Bejelentkezés

x
Search & Filters

"Alkalmazkodni kell, nincs más megoldás" - Rockinform interjú Hímer Bertalan "Paya"-val

A Rockinform hazánk egyik meghatározó rock zenei magazinja volt a 90-es évektől kezdve majd 20 éven át egészen a megszűnéséig. A sors mindig hoz váratlan fordulatokat, sokszor a legnagyobb káosz közepette is fel-felbukkan a reménysugár, amibe érdemes „belekapaszkodni”. Ami ösztönöz és erőt ad. Szerencsére, a Rockinform újságírói gárdájából megmaradt tagok úgy gondolták, de leginkább főszerkesztőjük, Hímer Bertalan, hogy idén frissült energiával és precíz, naprakész tartalommal a tarsolyukban, újból nekivágnak a „hegy meghódításának”. A kezdeti nehéz időszakhoz hasonlóan, a mostani újraindulás sem volt teljesen zökkenőmentes, de ez, és több érdekes dolog, illetve egyéb személyes történet is ki fog derülni az alábbi interjúnkból. Hangulatosra sikeredett beszélgetésünkben, Hímer Bertalannal, azaz Paya-val, a Rockinform főszerkesztőjével társalogtunk múltról és jelenről, a honi média hatásáról, a zeneipar jelenlegi állapotáról és még sok minden másról.
 
Rockbook: Eljött ez a pillanat is. Gondoltátok volna valaha, hogy egyszer visszatérhettek a „régi szerelemhez”? Melyik volt számotokra a legnehezebb rész a Rockinform újjászületésében? 
 
Paya: Igazából én már eltemettem magamban ezt a sztorit. Elengedtem. Mondhatjuk, hogy a Rockinform magazin tizennyolc éves működése volt az „életem fő műve”, a leghosszabb időszak, amit egy produkcióban töltöttem, de a tíz éves szünet, ami a megszűnés után jött, elég idő volt arra, hogy le tudjam zárni magamban ezt a történetet. Szóval, én nem terveztem, hogy ezzel még valaha foglalkozom. 2015-ben már volt tárgyalás Bölcskey Mikeal a vásárlásról, akkor már 1,5 éve ő is megszűntette a lapot - jogutódként. Aztán tavaly nyáron, egy közeli barátom – aki később az indulást is finanszírozta- jelezte, hogy ő megvette a domain nevet. Akkor még, a sok munkám miatt, nem lovaltam bele magam ezzel kapcsolatos tervekbe. De jött a Covid második szakasza és több tevékenységem – leginkább a koncertszervezés- földbe állt és adódott némi szabadidőm. Októberben kezdtünk beszélgetni a produkcióról, aztán novemberben indult a munka.  És most, február elejére jutottunk el oda, hogy már megoszthatjuk a produktumot a közönséggel. Egyébként már az indulásnál több könyvnyi anyag található az oldalunkon! Szóval, van mit olvasni.
 
Legnehezebb rész az volt, hogy lendületbe hozzuk a volt kollégákat. Első körben kerítettem egy web dizájnert, és nekifogtunk a munkának. A struktúra, tartalom és egyéb dolgok meghatározása után indult a volt kollégák felkutatása. Illetve az előbb emlegetett barátom intézte az adminisztrációs dolgokat, ami a weboldal kiadója-működtetője részéről szükségeltetik. A volt kollégák nagy százaléka jelzett vissza, hogy újra hadrendbe áll az induló rockinform.hu –nál.  Mivel az újságíróink egy része – a tíz év alatt- más médiumoknál kötött ki, arra jutottunk, hogy egyrészt ez egy „gyűjtő oldal” lesz, ahol megtalálhatóak a munkatársak máshol megjelent korábbi cikkei is. Elsőként Rozsonits Tomi, Olasz Sándor, Hegedűs Pisti, Túri Csaba és az én írásaim adták a gerincet az induláshoz. De fokozatosan kapcsolódnak be a régi kollégák, Nemes Nagy Péter, Virág Attila, Bobek Zsolt, Nagy Ákos. Illetve már új emberek is jelentkeztek, akik „próbamunkákat” kaptak, reméljük, be tudnak illeszkedni!
 
Itt megjegyezném, hogy az újság megszűnése utáni években négyen kaptuk meg az „Év zenei újságírója” megtisztelő titulust egy szakmai grémiumtól. Magyarul, a korábban Rockinformnál dolgozó, de azt követően is aktív újságírók közül Andrásik Remo, Hegedűs István, Rozsonits Tamás és én is díjazottak lettünk ebben a kategóriában. 
 
