Bejelentkezés

x
Search & Filters

Ben Poole megváltotta belépőjét a világ blues-rock bajnokságának legmagasabb osztályába: 'Anytime You Need Me' lemezajánló

Te jó szagú atyaisten, minden zenészek és bulizók védelmezője! Áruld el kérlek, mennyi és hányféle blues-rock petárda fog ránk robbanni szeptember 12-én az A38-on, ha az új, ott már kapható lemez adja a Ben Poole-koncert alapját (hozzá Henrik Freischlader átszervezett csapata társul /jegy zsebben, naná/)?!! Gyanítom, ha mégsem ez lesz a forgatókönyv, akkor is kb. ugyanannyi lesz a töltet, hiszen Ben hatalmas karakterré vált. Az idei budapesti Gary Moore-emlékest színpad előtti népe ezzel tökéletesen tisztában van. És azok az arcok is talán, akik érdeklődéssel kísérték „A jövő gitáros istenei” című cikksorozatot a Gépnarancs portálon, a remek érzékkel figyelő Géczi László tollából, bár a 2012-ben kiadott könyv még Ben nélkül került piacra. (Bővített kiadás? Szuper lenne!) A róla szóló 41. fejezetből kiderül a zeneszerető családból való indíttatás. Csakúgy, mint az, hogy az angol titán legfontosabb korai koncertjei Brightonhoz kötődnek, mint pl. Jeff Beck születésnapi bulija, amelyre fellépőként kapott meghívást, de Gary Moore-tól, valamint John Mayalltól is zsebelt be dicséreteket. A Total Guitar magazin pedig nem kevesebbet állított anno, mint hogy „Ben Poole a következő Joe Bonamassa”.
 
Nos, az idézett szavak – mondom én - a legkevésbé sem az „ígéret” kategóriába tartoznak. Bizonyítékok? Léteznek, mégpedig CD formátumban! 2010-től ugyanis mintegy kétéves rendszerességgel készíti azokat, mégpedig folyamatos fejlődést érzékeltetve. Nem kevés bátorságra, mi több: magabiztosságra és zenei érettsége felismerésére vall, hogy koncertalbum kiadására is mert vállalkozni (Live At The Royal Albert Hall – 2014), és igaza volt.
 
 
Ahogyan most is, amikor azt határozta el a zenekarával, hogy (néhány „kölcsönvett” daltól eltekintve) „saját erőből”, vagyis pusztán a kvartettel készítik el a recenzió tárgyát képező albumukat. Akárhonnan nézzük, jól tették! Vizsgáljuk hát a miérteket, mégpedig többféle megközelítésből!
 
1. A csapatmunka. Egy szóval? Példaértékű! Valahogy így néz ki, amikor a tudásuk legjavát adó zenekari tagok teljesítménye oly módon adódik össze, hogy játék közben meg-meg emeli egyikük a másikukét. Mindezt csúcs-szuper, tömör, tipikus blues-rock hangzás mellett! Egy másik szónak is kell ide következnie: lenyűgöző! Mindenki egyért, egy mindenkiért, mint a 3+1 testőr! (A bugyi-rózsaszín lakodalmas „zenekarra” eszedbe ne jusson asszociálni!)
 
2. Ben teljesítménye. Gitárosként és énekesként egyaránt méltó a műfaj legjobbjaiéhoz. Mindegy, hogy egy dalban öt másodperces lehetőséget kap, egy másikban pedig hosszabb, veretes szólót, az egyaránt magas színvonalon felépített lett. Énekhangja fiatalos még mindig, amely megérhet az idővel, de a megírt élmény-anyag közvetítése hiteles, rendben lévő. Mindez finom dinamizmussal hangolva, érzékenyen, és ahol helye van: érzelmesen, de sosem sziruposan, persze.
 
3. Az összhatás. Nos. Akik Jonny Langot, esetleg Gary Clark Jr-t szeretik… Jó emberek, akár a motorosok, csak az efféle muzsika nem az a szőrös tökű rockzene, amit ők hivatalból kultiválnak, de ezzel nem mondtam újat. Ami bizonyos: Ben Poole csapata ezzel a lemezével szintet lépett, azaz megváltotta belépőjét a világ blues-rock bajnokságának legmagasabb osztályába! Lőjük hát meg sorra a korongon hallható tízes kört, melyik számban mi valósul meg, hogyan és miként (nehogy már külön track-listát kelljen írnom)! Tehát.
 
A CD első dala a feszes tempójú, rövid, de parádés gitárszólókkal dúsított, remekül „kacskaringózó” címadó szerzemény. A Take It No More vigazi blues-rock nóta, amelyben mindenki teljes erővel teszi oda magát, amely nemes cselekedet nagyon „átjön”. Ráadásul Ben ekkor (is) remekül „elbeszélget” a többiekkel. A You Could Say mintegy folytatja az előbbi irányvonalat, méghozzá az első nóta erényeivel ötvözötten. A Found Out The Hard Way középtempójúnak nevezhető tömény, tömör, gitár-centrikus gyönyör. A Further On Down The Line által felkapaszkodik és befigyel a rock, szinte csak a gitár szól a blues nyelvén.
 
 
Félidőhöz érkezve a három, lemezre vett vendég-szerzemény következik. Az erőteljesen basszus-vezérelt Dirty Laundry igazán ütős gitárszólóval, az autót és a blues-rock szíveket minden rendelkezésre álló eszközzel megindító Start The Car, és igen, a lírai szépségű, a lelkekre felfokozottan ható Dont Cry For Me.
 
Végezetül két saját dal. A mérnöki pontossággal építkező, azzal együtt fogós és megkapó Let Me Be, és végül, de nem utolsósorban a nagy íveket felrajzoló, de a hatásvadászattól messze álló Holding On. Hát igen. Nagy dolgok ezek itt, kérem!
 
Ben Poole, a jövő egykori reménybeli gitáros istene számára megírt jelen jelentem itt van, elérkezett, és kifejezetten jól tűrném, ha velünk maradna egy ideig, mert óriási blues-rock szeretés van errefelé, és tart is még! Hamarosan ti is meglátjátok, miért.
 
 
Ben Poole szeptember 12-én Budapesten koncertezik a Henrik Freischlader Band előtt az A38 Hajón.
 
Henrik Freischlader Band + Ben Poole
A38 Hajó, Szeptember 12., szerda
 
Jegyek:
 
Elővételben: 3.500 Ft
A koncert napján: 4.500 Ft
 
 
 
olasz