Bejelentkezés

x
Search & Filters

"Alázat, tudás, masszív ritmusszekció, és remek zenék. Ezt tudja a Black Stone Cherry!" (koncertbeszámoló)



Black Stone Cherry, The Georgia Thunderbolt, Slowmesh – 2022.09.23. Barba Negra
 
Izgatottan tipegtem kis családommal a Barba Negra felé, ezen a kicsit hűvös péntek estén. Amikor megérkeztünk, meglepődve tapasztaltam, hogy sötét a nagyszínpad, tehát egyértelművé vált, hogy a Black Stone Cherry a sátorban nyomja majd a mai bulit. Kicsit sajnálom, hogy nem voltunk többen (a zárt helyen persze teltház), gondolom a Duna másik oldalán a Tankcsapda 30 éves „Legjobb méreg bulija” elszipkázott innen is jelentős létszámú rockrajongót.  A lényeg: a BSC nem hagyott kétséget, ők csakis kiváló hangulatú koncertet nyomhatnak, és valóban a mai rockvilág legnagyobb előadói között vannak. Harmadszor jártak nálunk, és nagyon szeretnek itt lenni. Ezt többször elmondták, és mint később kiderült, oda is volt rakva minden hang, de úgy rendesen.
 
Előzenekarból kettőt is kapott a publikum, a hazai Slowmesh (sajnos róluk lemaradtam, mivel későn értem haza a munkából, így csak a koncertjük végére érkeztünk), viszont rövid átszerelés után már a szintén amerikai The Georgia Thunderbolts adta a talpalávalót (volt mellettünk egy figura, nagyon néptáncos-rockos figurákat mutatott be a zenére, megmosolyogtatott bennünket). Erősen countrys hatású, tipikus déli rock, egy nagyon jó torokkal, és egy szélesvásznú szólógitárossal (mellesleg jól is pengetett a koma). Az elmúlt években kaptak néhány jelentős elismerést, van jövő előttük bőven. Az énekes Tj Lyle-nek voltak itt is csodálatos pillanatai. Ha kicsit több tempósabbak nótájuk (és albumuk) lesz, izgalmasabb bulikat fognak nyomni.
 
Slowmesh
 
The Georgia Thunderbolts
 
S lőn padlóba döngölő rock n roll. Érkezett a Black Stone Cherry. Nyitásnak „Me and Mary Jane”, mutatták az utat rendesen a fiúk. Tökös, jól szólós, rengeteg energiával teli bulit kapott a közönség most is. Chris Robertson hangja elemi erejű élőben is, nincs kecmec, leüvölti a tollat az ember fejéről, és teljesen lemez minőségben teszi ezt, hihetetlen a pali. Burnin, „Again”, itt az tudatosult bennem, hogy a dobos John Fred Young egy „erőmű”. Kevés dobost tudok a rocktörténelemben, aki ilyen intenzíven tolja végig a bulit. Nem tudni melyik dobverő gyártó a szponzora, sokba lehet nekik smiley, nótánként ette (törte) a verőket, volt, hogy többször is cserélte azokat. Ilyenkor látja-hallja az ember milyen fontos is egy kiváló motor a zenekarban. „Blind Man”, géppuskaszerű pörgetésekkel, hasítós gitárszólóval. „Like I Roll”, kis délies ízű utazós dal, kell nekik is kicsit pihenni a színpadon, a végig szuperintenzív buliban
 
 
A látvány semmi extra, Chris Robertson elöl, a mikrofonnál énekel, gitározik-szólózik (remekül). A számok alatt, a koncert legelejétől baloldalon Ben Wells, jobb oldalon az új basszer Steve Jewell (nagyon jól integrálódott az elmúlt bő évben a zenekarba), végig vokáloznak, énekelnek, és ha éppen nem a mikrofonhoz kötöttek, máris ugrabugra, közönség szórakoztatás, és folyamatos oldalcserék, máris a másik oldalon nyomják a mikrofonba. Végig mozgásban, legalább annyira intenzíven, mint a dobos Johni fiú. Szórakoztatni akarnak, és közben baromira jól érzik magukat. Ilyen remek anyaggal!?
 