 
Rockbook: Kis hazánk az utóbbi időben szépen kitermelte a különböző muzsikákkal foglalkozó oldalait, hírportáljait, a bizonyos műfajokra specializálódott blogok száma pedig láthatóan megugrott. Mégis mi motivált titeket abban, hogy a mai iszonyatosan telített mainstream és underground zenei sajtóban meginduljatok?
 
Paya: A Rockinform egy „ügy”, ahogy egy barátom fogalmazott, mikor megtudta, hogy újra indulunk. Elkötelezett emberek adták/adják a munkájukat ezért az ügyért. És! Kísértetiesen hasonlít a szituáció, az 1992-es indulásunkhoz, mivel akkor is pénz nélkül dolgoztak a kollégák. Egyébként én is a főállású munkám és a más irányú újságírói tevékenységeim mellett szerkesztem a weboldalt. 
 
Egyébként, nyomtatott zenei magazinok közül a Rockinformnak volt legelőször online felülete! Látva a piaci változásokat, mi 2000-ben már elindultunk weben is - a nyomtatott mellett. 2021-ben sajnos a nyomtatott verziónak nincs piaci realitása, így marad az online verzió. A Rockinformnak van egy „legendája”. Jó érzés volt, az eltelt tíz évben, hogy rengeteg visszajelzést kaptam az újsággal kapcsolatban. Közösségi felületeken, koncerteken. Miskolcon az Ifiházban tavaly volt egy közönségtalálkozó is, ahol öt egykori rockinformos tartott élménybeszámolót – ezt nem mi indítványoztuk, a szervezők kerestek meg. Lehet, hogy éreztek már valami fuvallatot…
 
Sokan emlegetik a lapot igazodási pontként, meghatározó orgánumként. Sok zenész, lemezgyűjtő, koncertlátogató, zenerajongó mondja, mikor összefutunk, hogy kedvenc olvasmánya volt a Rockinform annak idején. Van a mostani indulásban egy kis nosztalgiázás is természetesen. Érdekesség, hogy régi lapszámokat digitalizálva megosztjuk a felületen, minden héten egyet lehet kiolvasni.  Szóval, bízunk benne, hogy komoly érdeklődés lesz ránk megint. 
 
Rockbook: A magazin stílusában és az írások típusában mi várható tőletek? Tudom, hogy a jellegzetes profil és az újság „ars poetica”-ja megmaradt, ez már érezhető a hivatalos oldalatokra felkerült cikkekben. Számomra a vonzerőt a Rockinform-ban a változatos, sokszor világzenébe, jazzbe, bluesba belenyúló tartalma mellett, az írások sokszínűsége és minősége adta. Ebből mit sikerült megőrizni? Várható-e valamilyen változás e téren?
 
Paya: Az utóbbi 10-20 évben sokat változott az újságírás, főleg az online működési dömpingben. Rövid, lényegre törő cikkeket olvasnak az emberek, így ezen a vonalon is kielégítjük az igényeket, de a Rockinform korábbi olvasóbázisa, egy szakmaibb, részletesebb, lexikális, „történelem feldolgozó” elvárással is él felénk, ennek is meg kell felelnünk. A sokszínűséget megtartjuk, a tizennyolc év alatt kialakult irányelvek megmaradnak. Változás csak a fent emlegetett: „a digitális kornak is megfelelés” lesz. Hanganyagok, videók is felkerülnek a portálra, és lesznek átvett anyagaink is, melyek más médiában jelennek meg, de fontosnak tartjuk a tartalma miatt, hogy mi is közreadjuk.   
 
 
Rockbook: Mielőtt beszélgetnénk az aktuális helyzetről, szeretném, ha ejtenénk pár szót a múltról is. Úgy gondolom, hogy sok olvasónk lehet, csak most találkozik veletek először, méghozzá online formában. Sokan pedig úgy emlékeznek rátok, mint Magyarország egyik elismert rock zenei szaklapja a Metal Hammer-es, Wanted és Zenész magazinos időkből. Mikor fogalmazódott meg bennetek az ötlet, hogy szeretnétek többet visszaadni a R’N’R műfajnak (és egyben a szakmának is) az újságíráson keresztül? Mennyi ideig létezett a Rockinform nyomtatásban?
 
