Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Az Ördög a részletekben rejtőzik.” – Apey & the Pea – HEX lemezkritika



Harmadik albumához ért az budapesti sludge metal erőmű, az Apey & the Pea. Szokták sokszor mondani az underground zenei berkekben, hogy a harmadik lemez vízválasztó egy banda életében. Vagy elvérzik és kimúlik a zenekar, vagy új erőre kap és megy tovább a kijelölt úton. Hogy ez, az Áron András (gitáros, énekes) vezette csapatnál, hogyan alakult, hamarosan kiderül.

Amikor kézbevettem a HEX című, (tán bibliai?) könyvre emlékeztető külcsínben megjelent lemezt, többször is végig kellett tapogatnom, mivel a bőrhatású borító miatt (tán emberbőr?) erre asszociáltam. Amúgy sima karton digipak, abból is az igényesebb fajta, kis könyvecskével és szövegekkel legbelül. Mondanom sem kell, ahogy az eddigi anyagaik, úgy ennek is a kiállása pazar, de erről majd később.

A korong 10 szörnyeteget rejt, cirka 40 percben, olyan kegyetlen megszólalással, amiről ha nem tudom, hogy itthon készült, akkor simán ráböktem volna, hogy ez bizony külföldi termés. Lássuk hát!

Slaves – kíméletlen tuka-tuka felütéssel indít a triumvirátus és kezdetét veszi a módszeres destrukció. Fülbemászóan dinamikus nóta a Slaves: thrash-be oltott sludge metal málházás, a kettős ének (mely Andris védjegyének mondható) csavar még egyet a dolgon. Videoklip is van.

 

 

HEX – Némi utalást érzek az amerikai drone doom császár, Earth azonos című lemezére (Hex; Or Printing in the Infernal Method) mely lehet nemes gesztus, ugyanakkor pedig az album egyik legfogósabb dala. A refrén hatalmasra sikerült, ott van benne a seattle-i grunge sötét utcafrontja, de a Mike Patton-féle éteri elszállás szintén, ennek ellenére mégis saját arculata van a csapatnak.

Birth – Tuka-tuka attakk, gyomroz a kétlábgép, igazi agresszor a hármas track. Néhol olyan érzésem van, mintha Andris hangjába beleköltözött volna Adam Darski szelleme, annyi különbséggel, hogy míg Nergal csak próbálkozik az énekléssel a Me And That Man-ben, addig Andrisunk az összes dallamot kiénekli.

Methusalem – A seattle-i grunge árnyék tovább kísért. Abszolút favorit, nem lehet elég hangosan végighallgatni. Úgy vélem a srácok megírták a saját „Davidian”-jukat. Akkorát szakít a Methusalem, mint amikor faltörő golyós daruval bontják a régi épületeket. A Makai-Prepelicza-Áron összjáték szaggatásban annyi adrenalin van, mint az emberi mellékvese kéregben. Iszonyat. A dal kb. ¾-nél kapunk egy öblös Mastodon-worship-et, majd a keret bezárul.

 

 

Belphegor – Második pofáncsapás, a Slaves-re hajaz. Rövid, velős, kegyetlen támadás, a játékideje sem éri el az 1 percet, a „scum fuck, rape, kill, fake-fuck, dig, kneel” pedig tökéletesen összefoglalja a dal mondanivalóját. Gondolom, nem kell senkinek elmagyarázni.

Black November – A HEX második felében már lassítanak a tempón, viszont a sötét atmoszféra, a súly továbbra is megmarad. Lassan hömpölygünk, a groove-ok hangsúlyosabbak (amúgy ez szinte minden dalra elmondható, ergo headbang-elésre késztet) olyan mintha az éppen kötő betonban kéne menetelni. A refrén szétüt, ahogy kell. Koncerten biztosan hatásos szónikus fegyverként funkcionál.

Golden Goat – Csodálatos basszusgitár duruzsolással indít a Golden Goat, majd átmegy egy akkora témába, amire maga Pepper J. Keenan is elégedetten csettintene. (Szerintem csettint is.) Ez a NOLA riff váltakozik aztán, egy laza, kocsmai hangulatra emlékeztető résszel, itt Andris végig tisztán énekel. Mondanom sem kell a dalból árad a mocsárszag és New Orleans tüzének szilaj füstje.

 

 

Death – A második kedvencem az albumról, a kezdő sötétlő gitárriff-et bármelyik korai Cult Of Luna lemezen el tudnám képzelni. Totális hidegrázás. (Még több ilyet!) A kettős ének újból jobban teret kap, viszont sikerült olyan balanszba rakniuk, hogy e változatos vokál-témák konkrétan egy áramlatban folynak végig, de nem csak itt, hanem a HEX egészén. A zenei „craftmanship” csillagos ötös, basszus és dob részről egyaránt!

The Errorist – Valahonnan ismerősen cseng e cím, mintha láttam volna már valahol… Gyomrozó kétlábgépre és borzasztóan zsíros riffekre épül a dal, innentől már nincs megállás… Kill the system! Kill the system! Kill the fucking system! Ügh!

Akhenaten – Záró akkord, opus monstrum. A sötét aura itt még jobban kidomborodik, a dallamos ének teszi fel a koronát az egészre. A refrén tiszta earwurm. Az Akhenaten epikus mélységbe merülés az ember tudatába; mely merengés és ítélet.

 

 

Mint írtam a lemez brutálisan jól szól, mindent és mindenkit kihallani. És pár szóban még a grafikai oldalról. A teljes design, lay-out Kókai „Barber’s Art” Barnabás keze munkáját dicséri. Az egész rendkívül igényes, a dalonkénti illusztrációk simán pólómintaként is megállnák a helyüket. Passzolnak a zenéhez.

Nem szaporítom tovább a szót: számomra a HEX a 2017-es honi termés egyik kiemelkedő alkotása, beszerzése-meghallgatása minden súlyos zenéket kedvelőknek ajánlott. Az Apey-vel készült interjúnkat itt olvashatjátok.

 

 

Az Apey & the Pea elérhetőségei: Honlap, Facebook

Lupus Canis