Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Asztrál est” Acid Mothers Temple & The Melting Paraiso U.F.O. (Jp) koncertbeszámoló, 2019.10.25., Jazz Kocsma, Szeged

Újabb kultikus banda tette tiszteletét Szegeden, múlthét pénteken, az End Hits szervezésének köszönhetően. Az Acid Mothers Temple & The Melting Paraiso U.F.O. nem csak nevében, megjelenésében (illetve kisugárzásában) hanem zenei világában is a nem mindennapi kategóriába sorolható. A Kawabata Makoto gitáros vezette csapat mindenféle előzenekar nélkül érkezett hozzánk, a kiírt kezdés előtt (20:00h) egy bő félórával sikerült betoppannunk a Jazz Kocsma kicsiny kis helységébe és bizony milyen okosan tettük, mert utánunk csukódott az ajtó és képletesen kikerült a „TELTHÁZ” tábla. Na igen. A koncert eredetileg a Grand Café-ban lett volna megtartva (jóval nagyobb hely, minden tekintetben, mínusz a kert) úgyhogy kicsit értetlenül fogadtam a változást, hogy vajon itt el fogunk-e férni kényelmesen. Szerencsére elfértünk, ha kicsit szorosan de, az élmény így is megvolt. Igazából azokat sajnáltam, akik kint ragadtak a teltház miatt. 
 
 
Úgy fél 9 magasságában aztán elkezdődött egy olyan kozmikus szeánsz, amit nehéz szavakba önteni. Ha jól emlékeszem az első track közel fél órás volt, andalító, álomszerű állapotot idéztek elő vele, aztán elkezdődött egy hullámokban jövő hangrobbanás sorozat. Egymást váltották a lassú, ambient, drone-szerű morajok, apró mozdulatok lüktető post rock repetíciókba fonódva; majd okosan transszá formálódván, pszichedelikus katarzisban váltak eggyé az Acid Mothers Temple kozmikus műhelyében. Néha éteri volt a hangulat, néha szilaj s vad; dobosukat Satoshima Nani-t ki kell, hogy emeljem; szenzációs volt, amit a fickó művelt a dobcuccon, ütemek és hangulatok egész tárházát mutatta be, játéka konkrétan földönkívüli hatással bírt. Dinamikailag olyan varázslatosan áramlott a dobmunka, hogy sokszor arra gondoltam, biztos csak improvizálnak. Nos, rögtönzés vagy sem, ismétlődő téma számolásban bárkinél jobbak. Főleg a súlyosabb részeknél, kegyetlen vágtába-csapkodásokba mentek át, amit Kawabata „Speed Guru” Makoto precíz, fuzz-os gitárjátéka csak tovább súlyosbított.
 
 
Biztos vagyok benne, hogy a gitáros csávó bármilyen brutális riffet ki tud csavarni a hangszeréből, kezeit áthatja a vulkán tüze - a Fuji ereje; de ezen az estén az experimentális space pszichedelia kapott főbb szerepet. Összjátékuk olykor időtlen territóriumok felé csúszott, a tetőpontoknál szónikus kapuk nyíltak meg, hogy aztán újabb hurokba kerülvén, együtt utazzunk a végkifejlet felé. Nincs nagy megfejtés amúgy, az Acid Mothers Temple & The Melting Paraiso U.F.O. lélek kollektívája biztonságos helyekre viszi a hallgatóságot és nem lehet ezért elégszer köszönetet mondani nekik. (Domo arigatou!) Azért volt plafon cirógatás és erősítőfej szurkálás gitárral, ahogy kell, majd grandiózus finálé. Pár szóban szeretném megemlíteni a többieket is; elvégre ez az 5 karakteres, japán figura tisztára azt a hatást keltette bennem, már elnézést, mintha egy fantasy anime hasábjairól ugrottak volna fel pár űr-körre. Image-ük szerves részét képezte fellépésüknek, a totál karate mester benyomását keltő szintetizátor mágus Hiroshi Higashi rezignáltan tekergette a potmétereket, hol gitárbúgást vagy ahhoz hasonló idegtépő rezonanciát keltve vagy éppen egy leszálló (vagy felszálló?) űrhajó hangját utánozva.
 
 
Ennyiben mondjuk ki is merült nála a repertoár, ahogy elnéztem, a többiek viszont vitték a prímet. Basszerosuk, Wolf (róla nem sok infót találtam) szépen hozta az alapokat, a szinte tökéletes hangképbe ügyesen beleágyazta magát. A végére hagytam énekesüket, Jyonson Tsu-t, aki különleges, Kabukira emlékeztető megjelenésével tovább csavart az amúgy sem egyszerű történeten. Ő végig mandolinon játszott, hangja inkább kiegészítő elemként funkcionált a nagyrészt instrumentális struktúrákban. Mondanom sem kell, a zenekar hangzásában kerek, telt érzetet keltett; hasonlóan sűrű hangképet talán a Kayo Dot-nál tapasztaltam még réges-régen (Gara) de az már egy másik sztori. Úgy 4 vagy 5 dalt hallhattunk a közel másfél órás set-ben, (Electric Dream Ecstasy !!!) és azt hiszem önmagukhoz méltóan zárhatták az estét, ugyanis ilyen nagy zenekar ilyen parányi helyen még nem játszott. Egészen idáig.
 
Nagyon remélem nem ez volt az első és egyben utolsó szegedi fellépésük, mivel az Acid Mothers Temple koncertje ismétlésért kiált. Óriási köszönet érte Vad Zsoltnak és az End Hits-nek, a Jazz Kocsmának és mindenkinek, aki hozzájárult valamilyen formában az eseményhez.
 
Nálam év koncertjei között ott van.
 
 
Lupus Canis
 
Fotók: Ács Péter