Paya: Igen, az 1992-es indulásunk óta felnőtt több generáció is. Én 1989-től írtam helyi lapoknak zenei dolgokról. Másrészt zenéltem is és rengeteg zenét hallgattam, de érdekelt az újságírás, a lapszerkesztés is. Akkoriban, a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején nem létezett hivatalos újságíró képzés, egy kétéves szakmai kurzuson szereztem ilyen irányú képesítést, ahol országos hírű, neves szakemberek tartottak nekünk előadásokat. Zenei szakíróból meglehetős hiány mutatkozott akkoriban. Cselőék a Metallica Hungaricával lerakták az alapokat, mi utánuk érkeztünk.  
 
Az egyik helyi napilappal indult a pályafutásom, később már egy hetilap is megkeresett, sőt Miskolcot kinőve, az a négy-öt sajtóorgánum, amelynek időközben a külső munkatársa lettem, az egész kelet-magyarországi régiót lefedte. Főleg zenei tárgyú cikkekkel, tudósításokkal, interjúkkal foglalkoztam, de beesett egy-két közéleti dolog is.  Emiatt úgy éreztem, van létjogosultsága ennek a fajta újságírásnak. Az ötletet egyébként az azóta már eltávozott barátom, Henzler István – aki az AB/CD együttes gitárosaként lett ismert, valamint újságíróként – vetette föl, vele és Totyik Róbert fotós kollégával indítottuk el a Rockinformot. Megyei, régiós lapban gondolkodtunk először, végül országos kiadvány lett az újság.
 
2011 januárjában jött el az az időpont, hogy lehúzzuk a rolót. Bonyodalmas a végjáték, mert Rockinfrom néven Bölcskey Mike működtette még a lapot – talán 2013 végéig. Ott kettő-három régi rockinformos dolgozott, de nekem már nem volt közöm az újsághoz. Viszont nagyon korrektek voltak a szerkesztők, mert mikor 2012-ben 20 éves lett az újság, háromoldalas interjút közöltek velem.   
 
Rockbook: Mi határozta meg az akkori magazin központi témáit, struktúráját a hard rock és heavy metal irányzatain belül? Mindig igyekeztetek kisebb, független bandákat is bemutatni, akik elismert előadói voltak az undergroundnak, viszont csak szűkebb körökben futott a nevük. Volt olyan kedvenc nálatok, akit máig szívesen meghallgattok? Mondjuk egy klasszikus, old-school, sajátkiadású demókazetta formájában?
 
Paya: A kezdetektől cél volt a legendák, stílusteremtő előadók/zenekarok bemutatása, mivel sok fiatal lehet, hogy nem is hallott ezekről. Egyfajta figyelemfelkeltés volt a cél a zenei élet ikonjaira irányulva. Aztán persze az aktualitások, éppen futó trendek sem voltak megkerülhetőek, ezekkel is foglalkoztunk. Harmadrészt pedig fontosnak tartottuk a „felfedezést”. Ha látókörünkbe került olyan banda, akikre azt mondtuk, hogy lehet, hogy a nagyközönség számára ismeretlenek, de egyediek, jók, akkor vállaltuk, hogy bemutatjuk. Sok magyar – később befutott- banda is nálunk jutott először bemutatkozáshoz. Ezt a fajta tehetségkutatást fontosnak tartottuk. 
 
A tizennyolc éves működésünk alatt változott a stáb, de nálunk megvoltak a stílusok, korszakok szakértői. Illetve – főleg- Bánfalvi Ákos és Márta Alex jóvoltából a fiatal bandák is „le voltak figyelve”, és bekerültek az újságba.
 
A garázsomban sok demó és saját kiadású album található, nem mondom, hogy gyakran forgatom őket, inkább az újdonságokra fókuszálok. De elárulok egy titkot, a szerkesztőségben anno volt pár „stesszoldó” kazetta. Ha nagy hajtás volt vagy nehéz, melós napunk, ezekből raktunk be, hogy jobb kedvre derüljünk. Nem árulom el, mik voltak ezek. Nagy röhögések voltak az irodában, ezeket direkt azért tartottuk…
 
    
 
Rockbook: Remek emlékekből (albumokból, interjúkból, koncertekből) nem lehetett hiány. A 80-as, 90-es évek ráadásul hihetetlenül termékeny és produktív éra volt, minden műfaj virágzott a thrash metalon át a black és death metalig, darkwave, gothic, alternatív rock, stb. groove és nu-metal az áttörés kapujában, mindenki megtalálta a számítását. Gyönyörű évek voltak, igaz korántsem volt annyi zenekar, mint most. Mi az, amire szívesen visszaemlékszel? Amire úgy gondolsz, hogy a lap életében kuriózumnak számított?
 
