Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Annál nincs menőbb, amikor a mi kis fekete pólós rockerközönségünk keveredik hetven pluszos nyugdíjasokkal egy könyvtár udvarán!” – Ørdøg interjú Vörös Andrással



Vörös András nevét eleinte a FreshFrabik és a Superbutt révén ismerhette meg a közönség, jó ideje pedig már az Ørdøg és a Diabolus In Musica frontembere. András örömmel mesélt nekünk egykori és jelenlegi zenekarairól, a metalos és az akusztikus csapat különleges szimbiózisáról, a többféle közönség keveredéséről, a múltról, a jelenről és egy kicsit a jövőről is.
 
Vörös András
 
Rockbook: 2014-ben alakultatok. Miért döntöttetek egy új banda mellett a Superbutt után?
 
Vörös András: Valamikor 2012 őszén futottunk össze a Superbutt klasszikus felállásából Zsolttal, Salimmel és Szűcs Petivel, akik annak idején leginkább azért hagyták abba egy időre az aktív zenélést, mert kis gyerekeik voltak, és nehéz volt összeegyeztetni az állandó úton levést a családdal. Eddigre viszont már elkezdett hiányozni nekik a dolog, és felmerült, hogy csinálhatnánk megint együtt valamit. Azt elég hamar elvetettük, hogy belemenjünk egy oda-visszaalakulós kutyakomédiába, ami egyáltalán nem lett volna fair azokkal szemben, akik 2008-2009 után a Superbuttban zenéltek, és akikkel lemezt is adtunk ki, de egyébként is értelmetlen lett volna visszalépni a hat-hét évvel korábbi önmagunkhoz. Nem akartuk cipelni magunkkal a Superbutt örökségét, tiszta lapot szerettünk volna, mindenféle elvárások nélkül. Nem a hajdan volt - ráadásul valójában valószínűleg sosem létezett - nagyságunkhoz akartunk görcsösen ragaszkodni, hanem kötöttségek nélkül, örömből zenélni. Úgyhogy adta magát a döntés, hogy a Superbuttot tegyük félre, és indítsunk valami újat. Ettől függetlenül nem azt mondtuk, hogy feloszlunk, örökre abbahagyjuk, csak annyit, hogy egy időre szögre akasztjuk, és ha kedvünk van, majd elővesszük, de aztán úgy alakult, hogy azóta se vettük igazán elő. Ami nem jelenti azt, hogy meg akarnánk tagadni, vagy ne emlékeznénk rá jó szívvel, csak mindig van valami, ami épp fontosabb, vagy jobban esik. De például A hetediket most is játsszuk a Diabolusszal, a Szájon át meg rendszeresen előkerül Ørdøg-koncertek végén.
 
Rockbook: Hogy fogadták a rajongóitok, hogy a Superbuttnak vége és lett helyette Ørdøg?
 
V.A.: Tulajdonképpen sehogy, de ez nem volt meglepetés, mert én azt már a FreshFabrik-Superbutt közötti váltásnál megtapasztaltam, hogy ha új zenekart indítasz, akkor ha nem is a nulláról, de tízes skálán legfeljebb a kettőről indulsz. Persze, valamennyien azért veled tartanak a korábbi hallgatók közül, de az emberek sokkal inkább ragaszkodnak egy adott zenekar fogalmához és ismert dalaihoz, mint a benne lévő emberekhez. Ezt ebben a pillanatban is tök szépen meg lehet figyelni például a Nagyúr esetében, ahol szintén nincs ott az Isten Háta Mögött tábora, pedig meggyőződésem, hogy aki az IHM-et szerette, annak a Nagyúr is be fog jönni. De a többség nem ugrik rá azonnal, csak elraktározza az infót, aztán ha másodszor, harmadszor, tizedszer is eléje kerül, akkor majd rászánja az időt, hogy tényleg meghallgassa, és végül meg is fogja szeretni. Ez így normális, én is ilyen vagyok, mint közönség, és most már az Ørdøgnél is előkerül egy csomó ember, akik annak idején Superbutton is ott voltak, de nem rohantak azonnal, a legelején, hogy lecsekkoljanak minket. De hát nincs is ezzel semmi baj, hiszen pont azért választja az ember az újrakezdést, hogy ne a régi mércével mérjék, hanem az aktuális produkcióját a saját jogán értékeljék.
 
