Bejelentkezés

x
Search & Filters

"Az istenek a fejükre estek, de nem vették észre..." - Sons Of Apollo, Kip Winger koncertbeszámoló, 2018.09.17. Budapest, Barba Negra Track

Sons Of Apollo, Kip Winger - 2018.09.17. Budapest, Barba Negra Track

 

Múltidézés
 
1990 december 3-a volt. Az időjárásra nem kifejezetten emlékszem, csak arra, hogy annak a napnak az estéjén egy kicsit megváltozott minden. A Scorpions játszott a BS-ben, az előzenekara pedig valami Winger nevű formáció volt az USA-ból. 17 évesen már túl voltam néhány bulin, többek közt életem első KISS és Alice Cooper koncertjén is, ezért minden bátorságot összeszedve, közvetlenül a színpad elé táboroztam le. Aztán fények le, intro, majd a színpad felső szintjéről leugrott az erősítők elé három szépfiú fejmikrofonokkal, nagyon, mondom NAGYON rocksztár outfittel, és elkezdték tolni az amerikai melodikus rock egy egészen más szinten megfogalmazódott esszenciáját. Félelmetes hangszeres tudás, könnyedség, hatalmas dalok, amik elsőre beköltöznek a fejbe. Hogy a hazai klasszikust idézzem: „csak ámultam, lestem, majd hanyatt estem, nem tudtam mi van”… 
 
Még évekkel később is rongyosra hallgattuk a kazettáinkat, aztán sajnos csend lett a ’93-as Pull album turnéja után a zenekar körül, főként a Kip Wingert teljesen maga alá temető családi tragédia miatt. Meg persze a zenei szcénát ellepte a dancefloor, a techno és a kinyúlt pulóveres öngyilkosjelöltek hada…
 
A hosszú évek alatt Kip lassan fel tudta dolgozni felesége 1996-ban történt halálát, így a töméntelen tanulás, munka (fantasztikus szólóalbumok és a kissé sikertelen Winger IV) után a 2009-es Karma című albummal végre visszatért az Őket megillető pozícióba, az Istenek közé. És ez így van, még akkor is, ha a mainstreambe mára teljesen belesimult Metallica egykor (Nothing Else Matters klip) még jókat szórakozott a hajmetal Dream Theaterének is nevezett bandán, akik egyébiránt kiskanállal ették volna meg reggelire a hozzájuk képest totál képzetlen thrashereket.
 
2009-ben a Karma-tour elérte Budapestet is, az A38-on végre sikerült a világ egyik legkedvesebb és legtehetségesebb zenészével beszélni pár szót, akit a 2017-es, 59. Grammy díjra is jelöltek a „Legjobb Klasszikus Kortárs Kompozíció” kategóriában a Conversations with Nijinsky című balett megírásáért. 
 
2012-ben, a Club 202 színpadán szerencsére újra volt lehetőségem arra, hogy egy szólókoncert erejéig meghallgathassam a hősömet, aki mellesleg egy darab gurulós bőrönddel meg egy 12 húros Alvarez gitárral jött (2008-ban konkrétan vonattal :D). Azt kaptuk, amit vártunk, csoda történt. Egy láthatóan az élet által kissé megviselt basszusgitáros – amúgy multitalent -, egy korszakos zseni, 12 húros gitárra áthangszerelve a lehető legegyszerűbben, mégis az egész színpadot egy komplett zenekarként betöltve adta elő a meglehetősen összetett szerkesztésű dalait, úgy, hogy aki ismeri a csapat munkásságát, szinte belehallja a többieket az előadásba. Közös fénykép megint, dedikált Alice Cooper CD, libabőr, könnycsepp. 
 