Paya: Húúú, 2021-ben ezeket nehéz már összeszedni! Most egyébként készül két dokumentumfilm hamarosan. Egyik rólam egy portré, vele párhuzamosan pedig a Rockinform életútját feldolgozó anyag is készül majd. Most ehhez pár napja elkezdtem összeszedni a sztorikat a film rendezőjével. Helyszínek, ereklyék. Leírni nagyon hosszadalmas lenne, de egy két villanás… Mikor Lukács Lacit adóbevallás idején hívtam – egy interjú miatt- és bejelentkeztem, mint APEH, hogy: Lukács úr, nem érkezett meg az adóbevallása. Vagy volt olyan, már nem tudom melyik Budapest sportcsarnokos koncerten, hogy Mocsári Laci fotós kollégánk a színpad alatt menekült a biztonságiak elől, mert csak az első három számban lehetett fotózni, de ő nem állt le… Viszont a fotókat meg kellett menteni, így volt némi kergetőzés. De sorolhatnám az interjús találkozásokat is, Steven Tylerrel 1993-ban, Steve Vai egy promós körúton aláírta a gitáromat interjú után, 1999-ben. Al Di Meola is nagy ikonom volt, vele is találkozhattam szemtől szemben egy interjú alkalmával, vagy Michael Jackson egykori gitárosával, Jennifer Batten-el. 
 
De adódott néhány baki is, mint például a Dream Theater telefonos interjúnál. Mire végeztünk, próbáltuk visszahallgatni a felvételt és kiderült semmi nem került rögzítésre. Perényi Denivel ketten, emlékezetből gyorsan leírtuk ott helyben, amire emlékeztünk. Végül használható anyag lett, meg is jelent az újságban. Volt olyan is, hogy RHCP interjúlehetőséget kaptunk, magyar idő szerint hajnali fél 4-re! Ausztráliában voltak éppen, mi megkaptuk az álnevet a kiadótól, amin keresni kell az énekest a szállodában. A recepciós többszöri kérésre sem talált ilyen nevet… De ugye, fél 4kor nem tudod hívni a kiadót, hogy gubanc van, valami nem stimmel. Meg roppant kellemetlen szituáció, mikor külföldre utazol egy koncertre és az emailben, a menedzserrel leegyeztetett bejutásodról nem tudnak a bejáratnál semmit és nem is nagyon akarnak utánajárni. Hiába lobogtattuk a mailt a visszaigazolásról, nem voltunk rajta a listán, nem akartak beengedni a bécsi Steve Vai koncertre. Koncert előtt pár perccel kegyeskedtek egyet telefonálni, akkor kiderült, hogy jogos a reklamációnk, beengedtek… Sztorik százával voltak.    
 
Rockbook: Hogyan láttad az akkori külföldi és magyar szcénát és a hozzá szervesen kapcsolódó médiát? Akár TV-ről, akár rádiókról beszélek. Tudom, hogy az ismertebb bandákkal foglalkoztatok, nagyrészt a hard-rock és prog-rock világából, kibővítve a személyes kedvencekkel, de én máig úgy érzem, hogy itthon le vagyunk maradva. A zenekaraink szinte minden műfajban helytálltak (sokan már a külföldi piacon is versenyképesnek számítanak) és évről-évre egyre igényesebb munkákat tesznek le az asztalra. Viszont valahogy a rendelkezésre álló csatornák sosem „vették a lapot”. Vagy nem mertek nyitni a rock-metal zene felé, szemellenzős hozzáállásuk miatt (illetve, hogy ez a zaj az Ördögtől való) vagy egyszerűen tudomást sem vettek róla. Te hogy élted meg ezt anno?
 