 
Rockbook: Ritka, hogy egy zenekar az Instagramon is rendszeresen posztoljon. Szerintetek mennyire fontos a közösségi média építése?
 
V.A.: Érdekes, hogy ezt mondod, mert nekem mindig az az érzésem, hogy az Instagramon mi csak nyomokban vagyunk jelen (a Tik-Tokon meg egyébként sehogy). Persze, amikor sok koncert van, akkor értelemszerűen teszünk ki az ott készült képekből, vagy lopunk jobb híján azokból, amiket a közönségből készítettek és kitettek, de ha nincs turné, akkor hetekig nem posztolunk oda semmit. De még a Facebookra se feltétlenül, pedig ott jóval több a követő. Jöhetnék most azzal a boomer-közhellyel, hogy mi még régivágású, „trve” arcok vagyunk, akiket csak a zene érdekel, nem a posztolás, de ez szerintem hülyeség. Nem gondolom, hogy kiveszett volna belőlünk az a fajta exhibicionizmus, ami a zenéléssel, pláne a színpadon állással valamennyire együtt jár, sőt, azt sem gondolom, hogy ha valaki a magamutogatáson túl jó tartalmakat tud gyártani a közösségi médiában, az ne lehetne önmagában is értékes. Egyszerűen arról van szó, hogy mi, középkorú férfiak, a zenekar mellett civil élettel, már messze nem töltünk annyi időt együtt, hogy folyamatosan születhetnének sztorik, képek, videók, vagy bármi, ami napi szintű releváns tartalom lehetne egy zenekari felületen. Hajánál fogva előrángatott hülyeségekkel viszont kár lenne teleszemetelni az oldalakat, csak azért, hogy jelen legyünk, mert akármilyen fontos is a közösségi média, ha nem tudsz ott is hiteles maradni önmagadhoz, az rosszabb, mint ha ott se lennél. Úgyhogy, ha épp van mit megosztanunk a világgal, posztolunk, ha nincs, akkor nem.
 
Rockbook: Miként hatott az Ørdøg működésére a járványhelyzet? Voltak mélypontjaitok vagy kreatív időszakként éltétek meg?
 
V.A.: Itt megint csak arra tudok utalni, hogy bár a nálunk jóval fiatalabb Zolikát (Vécsi Zoltán, dobos) leszámítva húsz évnél is régebbi barátság köt össze minket, azért a mi közösségünk már jóval lazább, mint huszonéves korunkban volt, amikor egyfolytában együtt lógtunk. Így hát azokban a hónapokban, amikor tényleg komolyabb lezárások voltak, mindenki a saját életét élte és szervezte újjá a körülményekhez képest, és ez pont elég feladat volt ahhoz, hogy ne kelljen a zenekar körüli dolgokon gondolkodni. Mivel egyikünknek sem ez az elsődleges bevételi forrása, azon nem kellett aggódni, hogy mi lesz a megélhetésünkkel (illetve kellett, persze, de az független volt a zenekartól). A járvány kezdetekor már nagyjából kész volt a harmadik lemez, így az sem volt tragédia, hogy nem tudunk próbálni, mert épp egy kreatív folyamat végén voltunk, a koncertek meg megvártak, álltunk már eleget színpadon, és tudtuk, hogy fogunk is még ahhoz, hogy pár hónap üresjárat ne reccsentsen meg. Nekem és Mikinek ráadásul ott volt a Diabolus In Musica, az ülős kis akusztik, amit a legdurvább karanténidőszakot leszámítva nem is igazán érintettek a korlátozások, úgyhogy azzal még fellépések is voltak. Szóval nagyon nem lenne szép panaszkodni, mert tudom, hogy sokan vannak, akiknek jóval nehezebb volt. De a lényeg, hogy túl vagyunk rajta, és ez az egész remélhetőleg már csak rossz emlék marad.
 