Vissza a mába… 
 
Mondjuk nem tett túl jót a koncertnek, hogy este fél hétkor kezdődött… A budapesti Barba Negra Track, a főváros és a dugó szavakat összekapcsolva, munka után mondjuk csak a szemközti Infoparkból lehet kényelmesen odaérni (persze a Szabó Daninak EZ IS összejött :D), ezért az előadás elején szerintem még méltatlanul kevesen voltak. Ahogy mindig, úgy most is, részesei lehettünk a fentieknek, egy ütőhangszeressel két főre duzzasztva a létszámot, aki kiválóan egészítette ki Kipet néhány többszólamú vokálban is. Zseniális előadás volt. Olyan dalok csendültek fel, felfoghatatlan tisztasággal és tökéletességgel, amelyek előadása egy szál gitárral egész egyszerűen elképzelhetetlenek tűnik az átlag hallgató, de szerintem sok hangszert markolászó számára is. Neki mégis sikerül rendre. A hangja átszelte a koraestét, betöltötte a levegőt és a szíveket. A tapsból, a szemek csillogásából sejthetően nagyon sok embert tett boldoggá – tudom, biztos több szempontból is elfogult vagyok – az egyik legnagyobb zenész, aki köztünk él.
 
 
Aztán jött a Sons of Apollo, az „all star crew” és lezúzta a fejünket. Szó szerint, de ezt most kivételesen nem jó értelemben mondom. Alig volt olyan koncert, amit ennyire élvezhetetlennek találtam volna, mint ez, pedig a Coming Home videója alapján kifejezetten érdekelt a csapat.
 
Jeff Scott Soto eddig mindig lenyűgözött élőben. Mike Portnoy-t minden itthoni DT és Adrenaline Mob koncerten elképesztőnek és viccesnek találtam, szeretem a side projecteket, amiben közreműködik. Billy Sheehan-t is sokszor hallottam már élőben, nagy tisztelője vagyok, ahogy Derek Sherinian-nek is (már csak Alice Cooper miatt is) mindegyiküktől remek autogramok díszelegnek a megbecsült lemezeken. Ron Bumblefoot Thal-ról annyit tudtam, hogy Rózsa Sándor vele készítette a Guiness rekord Chines Democracy-t, bámulatos képességeiről leginkább a youtube adott infót. Gondoltam, csak nem lehet macskabajusz a pali, ha EZEK ITT hajlandóak vele összeállni egy lemez erejéig.
 
 
Elkezdődött a koncert, ami a hangtechnika ördöge miatt ráadásul vélhetően rosszabbul szólt, mint kellett volna (gyűlölöm a line-array rendszereket, pláne alul méretezve, se felület, se közép). Kezdetét vette egy kétórás zenei onanizálás, tele tök felesleges szólókkal, amit még feleslegesebb, de szó szerint szuperöncélú szólók követtek. Komolyan, volt olyan rész, amikor azt hittem, hogy ezek az amúgy földöntúli képességekkel rendelkező emberek már csak egymásnak játszanak és nem a közönségnek. Szinte felüdülés volt a Pink Panther zenéje, persze abba is sikerült azért a középrészben a kozmosz összes hangjának a négyzetét elhelyezni. Voltak dalok a Dream Theater Falling to Infinity albumáról (Just let Me Breath, Lines In The Sand), meg szerencsére a végén, - amikor Jeff az isten tudja honnan besétált a közönség közé – Van Halen. 
 
 
Volt végre dal. Amiért az emberek koncertre járnak. De sajnos, legalábbis számomra és azok számára, akik ugyanolyan „ez meg mi a fax volt?” fejjel néztek, mint jómagam, már az And the Cradle Will Rock sem mentette meg az estét.
 
Terry Bozzio-tól, számtalan Steve Vai koncerten át, Tony Levin-ig, rengeteg instrumentális, fúziós, progresszív koncertet láttam, hallottam, élveztem az elmúlt negyed század alatt. Ezen az estén, azonban az Istenek elvesztették a kapcsolatot velünk, földi halandókkal és csak egymásra sugározták az energiát. Mi meg mehettünk volna haza éhesen, ha a csodálatos Kip Winger nem menti meg az estét. Utána volt igazán érthető, hogy mit jelent a mondás: Néha a kevesebb több.
 
 
Daw DiSanti
 
Fotók: Dávid Zsolt, Máté Évi