Paya: Már az indulásunkkor konstatáltuk, hogy a magyar kereskedelmi rádiózás elbassza a zenei közízlést. Ennek hamar érezhető hatásai voltak, napjainkban meg katasztrofális a helyzet. Ezért is volt fontos abban az időben a Rockinform, mert ha valaki agyzsibbadást kapott a hazai ker. rádióktól, akkor legalább volt egy kapaszkodója, hogy milyen más zenék léteznek a világban. A 90-es években azért jobb volt a helyzet itthon, mint most. Működött például egy Top Tv. Mi fúzióban dolgoztunk is velük, a mi újságíróink utaztak külföldre egy kameramannal, ahol leszervezett interjúk voltak világsztárokkal. Kettőre emlékszem konkrétan: AC/DC, Toto volt biztosan. Ezekből volt Rockinform megjelenés leírva, a tv meg a videóanyagot adta le megvágva. Látsz ilyet mostanában itthon? Ami kicsi volt, azt is megszűntették, évtizedek alatt folyamatosan ment/megy a károkozás, kereskedelmi szempontok szerinti betagozódás. Pedig van igény a számunkra normális zenékre is! Csak az az álláspont, hogy kereskedelmi szempontból ez a réteg nem mérhető, illetve nem akkora vásárlóerő. Ezen a témán, ha szóba kerül, mindig felidegesítem magam. Dühítő! Szisztematikus népbutítás megy Magyarországon, ebből a szempontból.
 
Hazai bandák tekintetében valóban érezhető volt a felzárkózás a 90-es évektől. Komoly menedzsment hiányában azonban nem nagyon rúgtunk labdába külföldön, itthon meg az előbb emlegetett „médiazárlat” csapta agyon a lehetőségeket. 
 
 
Rockbook: Hullámvölgyek adódtak (a légkör, a közönség, zenehallgatási szokások rengeteget változtak a 30-40 év alatt) és tudom a kezdet se volt nálatok könnyű. Főleg, hogy szinte teljes finanszírozási háttér vagy mecénás nélkül vágtatok bele az újságkiadásba. Mi az, amit esetleg máshogy csináltatok volna akkoriban, mai szemmel nézve?
 
Paya: Hülyén hangzik, de tőke/pénz nélkül indult el a Rockinform. Én pont munkanélküli segélyen voltam. Máshogy csinálni nem tudtuk. Vagy van pénz vagy nincs. Nálunk ígéret volt, ami nem jött be. Viszont elkötelezettség, lelkesedés, kitartás az volt. Lett is eredménye. Az első év kényszerlépések sora volt a fennmaradásért. De voltak krízishelyzetek ezt követően is. Nagy küzdelem volt. Egy időszakban teljesen egyedül voltam a szerkesztőségben, mindent én intéztem, az akkori kiadó csak a nyomdát, szállítást, számlázást intézte.  Egy év után kezembe vettem a lapkiadást is, mivel én voltam a lapalapító, én rendelkeztem a joggal. Anyám, illetve egy kolléga apukája adott kölcsön, hogy a nyomdában elindítsuk azt a lapszámot, aminek már én voltam a kiadója is, nem csak a főszerkesztője. Ez 1993-ban volt. Addigra már összeállt egy hirdetői bázis, amivel elevickéltünk. De a későbbiekben is kerestem erősebb kiadói hátteret a lapnak. Laux Józsi (Omega, LGT), mikor hazatelepült Amerikából, itt csinált egy könyvkiadó cége. A Frank Zappa könyvet is ő adta ki. Érdekelte volna a fúzió, csak azt kérte, költözzek Miskolcról Pestre. Ezt a család miatt nem tudtam vállalni. 
 
Később a Hammerrel létrejött kétéves fúzió volt 2006-ban, amikor erősebb volt a háttér és már nem én vittem a boltot egyéni vállalkozóként, minden anyagi felelősséggel, rizikóval. Majd később a debreceni RNR Média volt erős kiadó, míg bele nem akartak minket terelni egy vállalhatatlan cégalapításba. Szóval, ami történt, az kényszerhelyzetekből adódott, nem nagyon volt más lehetőség, esetleg a lap megszűntetése. Ha úgy vesszük, négy évet még ráhúztunk a működésre. Miután én egyedül már nem tudtam működtetni a lapot. Visszatekintve, kardinális kérdésekben most is ezeket a döntéseket hoznám. Maximum egy-két apróság van, amit több tapasztalattal máshogy látok, de azok nem sorsdöntő kérdések.   
 
Rockbook: A rendkívül eseménydús életutadból kiderül az is, hogy az újságírás mellett koncertszervezéssel és rádiós műsorok szerkesztésével, vezetésével foglalkozol. Ez, úgy tudom a magazin utáni időszak, de bizonyos részeknél vannak/voltak átfedések és mindig úgymond „szakmádba vágóan” dolgoztál. Hogyan tudtál mindent ilyen jól működő módon összehangolni?
 