 
Rockbook: Eddig az volt a tendencia nálatok, hogy háromévente adtatok ki új albumot. A legutóbbi 2020-ban jelent meg, így a sorminta alapján jövőre lenne esedékes a következő Ørdøg lemez. Valóban 2023-ban számíthatunk rá? Dolgoztok már az új dalokon?
 
V.A.: Igen, elkezdtünk már, de még nagyon az elején vagyunk, és nem tudom, mikorra leszünk kész vele. Ha úgy alakul, jövő év végére akár ki is jöhet, sok idő van még addig, de ebben a háromévenkénti lemezmegjelenésben semmi tudatosság nincs, a véletlen hozta így. És nem is gondoljuk szempontnak, hogy tartsuk magunkat hozzá. Ha elkészülünk, tök jó, ha nem, nem, összecsapni kár lenne csak ezért. 
 
Rockbook: Mit szeretnétek kifejezni a zenétekkel? Mi az üzenete az Ørdøg-nek?
 
V.A.: Jó kérdés. Nem tudom, hogy van-e röviden összefoglalható egységes üzenetünk. Szerintem nincs. A dalszövegek képeket villantanak fel, érzéseket közvetítenek vagy valami ilyesmi, és én akkor vagyok boldog, ha sokan sokféleképpen tudják őket értelmezni, és egyáltalán nem szeretnék senkinek semmit a szájába rágni. Hiszen tudjuk: a válaszok folyton változnak, csak a kérdések állandók, ezeket érdemes felvetni, a feleletet pedig találja meg mindenki saját maga.
 
Rockbook: A mai, felgyorsult világban mit jelent a rock ’n’ roll, pl. a 30-40 évvel ezelőtti állapothoz képest?
 
V.A.: Hát, 40 éve gyerek voltam, úgyhogy akkor nekem még semmit, 30-cal ezelőtt meg húszéves kölyök, akinek leginkább talán a lázadás és a szabadság vágyálmait testesítette meg. Ma már nyilván egész másképp gondolok rá, hiszen évtizedek óta belülről látom, színét és fonákját egyaránt, de ettől függetlenül most is sokat jelent. Csak ma már nem a „rocksztárság” része, mert arról elég hamar kiderül, hogy csak üres póz, külsőség, máz, ami egyáltalán nem boldogít. A rocknroll a mai énemnek nem a szex-pia-csajok-pénz hamis ígérete, hanem az, hogy van benned kitartás, hogy végigcsináld. Hogy akkor is odaállj, ha szar kedved van, akkor is, ha harmincan néznek, akkor is, ha háromezren, hogy maradj alázatos akkor is, ha épp szeretnek, és tudd kezelni azt is, ha épp nem. Szóval, hogy le tudd győzni önmagad. Mert az olyan erőt ad, ami átvisz a mindennapok faszságain, és mindegy is, hogy ezt zenészként vagy valami egész más szakmában éled meg. Ha alkotsz, az lázadás, hiszen a saját utadat keresed a többiekhez képest, és szabadság, mert elszakít a hétköznapok problémáitól. Úgyhogy, ha ezt hívjuk rocknrollnak, akkor az tulajdonképpen nem változik. 
 
 
Rockbook: Az Ørdøg-nek van egy akusztikus formációja, a Diabolus In Musica. Mi volt az apropója, hogy akusztikusan is előadjátok a dalaitokat?
 
V.A.: Ahogy azt szoktuk mesélni, Csepelyi Adrienn író-újságíró barátnőnk kért meg minket pár éve, hogy játsszunk el néhány dalt akusztikusan a Belemenés című regénye könyvbemutatóján. Mindezt a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahova se dobot nem lehetett vinni, se erősítőket, de még mikrofon se volt nálunk, úgyhogy tényleg a szó szoros értelmében akusztikus volt a produkció. És bár soha előtte ilyet nem csináltunk, nagyon jól éreztük magunkat, és úgy döntöttünk, nem állunk meg félúton. 
 
