végén erősödik csak fel. Azért örültem nekik.
Az Amenra zenéje ott kezd el szólni, ahol a szavak már nem elegek, elfogynak, ahonnan azok már nem képesek tudósítani. Lehet-e érdemben írni róla? Dalonként számolni be nem különösebben célravezető tehát, inkább az átfogó beszéd adhat visszajelzést arról a tapasztalásról, amit a koncertjük nyújtott. A zenéjüket hallgatva, koncertvideóikat nézve hasonlót élhetünk át. Ám élőben a jelenlét, az aura, az atmoszféra, a pulzáló, hús-vér közelség, a közösségiség, eggyéválás élményével ez hatványozott erejű experimentalitást és immerziót nyer.
Már az átpakoláskor elkezdik a tömjénes füstöt eregetni, jó húzás. Örülök, hogy a vetítést sem spórolták meg, az alacsony belmagasság ellenére fent van a vászon a dob mögött, a színpad teljes szélességében. Sejtelmes, borzongató intro, kettős mozgással: egyszerre árad ki és gyűrűzik be a vénáinkba, másfelől elnyel, magába szippant és egy szakrális, vagy legalábbis radikálisan más létminőségű állapotban találjuk magunkat. Majdnem két percen át szól, megigéző, mágikus, rítikus. Semmi hatásvadászat, nemes egyszerűséggel felsétálnak az első dal (Salve Mater – kitűnő választás, vártam, hogy élőben halljam az újakat) kezdése előtt pár ütemmel és kíméletlen energiával rögvest szétrobbantják Maya fátylát, az apollóni leplet: az őskáosz lélekfacsaró nyüzsgésében, kilengéseiben, a létforgatag tétjeinek éleit kirajzoló metafizikai élmény epicentrumában találjuk magunkat.
Hihetetlen erővel szólnak, mindig lenyűgöz, mikor nincsenek lehangolva a végtelenségig és mégis monolitikus súllyal bírnak a témák. A dobszerelés is egészen minimál: az alapon túl három cin, két tam. Hidegrázós, ahogy váltakoznak a földbe döngölő riffek és a finom, törékeny, kimért témák, elcsukló énekdallamokkal. A koncert első felét a színpad előtt töltöttem, gyönyörű harmóniában volt a sound ott is, és elsöprő erővel bírt, hogy az énekes néha nem is a mikrofonba kiáltotta a szavakat, ám hallani lehetett, még a keverőpultnál is. Erről utóbbi időkben a Slaughter To Prevail-es Alex Terrible híresült el, de szerintem átütőbbek Colin H. van Eeckhout üvöltései, egyszerűen a maga brutalitásában sokkal csodálatosabb az egész – nem hatáselem, hanem feltörnek belőle.
Pont ahogyan dermesztően sötét zenéjük építkezése, kibontakozása is megható, egy virág kinyílásához hasonló szépséggel, természetességgel bír. Megindítóak a csendek is a dalok között, érződik, hogy végig felfokozott, átlényegült atmoszférában vagyunk. Kitűnő a setlist, számos pillanatban azt hiszem, hogy a csúcsra értünk, de sikerül mindig rákontrázzanak. Az egyértelmű közönségkedvenc az A Solitary Reign, amely tényleg a metaltörténet egyik legámulatbaejtőbb szerzeménye. Az Amenra azon kevés zenekarok egyike, akik több ilyen nívójú tételt is össze tudtak pakolni.
A Silver Needle. Golden Nail a dal utolsó ütemére teljes lekapcsoló fénnyel és a leköszönés gesztusának mellőzésével az egyik legerősebb koncertzárlat, amit valaha átéltem. Nyilván vártam volna még sok dalt, és bírtuk, elviseltük volna még a koncert nyújtását, de sajnos itt a vége. Zsigeri szinten marad emlékezetes. Kifelé menet még benéztem a kisteremnyi méreteket öltő merchandise-ra, amire persze nincs pénze az embernek, de mereszti a szemét. Igen gazdag választékkal érkeztek. Mi pedig igen gazdagon távozhattunk: katarzis-mosta lelkünk ősi, emberi és kozmikus flessekben fürdött, visszhangja bizonyára sosem múlik már el.
Amenra setlist:
01. Salve Mater
02. Razoreater
03. Plus près de toi (Closer to You)
04. De Evenmens
05. Forlorn
06. A Solitary Reign
07. Terziele
08. Am Kreuz
09. Silver Needle. Golden Nail
Gyarmati Dominik
Fotók: Jánosi Alina
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