Paya: Igen, a Rockinform utáni munkanélküli időben csináltam tehetségkutatót, rockfesztivált, ez 2013-ban volt. Akkoriban jött a felkérés a Music Média magazintól, hogy írjak nekik. Aztán adódott a rádiós lehetőség, hívtak, hogy kell egy interjúzós műsorvezető a kulturális programajánló műsorba. Ez olyan szempontból is jó volt, hogy a rádióban készült interjúim egy részét leírva is megjelentettem. Szóval voltak ilyen átfedések, amik szerencsésen kapcsolódtak egymáshoz. Pár évig csináltam a rádiózást a többi ténykedésem mellett, közben a Lokál újságnak és a Promotions.hu-ra is írtam, főleg zenei témákban. Közben művelődési intézményeknél is dolgoztam, koncerteket szerveztem elsősorban, meg rendezvényeket sajtóztam. Mikor minden jól összeállt, akkor öt helyen melóztam. De mindig volt, ami kipergett, aztán jött más, például nemrég egy éves intervallumban egy rock klub programját is szerveztem, de konferálni is szoktam fesztiválokon. Az Öröm a zene tehetségkutató döntőjén is toltam a felkonfokat pár évig. De tartottam előadást Réz András Werk Akadémiáján is, a zenei menedzsment szakon – sajtózásról, koncert-, fesztiválszervezésről, promózásról. Szóval, sokrétű, de mindig egymáshoz is kapcsolódó, és a múltamhoz is kötődő munkákról volt szó. Logikusan nagyon jól tudtam használni a rockinformos kapcsolataimat és ismertségemet. Három éve dolgozom a Miskolci Kulturális Központban, itt négy helyszínünkre szervezek koncerteket, meg sajtózom a rendezvényeket, de pályázatok megírásában is részt veszek és fesztiválok szervezésében is benne vagyok. És most bejött a Rockinform online is. Néha kétségbe esek! Haha!        
 
Rockbook: Rockinform él és virul, egyelőre még csak virtuális, azaz honlap formájában. A régi újságírói stábból kiket üdvözölhetünk a jelenlegi felállásban?
 
Paya: Emlegettem korábban, hogy a megszűnés után is aktív emberekkel kezdtem a munkát most, Rozsonits Tomi, Olasz Sándor, Hegedűs Pisti, Túri Csaba és én adjuk a gerincet, de itt van már Nemes Nagy Péter, Virág Attila, Bobek Zsolt, Nagy Ákos is. Illetve vannak készenlétben régi arcok, akik mondjuk Angliában vagy Skandináviában várják a koncertek beindulását és onnan fognak tudósítani. Azokat most név szerint nem említem, akik nem adtak még le anyagot, de az elvi közreműködésről biztosítottak. Bánfalvi Ákos sajnos kimarad a mostani csapatból, más elfoglaltságai miatt, pedig ő meghatározó ember volt nálunk.
 
 
Rockbook: A mai könnyű és nehéz zenei piacot és a felhasználói szokásokat alapul véve, merész tettre vállalkozik az, aki egy kézzel fogható kiadvány publikálásába belefog. Akár underground fanzine-ról, egy autobiográfiás könyvről, akár havonta megjelenő színes magazinról beszélek, mind anyagilag roppant megterhelőek. Mondjuk, a crowdfunding-nak hála (amikor a rajongók finanszírozzák a megjelenést) külföldön évek óta működőképes a formula, itthon sajnos még gyerekcipőben jár. Marad szerintetek az online hírközlés és újságírás vagy számíthatunk tőletek esetleg nyomtatott példányokra a közeljövőben?
 
Paya: Mi anno azért szűntünk meg, mert a piac pont nem arra tendált, hogy a nyomtatott újság erősödne. Azóta még többet változott a helyzet. 2000-ben mi azért kezdtük a webet, a nyomtatott mellett, mert láttuk a tendenciákat. Akkoriban még könyvet is adtunk ki! Ma már nincs realitása egy nyomtatott Rockinformnak a piacon. Láthatjátok a változásokat a zenei médiában a nemzetközi piacon is. A szívem csücske a nyomtatott verzió, de nem szabad erőltetni a mai viszonyok között. 
 