Rockbook: Mennyire válik külön ez a két formáció számotokra és a közönség számára? Más a közönség összetétele a két projekt koncertjein? Tudtok olyan rajongókról, akik csak az Ørdøgöt vagy éppen csak a Diabolust szeretik/hallgatják?
 
V.A.: Különös szimbiózisban létezik a kettő. Azt már az elején tudtuk, hogy a Diabolusból valami mást kell kihozni, nem csak szimplán letekerni a torzítót, mert attól legfeljebb a dög tűnik el a produkcióból, és ha ugyanazt játsszuk, csak erőtlenebb verzióban, akkor fölösleges az egész. Ezt sokan megcsinálják egy-egy koncert erejéig valamilyen apropóból, de nem véletlenül nem szokták nagyon folytatni, és ilyesmihez nekünk se lett volna kedvünk. Így hát, amennyire lehet, másfelé kormányoztuk a dolgot: nincs dob, nincs basszusgitár, van viszont két egyenrangú ének és hegedű, a közös pont csak Miki (Nagy-Miklós Péter gitáros) és én vagyunk, egyébként a tagság és a műsor is tök más. Persze, a legismertebb dalaink, a Keringő, a Natasa, a 100x100.000 vagy a VIII ott vannak mindkét koncepcióban, de ezeket leszámítva teljesen mást kap a közönség az egyiken és a másikon. A hangos koncert nyilván olyan, amilyennek egy rockkoncertnek lennie kell, a Diabolus meg félig zene, félig performansz. Ha olyan a hangulat, belefér az ötperces sztorizás is két dal között, felolvasunk limerickeket, azaz rövid, vicces, pajzán disznóverseket, előadunk Örkény-egypercest Slayer-riff aláfestésével, az Ørdøg-dalok közül előveszünk olyanokat, amiket hangosan szinte soha, de játszunk Bob Dylan-feldolgozást, Isten Háta Mögöttet vagy József Attila A hetedikjét, amit eredetileg Hobótól loptunk még a Superbutt-tal, most meg újrahasznosítottuk itt. Ráadásul a tervek szerint nemsokára nekiállunk egy következő Diabolus-stúdiófelvételnek, amivel még egyet tekerünk az egészen, mert azon már lehet, hogy nem is lesznek többségben az Ørdøg-átdolgozások. Ami pedig a hallgatóságot illeti, valóban létezik az a jelenség, amit mondasz. Az még nem is csoda, hogy az Ørdøgöt többen hallgatják, mert őszintén szólva egy erőtől duzzadó metálzenekar szimpla akusztikus változatára én magam se lennék különösebben kíváncsi. Annál érdekesebb, hogy egyre többen vannak, akik a Diabolusszal találkoznak először, méghozzá élőben, mert ezzel a sokkal kisebb technikai igényű zenekarral rengeteg olyan helyre is eljutunk, ahova hangosan nem. És azt mindig izgalmas látni, hogy mi történik, amikor olyanokat, akik egyébként egyáltalán nem hallgatnak kemény zenét, sikerül megfogni, elkezdenek visszajárni, és akár már öt-hat Diabolus-koncerten is túl vannak, amikor először eljutnak Ørdøgre. Szerencsére általában nem távoznak csalódottan, és ez fordítva is igaz: az esetek többségében az eredetileg Ørdøgöt hallgatók is úgy mennek haza Diabolusról, hogy „hű, nem gondoltam volna, hogy ez ilyen…”. 
 
 
Rockbook: Nagyon erős a klipjeitek képi világa: több rajzos, animációs videótok is készült már az évek során. Honnan jött ez a koncepció? Terveztek még több hasonló klipet, vagy esetleg éppen valami merőben más stílusút?
 
