Az Accept továbbra is él, virul és alkot (koncertbeszámoló) - 2024.11.10., Barba Negra Red Stage
Accept, Phil Campbell and The Bastard Sons - 2024.11.10., Barba Negra Red Stage
Szűk két esztendővel a legutóbbi budapesti koncertjük után érkezett ismét vissza a Barba Negrába az Accept. Akkor az ínséges, koviddal szétkalapált világ után több embert, köztük sok külföldi rajongót is megmozgatott a koncertjük, most kicsit vasárnapibb hangulatban telt az este, és kevesebb érdeklődőt mozgatott meg az esemény. Sőt azt se feledjük, befolyásoló tényezőnek számíthatott még, hogy idén nyáron már tiszteletüket tették Wolf Hoffmannék kis hazánkban, egy fesztivál bulit nyomtak Dunaújvárosban, a Rockmaratonon.
A főzenekar előtt most az Motörhead utolsó felállásának gitárosa és csapata, a Phil Campbell and The Bastard Sons melegített, mondhatnák, inkább izzította a hangulatot. A lassan gyarapodó közönség olyan gyomrost kapott tőlük (jó értelemben véve), hogy ha az egész este színvonalát tekintem, igen sok szeletet elcsentek abból a bizonyos tortából az Accept elől, mert nagyon tudta tolni a „Rákenrollt” a Campbell családi band. Adott egy nagyon jó képességekkel és fizimiskával megáldott frontember, Joel Peters személyében, aki rutinos öreg róka módjára vezényelte le az órányi előadást. Énekelt, süvített a hangja az emelvényen állva, sokszor, oldalra emelt karjaival vonzotta a tekinteteket, és közben piszok ügyesen irányította a publikumot. Mellette a már nem kicsi Campell kölykök, akik megörökölték a „Fater” muzikalitását (vagy inkább felnőttek a zenébe, a színpad szeretetébe), és tolták a hangulatos zenéjüket, igencsak intenzíven.
A programban a legnagyobbakat a Motörhead klasszikusok ütötték, ez nem is lehetett kérdéses, élen az „Ace of Spades” és a Killed by Death” duóval, de nagyon hangulatosra sikerült a „Born to Raise Hell” is a közönségénekeltetéssel. Ha a saját dalaikat nézzük, akkor a „Schizophrenia” volt a favorit (ez egy nagyon eltalált nóta, ajánlom mindenkinek, aki egy jó bólogatásra akarja áldozni a szervezetét). Meglepetés volt számomra, hogy Phil bőven hagyta gitározni fiacskáját Todd-ot, nem akart már minden dicsőséget magáénak az öreg, őt imádja minden rockrajongó a Lemmyvel eltöltött évekért, és az ott megalkotott, kőbevésett, arany, halhatatlan rock and roll dalokért. Itt inkább a zenekar érvényesült, és nem róla, s a kis totyogósan elővezetett szólóiról szólt azt este. Mondjuk, azt a sűrű gitárhangot azért öröm volt hallani, ami nagyon jellemző volt mindig is rá. Ilyen erős előzenekaros megmozdulást nem is tudom mikor láttam utoljára. Nagyon bejött az előadásuk, és ahogy elnéztem nem csak nekem, mindenki hangos ovációval és tapssal engedte el őket.
Elhangzott dalok:
01. We're the Bastards
02. Freak Show
03. Going to Brazil
04. Schizophrenia
05. High Rule
06. Born to Raise Hell
07. Straight Up
08. Ace of Spades
09. Strike the Match
10. Killed by Death
Utánuk érkezett az Accept, a főműsor, a maga tökéletes germán kivitelezésében, pontosságával, megszólalásával, látványával, és Wolf Hoffmannal az élen. Nem volt kérdéses, mert most is ezt kaptuk, a már bőven hatvan felett is atom kondival bíró, nagyokat gitározó, mindenkit megalázó mosollyal pengető zenekarvezető Hoffmannt, mellette a reszelős hangú Tornillo-t. Mögöttük egy profi gépezet mozgott és adta látványban, megszólalásban az alapokat. A kisérő muzsikusok között már bármikor, bárki cserélhető, vagy lehet beugró, mint idén nyáron is, a fesztivál bulikra Joel Hoekstra érkezett néhány hónapra, mondjuk őt megnéztem volna most is, miként nyomja vicsorogva ezeket a keménykötésű darabokat. Oké, azért gitáros fronton most is voltak nagy villantások, Uwe Lulis és Philip Shouse kezeiből is szaladtak ki embertelenül jó futamok.
Gyakorlatilag a legutóbbi műsor főszerkezetét meghagyták, ugyanaz a tizenegy-két nóta szerepelt benne, kicsit más sorrendben, négy új dallal megbolygatva őket az aktuális „Humanoid” albumról, amely idén április végen jelent meg. Nem volt extra megfejtés, most is profi volt az egész előadás, rendben volt a látvány, nekem talán a gitárok élesebbre voltak keverve a kelleténél, leginkább Hoffmann bárdjai kicsit érdesebben szólaltak meg, mint legutóbb.
Két új dallal indítottak, a „The Reckoning”, „Humanoid” párossal, de amikor megszólaltak a régi eposzok, akkor indult csak be a közönség az énekléssel, tapsokkal. Volt most is „Riff Orgy”, hatalmasat énekeltető „Princess of The Dawn”, volt „Metal Heart” a végén rövidke, ám annál alaposabban megvilágított és nagyot ütő dobszólóval. Nagyokat pofozó „Teutonic Terror” és „Pandemic” zárta most is a főműsort, mint legutóbb, és a ráadás is jól sikerült, ezekkel a dalokkal nem lehet mellé lőni, sohasem.
A jövőre induló, ötvenedik jubileumukat ünneplő turné előtt a zenekar még fut most egy kört, és bár nagyon szeretem a zenekart, most nem kaptam extra emlékeket tőlük, ahogy az idei lemez is pont így ment el mellettem.
Viszont, ha tovább gondolom, inkább annak kell örülnünk, hogy élnek, virulnak, alkotnak, albumokat adnak ki, és úgy gondolom, amíg Hoffmann mozdulni képes, és magára tudja cibálni szegecses naciját, és nyakába akasztja csodaszép „V” gitárjait, addig a metál nemzedék nyugodt lehet, megkapják rendszeresen azokat a klasszikus Acceptes ízeket, albumokon, és élőben is a mostanihoz hasonló szintű előadásokat.
Az előzenekar pedig nagyon tetszett, titkon miattuk indultam a bulira, és szerencsére a hozzájuk fűzött reményeket be is igazolták.
Elhangzott dalok:
01. The Reckoning
02. Humanoid
03. Restless and Wild
04. London Leatherboys
05. Straight Up Jack
06. Midnight Mover
07. Breaker
08. Dying Breed
09. Demon's Night / Starlight / Losers and Winners / Flash Rockin' Man
10. Southside of Hell
11. Shadow Soldiers
12. Princess of the Dawn
13. Metal Heart
14. Teutonic Terror
15. Pandemic
Ráadás:
16. Fast as a Shark
17. Balls to the Wall
18. I'm a Rebel
19. Bound to Fail
Rici
Fotók: Béres Máté
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