Rockbook: Mennyire szükségszerű, hogy egy zenei lap online és fizikális formátumban is egyaránt jelen legyen manapság? Mindkettőnek megvan az előnye és hátránya: a digitális hír gyorsabban terjed, mindig naprakész tud lenni, illetve azonnal szerkeszthető. Míg a nyomdai lapoknak, könyveknek összehasonlíthatatlan „illata” és varázsa van, és exkluzív tartalommal rendelkezhetnek. Mit gondolsz erről?
 
Paya: Ugyan ezt! Valamelyik interjúmban pont ezt nyilatkoztam, hogy mikor kijön a nyomdából az újság, a produktum, az óriási élmény, meg az az illat! De ha vizsgáljuk a nyomtatott magazinok magyarországi helyzetét, múltját, akkor az látszik, hogy pár évig működő újságok voltak csak. Kivétel a Hammer World, ami most is prosperál és a Rockinform a tizennyolc-húsz évével. Szakmai újságok, mint a Zenészmagazin is webre költöztek, vagy itt a Music Média magazin, ami negyedévente nyomtatva kijön, de leginkább weben él, napi szinten. 
 
Rockbook: Annak idején az underground körökben rebesgették, hogy hamarosan Magyarországra fog jönni (az azóta már sajnos földbeállt) brit Terrorizer magazin. Lesz végre itthoni változata, amolyan Metal Hammer (a mostani HammerWorld) mintára, külföldi és hazai tartalommal a durvább műfajokat kedvelőinek. Neked volt erről tudomásod, vagy ez pletyka szintjén megragadt? Szerinted miért volt nálunk ennyire vérszegény a nyomtatott szaksajtó?
 
Paya: Nem tudtam róla. Ha volt is ilyen elképzelés, egy rutinos befektető vagy az „anyamagazin” szakembere felméri a terepet és elszalad az országból. Kicsi piaccal rendelkezünk, a lapterjesztés nehézkes, mostanra már az újságos bódék is kiveszőben vannak. Meg az elején emlegettük a rádió, televízió szerepét, nincs igazi kulturális gyökere az erre a zenére szakosodott médiának. A zeneipari képzésekre is csak kb. öt éve kezdtek figyelmet fordítani a hivatalos szervek. A zenészképzésünk is nagy lemaradásban van, bár vannak jó próbálkozások. 40-50 éves lemaradásban vagyunk a Nyugathoz képest! Szörnyű még 2020-ban is ezt emlegetni, de ez van. Mi a rendszerváltás után indultunk az újsággal, egy már nyitottabb piacon – én akkor voltam 28 éves. Bíztunk benne, hogy na, majd most más irányt vesznek a dolgok. Nem így történt, ha lehet, még rosszabb a helyzet. Nem megkeseredve mondom ezt, inkább szomorúan, reálisan látva a helyzetet.    
 
 
Rockbook: Mai szemmel nézve mi az, ami szerinted teljesen megváltozott a 90-es és 2000-es évek óta? A virtuális tér előretörésével zenefogyasztási szokásaink gyökeresen megváltoztak. Mi jelenthet kiutat ebből a digitális labirintusból? Sokan már csak mp3 formátumban letöltik az adott banda lemezét, a hanghordozók eladása egyre csökken. Holott van egy bizonyos réteg, aki kifejezetten követeli a fizikai kiadványokat, legyen szó kazettáról, CD-ről vagy bakelitről. Itthon elhitették velünk, hogy az MC és vinyl ósdi, divatjamúlt dolog (ne gyártsunk belőle többet, a gépsort is adjuk el, hiszen nincs rá szükség) csak a compact disc a tuti. Most ott tartunk, hogy sokaknak az is elavult. Sok fiatal már lehet, fel sem ismer egy krómos kazit. (Tisztelet a kivételnek!) Mit gondolsz erről?
 
