Bejelentkezés

x
Search & Filters

Chevelle - 'The North Corridor' lemezkritika



A Chevelle már jó ideje rakosgatja az életművének tégláit. Ha jól számolom már a 9. stúdió albumnál tartanak, ami igencsak tiszteletet érdemel. Nincsenek annyira előtérbe tolva, mint néhány kortársuk, de azért a pármilliós nézettségek így is összejönnek a youtube-on egy-egy klipnél.

A zenéjükre rá lehetne biggyeszteni a „grunge core” címkét. Átmentettek jó néhány elemet az grunge-ból. Nem mondom, van közte pár olyan, ami mindig is megakadályozta, hogy jobban elragadjon a műfaj annak idején, de szerencsére a jó megoldásokat is nagy számossággal használják. Ezeket építgetik rá a márnemistudommilyen core alapokra így egy grunge-nál durvább, feszesebb elegyet kapunk, de megőrizve annak egyedi ízét.

Peter Loeffler hangjában is vegyül az egész grunge szcéna. (bocsánat a sok szóismétlésért, de nem találtam jó szinonimát a grunge-ra) Ami kvíz jellegűvé teszi az album hallgatását, mert mindig eszembe juttatja valamelyik másik énekest. De így együtt meg mégis ad egy jól felismerhető énekstílust Az üvöltés is elő-elő kerül. Szerencsére csak ritkán, mert ez már unalomig van tolva ezer banda által. Inkább, csak azért van benne, hogy megmutassa, Pete ezt is tudja.

Az album borítója egyszerű, de könnyen felismerhető. Ha tényleg ezüstös színű lenne még szépnek is mondanám. A booklet belsejével viszont nem törték össze magukat a kreatívok. Fekete alapon fehérrel a dalszövegek és ennyi. Még egy bandafotó sincs benne.

A zenében benne van a nu metal szaggatott riffelése is, ami jól ellensúlyozza az esetenként elszállósabb éneket. És itt külön kiemelném, hogy „súlyozza”, mert bizony elég szépen oda vannak pakolva a témák.

Persze fel sem vetődött bennem, hogy a hangzásba egy fikarcnyi hiba is lenne majd, de ahogy a basszusgitár dörren, az tanítani való.

A lemez nem verseng a Peter Gabriel életművel változatosságban, de mégsem ugyanolyan minden szám. A stílustáruk már jól kiépült, de ezen belül elég kreatívan írják a dalokat.

A Door to Door Cannibal rögtön olyan, mint Kornba oltott Pearl Jam. Nem is nagyon tudok belekötni, igazán jó lemezindító. Az Enemies elég átlagos „mai” (értsd:3-4 évvel ezelőtt divatos) dal. Nem nagyon érintett meg.

A Joyride már inkább. Ez volt az egyik beharangozó dal a lemezről. Kicsit A.I.C. ízű a refrénje. Elég jó sodrása van végig. A Riversnél azt gondoltam, hogy jön egy kis nyugis lazulás, de persze nem. Itt is jött a beindulás fél perccel később, de a borongós induló téma vissza-vissza tér.

A Last Days már a RATM-t idézi meg, legalábbis a refrén eléggé hajaz rá. Már hozzá is képzeltem valami vibráló fekete-fehér szemcsés klipet az MTV-n. A Young Wickedet is rendesen odacsap. Olyan bólogatós riffek mennek, amint nagyon nehéz mozdulatlanul hallgatni. Pedig nem sok eredetiség van a gitártémában, de mégis aprít.

Warhol's Showbiz kicsit elment mellettem, mert ami tetszett benne az a Last Daysben is benne volt. A Punchline pedig rendesen beletaposott a fékbe, de nem hagytam magam becsapni, végig azt vártam, hogy na most aztán felgyorsulnak hírtelen, persze most csak azért sem. Egy bolhaszemöldöknyit ki is lóg a többi dal közül.

A Got Burned ehhez képest elég átlagos. Majd a Shot from Cannonban végződik az album ahol azért elengedték az istrángot. Kicsit talán sok is belőle a 8 perc, bár lehet, hogy csak nekem nem jönnek be az efféle hosszan gitárgerjesztgetős dolgok, de erre valók az utolsó számok.

A lemez ideális hosszúságú és legalább 4-5 igen erős dal van rajta. Azoknak is ajánlott, akik nem elkötelezettjei a stílus(ok)nak.

Az album dallistája:

01. Door to Door Cannibals
02. Enemies
03. Joyride (Omen)
04. Rivers
05. Last Days
06. Young Wicked
07. Warhol's Showbiz
08. Punchline
09. Got Burned
10. Shot From a Cannon
 

 

vtb