„Cheaper To Drink Alone”, „Hell & High Water”, kis énekeltetős „Soulcreek”, nekik jól áll ez a countrys világ is, kellően rockosra veszik a figurát. Nálam sok hasonló zenekar azért nem éri el az ingerküszöböt, mert nincs elég kraft, energia a nótáikban. Hát itt ilyenről szó sincs!
 
„Devil’s Queen”, kicsit dobokra-perkákra kihegyezve, utána egy nem bonyolult, viszont annál látványosabb, és energikusabb dobszóló következett. 
 
„Rain Wizard”, „Ringin’ In My Head”, szerintem nincs ember a földön, akinek ne csavargatná a derekát ez a fajta muzsika, olyan szólóval Cristől, hogy kapkodhatunk levegő után, és utána néhány telitorkos üvöltés, szintén tőle. Nagyon tudja a pali. „In My Blood”, kis lassításnak, utána „White Trash Millionaire”. Még mindig van fentebb hangulatból és energiából. Koszos-mocskos, énekeltetős „Blame It On The Boom Boom”. Olyan sűrű szövetben szóltak a gitárok, hogy itt az arcszőrt kapirgálta a férfiemberről (a hölgyeknél is biztosan megérintett valamit). A fő műsor végére egy kaszabolós „Lonely Train”
 
 
Ráadásnak egy nótát kaptunk „Peace is Free”, az egyik legcsodálatosabb pillanata volt a koncertnek. Tj Lyle az előzenekarból, és Chris Robertson énekeltek duettet, Ben Wells gitárral-vokállal támogatta meg a triót. Felemelő volt látni, hallani. Ilyet csak a legnagyobbak tudnak. A nóta végére beszállt a banda is. 80 perc energiabomba, amit kaptunk, és itt nem kellett több (bár reggelig azért elszórakoztathattak volna bennünket). Ezt a koncertet annyira intenzíven élték meg a muzsikusok, és a közönség is, hogy nem maradt hiányérzetem, mint a legutóbbi FFDP buli végén. 
 
Többször elhangzott, nagyon szeretnek itt nálunk játszani, a közönség is vevő rájuk, remélem legközelebb azért nagyszínpad! A buli 10/11, a hangosítás kicsit kásásra sikeredett 10/7, több motyó, nem kitekerve, kicsit több gitárral-basszussal adott volna még kis pluszt a közönségnek, de ez most szőrszálhasogatás, mert nagyon rendben voltak a Kentucky legények. Olvastam régebben, hogy lemez minőségben tolják, ez most ezért nem jött ki, de ismét leírom Chris Robertson bődületes nagy hang, kiváló dallamérzékkel, és gitártudással. Szeretem, amikor különböző cikkekben egymásra mutogatnak Ben Wells-szel, hogy nem én vagyok a jó, hanem ő, és fordítva. Alázat, tudás, és masszív ritmusszekció. Ja, és „remek” zenék. Ezt tudja a Black Stone Cherry, és tette elénk a Barbában.
 
 
Ami még ide tartozik, nekem élményekben: a BDPSTRCK rádió és Barba Negra játékán csak úgy próbálkoztam, hátha, és nyertem is páros belépőt, így a női szakasz is jött velem a koncertre, mert ők is szeretik ezt a fajta muzsikát. Ki nem?
 
Az előzenekarnál ittam a söröm a pult mellett, elsétál előttem egy baseball, dupla kapucnis kis figura, az meg Chris Robertson, persze hogy lekezeltem vele (senki nem vette körülöttem, hogy ki volt!), megtisztelő érzés. A beállásnál, amikor a gitárokat belőtték, ledobta a technikus a pengetőt, elém pottyant, van „ereklyém” is tőlük. Nagyon ott kellett lennem ezen a koncerten.
 
Köszönet a szervezőknek, és a Barba Negrának! Ez a buli is rendben volt, nagyon...
 
 
Rici
 
Fotók: Máté Évi