V.A.: Tulajdonképpen onnan, hogy lusták és öregek vagyunk már ahhoz, hogy mindenáron magunkat akarjuk mutogatni a klipekben. Lemezenként lehet egy-egy olyan, amiben mi is benne vagyunk, de rég eltűnt már az az érzés, hogy „nézd, ott vagyok a tévében”, pláne, hogy tévé sincs nagyon már. A zene hangulatához pedig sokszor tényleg jobban illenek a különböző technikával készült animációs vagy másfajta videók, amikben nem mi vagyunk a főszereplők. Nem győzünk elég hálásnak lenni az összes alkotónak, akikkel együtt dolgozhatunk ezeken, és igen, ezt a jövőben is így szeretnénk folytatni.
 
Rockbook: Ti is szerepeltetek a tavaly megjelent Feró 75 lemezen, amelyre egy Ős-Bikini dalt, A zenekar üzenetét dolgoztátok fel. Miért éppen erre a nótára esett a választásotok? Mennyire voltak rátok nagy hatással a hasonló klasszikus magyar bandák?
 
V.A.: Hát mert az ős-Bikini zseniális! A magyar rockzene legjobb pillanatainak egyike, ami ma is pont ugyanannyira friss és izgalmas, mint 1983-84-ben, amikor készült. Nem is kellett, sőt, nem is szabadott mást tenni vele, mint épp csak egy nagyon kicsit hozzányúlni, és mai, ránk jellemző hangzással egy az egyben eljátszani. Van, amikor érdemes jobban belenyúlni egy feldolgozásba, de pont ehhez hozzátenni nem tudtunk volna, legfeljebb elrontani. És a tiszteletadás nem véletlen, mert persze, hogy a magyar klasszikusok ránk is hatással voltak. Én a magam részéről gyerekként leginkább Hobón, meg némi Ricsén és egy kis P. Mobilon szocializálódtam, életem első igazi koncertélménye pedig egy LGT volt a Tabánban, egészen kicsi koromban. A többiek meg valószínűleg másokat sorolnának, de biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak vannak olyan hazai előadói, akik valamennyire példaképül szolgálhattak.
 
 
Rockbook: Az Ørdøg-dalokban különleges összhang van a zene és a szöveg között, a kettő közösen teremti meg a teljes hangulatot és atmoszférát. Hogy hangoljátok össze a hangszeres részeket és az énektémákat? Általában egy adott dallam alapján születik meg a szöveg, vagy inkább fordítva?
 
V.A.: Az én fiókom teljesen üres, soha egy sor sincs előre megírva, és nem is tudom elképzelni, hogy lehet jó dalszöveget írni úgy, hogy az előbb születik meg, mint a zene. Mármint biztos lehet, de én nem tudnék. Nekem pont az a lényeg, hogy halljam a dalt, a lüktetését, a dallamát, próbáljak ráérezni a hangulatára, ami kinyitja a csapot a fejemben. Először rendszerint csak egy fél mondat vagy egy rímpár ugrik be, aminek a ritmusa jól ül a zenén, aztán ahhoz jön majd a többi, és rendszeresen előfordul, hogy egy szónak tetszene ugyan az értelme az adott helyen a szövegben, de mégis eldobom, mert úgy érzem, hogy nem illeszkedik tökéletesen az ütemre. Vagy mondjuk csak mély magánhangzók vannak benne, nekem meg pont egy í vagy é kellene a dallamhoz. Olyan, mintha kirakóst játszanék, és ha a puzzle darabkája majdnem passzol, de mégsem teljesen, akkor nem erőltetem be, mert tudom, hogy zavarni fog. Ráadásul arra is képtelen vagyok, hogy leüljek tollal és papírral, hogy akkor én most szöveget fogok írni. Csak a fejemben ugrálnak a hangok össze-vissza, és előre soha nem tudom, miről fog szólni, amit énekelek. Néha utólag sem, bár ha nagyon kellene, belemagyarázni talán sikerülne valamit, de az értelmezés igazából nem az én dolgom, annak örülök a legjobban, ha mindenkinek mást jelent. 
 