Paya: Ez a változás már 2000 körül elindult. Lemezmásolás, fájlletöltés, új zenehallgatási platformok megjelenése stb. Ez egy folyamat volt, ami már nem fordul vissza. Van egy szűk réteg, akik még ragaszkodnak a fizikai hanghordozókhoz, őket még kiszolgálják, valamilyen szinten. De már az 50-60 évesek is élnek a digitális szupersztráda nyújtotta lehetőségekkel. Átnevelődnek, akik ebbe születtek bele, azok meg nem is nagyon értik, milyen volt a klasszikus zenei ipar, piac anno. 2005-ben már súlyos jelek voltak, a Rockinform is ennek a piaci változásnak, helyzetnek lett az áldozata tulajdonképpen. Egy nemzetközi tendenciát nem tudtunk kivédeni. Alkalmazkodni kell, nincs más megoldás, a Rockinform is azért indult el most online. Amúgy, mélyebbre nézve, az online zenei magazinoknak ebben az országban nem sok értékük van a hirdetők szempontjából. Lelkes emberek csinálják ezeket, legtöbbször fizetés nélkül, valami főállású munka mellett. Mi már 2000-ben megtapasztaltuk ezt, mikor nekivágtunk a webnek. Pedig az óta 20év telt el! Rengeteg ilyen oldal van ma itthon, jók és rosszak is, de egy stábot, egy klasszikus értelemben vett szerkesztőséget egyik sem bír eltartani. Hogy ide miként illeszkedik be majd a Rockinform, azt pontosan még én sem látom. Én ezt a helyzetet vázoltam a befektetőnknek is, aki csak annyi elvárással van egyelőre felénk, hogy minél hamarabb nullszaldós legyen az üzemeltetés.     
 
Rockbook: Ha már a hanghordozóknál tartunk, a szerkesztőségben milyen formátumot preferáltok szívesen? (Személyes és ismertetők szempontjából egyaránt.)
 
Paya: Mi a klasszikus érában „nevelkedtünk”. Az újság, mondjuk legjobb időszakában, 1100 hanghordozót kaptunk a kiadóktól egy évben. CD, DVD. Ez kánaán volt, ment a szerkesztőségben a nagy zenehallgatási meeting. Az egy közösségi élmény volt. Egy online lapnál nem hiszem, hogy van ilyen. Most még nem építgettük ezeket a kapcsolatainkat, de hamarosan erre is rámegyünk. Ha tőlem kérdezik, mit szeretnék, akkor én maradok a CD, DVD, bakelit igénylésnél.  
 
Rockbook: Zárásként pedig, hogy látod ezt az évet? Milyen zeneipari jövőkép predesztinálható a jelenlegi járvány sújtotta időkben? Mikor térhetünk vissza, ha a régi kerékvágásba nem is, de egy hozzá hasonló állapotba? Mit üzensz a jövőbeli énednek?
 
Paya: Húúú! Valami vakcinagyártó csúcsintézmény vezére kéne, hogy legyek ahhoz, hogy csak körülbelüli tendenciát meg tudjak jósolni. Ha nem volt elég a 2000-es évek lemezpiaci változása, akkor most itt a vírushelyzet koncertnélkülisége. Fontos! A zenészeket, zeneszerzőket nagyon taccsra tette a lemezpiac átalakulása. Fontos jövedelemforrásuk redukálódott a töredékére vagy nullára. Most a koncertbevételektől is elestek. Aggódom! Hosszútávon, ha nem változik valami gyorsan, radikálisan, akkor 20 év múlva lehet, hogy arra ébredünk, hogy már nem írnak zenéket, nem játszanak élőben koncertet. Ez most utópisztikusan hangzik, de gondolj bele! Vagyis, inkább ne gondolj bele! 2020-ban 18%-al csökkentek a jogdíjbevételek itthon… Én, most, mint kispadon ülő koncertszervező, látom a drámai helyzetet. A zenekarok egy része „egy gázsiból” próbálja majd pótolni a kieséseit. Erre már jött példa, kaptam árajánlatokat… Valamint, a koncertlátogató réteg is megfontoltabb lesz. Nyáron tapasztaltam, nem jönnek annyian koncertekre, mint korábban. Hogy ez a vírus valaha teljes egészében kizárható lesz-e az életünkből, azt nem tudom. De már látszik, hogy eddig is roppant károkat okozott.
 
Magamnak nem nagyon van üzenetem a jövőbe. 10-15 aktív évem lehet még, én már ráálltam egy pályára harmincvalahány éve, remélem, még lesznek nagyon jó koncertélményeim, és pár jó CD is a kezembe kerül! Ha nyugdíjba megyek, gitározgatok, DVD-ket nézek, CD-ket hallgatok, olyanokat, amikre nem volt időm a nagy hajtásban.   
 
Rockbook: Köszi az interjút!
 
A Rockinform elérhetőségei: Honlap, Facebook 
 
 
Lupus Canis