Rockbook: Cserna-Szabó András ’Sömmi’ című könyvének megjelenéshez a trailervideó zenéjét ti készítettétek, a Jászai Mari-díjas színművész, Bajomi Nagy György narrációjával, akik mindketten szentesiek, mint jómagam. Hogyan jött a felkérés? Miért pont rájuk esett a választás?
 
V.A.: Cserna Bandival, ha jól emlékszem, úgy ismerkedtünk meg, hogy az első lemezünkön lévő Hajnali állathoz kiloptam a Mérgezett hajtűk című könyvéből azt a sort, hogy „Istenem, hát ördög az ember”, és elküldtem neki a kész dalt, hogy köszi szépen, remélem, nem bánja. Aztán kiderült, hogy ő is metálos, és egy idő múlva megkeresett, hogy nem írunk-e valami trailernek használható zenét a Rózsa Sándorról szóló regényéhez, a Sömmihez. És ha már így alakult, adta magát, hogy fogjuk meg a Hajnali állat egyik riffjét, alakítsuk át egy kicsit, és legyen ebből az alap, amire valaki felmond egy jó jelenetet a szövegből (meghallgatható itt). Bajomi Nagy Györgyöt korábban nem ismertem, őt Bandi kérte fel, ezek szerint nyilván azért, mert földik, amit én egészen eddig a pillanatig nem is tudtam egyébként. De akkor most már ez is kiderült, szóval hajrá, Szentes!
 
 
Rockbook: Június 1-jén tévéfelvételetek volt az A38-on a Diabolus In Musicával. Mennyiben volt ez más, mint egy „átlagos” koncertetek?
 
V.A.: Annyiban mindenképp, hogy itt tényleg a tévéfelvétel volt a lényeg, már maga az időpont, hétköznap délután négy óra is elég szokatlan volt. Ettől függetlenül nekünk javarészt azt kellett csinálni, amit szoktunk, eljátszani a dalainkat, és tök jól éreztük magunkat, pláne, hogy én az A38-on vagy tíz éve nem léptem fel, és örültem neki, hogy most igen. A legemlékezetesebb mégis az volt, hogy az egyik szám közben az ásványvizemnek elgurult a kupakja, és ahogy lehajoltam érte, lefejeltem az előttem álló kottatartó szélét, ami fel sem tűnt, egészen addig, amíg a vezető operatőr el nem kezdett kiabálni, hogy állj, állj, ömlik a vér a fejedből. Én ugyan kapásból azt válaszoltam, hogy sebaj, akusztik ide vagy oda, ez mégiscsak metál, úgyhogy folytassuk nyugodtan, de végül azért meg kellett várni, amíg eláll. Kíváncsi leszek, látszik-e majd a felvételen, de augusztusban, amikor leadják, majd kiderül.
 
Rockbook: Ezen kívül milyen fellépések várnak még rátok idén?
 
V.A.: Az Ørdøggel nyáron most csak két fesztiválfellépésünk van, azzal majd ősszel és télen turnézunk klubokban, a Diabolus In Musicával viszont nagyon sokat játszunk a szabadtéri szezonban. Utóbbit rengeteg olyan helyre el tudjuk vinni, ahova a hangos verziót nem, és boldogok vagyunk, hogy a dalok más környezetben is meg tudnak szólalni. Annál pedig nincs menőbb, amikor a mi kis fekete pólós rockerközönségünk keveredik mondjuk hetven pluszos, elegánsan öltözött nyugdíjasokkal egy könyvtár udvarán, és a végén együtt tapsolnak és élvezik velünk együtt ezt az egészet.
 
 
Facebook elérhetőségek: ØrdøgDiabolus In Musica
 
BP, TM
 
Fotók: Bands Through The Lens, W's Photos, Magyar Dániel