Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Csak annyi a dolgom, hogy odaállok, becsukom a szemem, és kiengedem a hangom” - interjú Székely Marcival



Akinek ismerősen cseng a Székely Marci név, az egészen a tavalyi év közepéig nagy eséllyel az Ozone Mamával azonosította őt. Ennél fogva valószínűleg jókora hidegzuhanyként érte, mikor a zenekar bejelentette, különválnak útjaik, és más frontemberrel folytatják tovább. Amikor nem is olyan régen végre alkalmam nyílt leülni Marcival beszélgetni, kezdettől fogva ott mocorgott bennem késztetés, hogy rákérdezzek végre, mi történt. Ugyanakkor nem csak erről esett szó, hanem beszélgettünk arról is, az Ozone Mamán kívül mihez köthetjük még őt, egyáltalán hogyan lett belőle zenész és persze azt is megkérdeztük, mi lesz majd ezután.

 

Rockbook: Kezdjük mindjárt a Superunknowns-zal. Egyrészt most lesz nemsokára egy bulitok (Facebook esemény itt!) másrészt mert mindig is kíváncsi voltam, honnan jött az ötlet, hogy kellene csinálni egy ilyen zenekart?
 
Székely Marci: A Superunknowns története 2007-ben Veszprémben kezdődött, amikor Knolmayer Gábor gitáros és Szabó Kristóf dobos – akiket régi zenészbarátság köt össze - elkezdtek közösen jammelgetni és Soundgarden dalokat játszani. Később megtaláltak még pár embert – jól behülyítették őket (nevet), köztük Cseh Balázs basszusgitárost, és összejártak próbálni. Egy ideig Felföldi Péter (Chief Rebel Angel, Stereochrist) is énekelt a zenekarban, aztán 2010-ben, amikor még Szabó Attila (Soundshine, Caught The Flow) volt a másik gitáros a bandában (később Varga Péter vette át ezt a posztot), éppen énekes nélkül voltak, és ő szólt nekem, hogy menjek el megnézni őket, esetleg énekelni velük. Mondtam neki, hogy “figyelj Attis, éppen van egy munkahelyem, két zenekarom, és akkor most még menjek el egy harmadikba is? A másik dolog az, hogy én szeretem a Soundgardent - már, amit akkor tudtam róla -, de azt nem lehet eljátszani. Nem lehet leénekelni sem, de a zenészeknek is olyan kihívást jelent, hogy én nem hiszem el, hogy ez működne.” Aztán Attis addig mondogatta, míg végül beadtam a derekam, és elmentem egy próbára. Megbeszéltük, hogy megtanulok három-négy dalt, és meglátjuk, mi lesz. Már a legelső élmény olyan volt, hogy kész, teljesen beszippantott. Ők tényleg olyan komolyan és zeneileg annyira felkészülten állnak a dologhoz, hogy nekem csak annyi a dolgom, hogy odaállok, becsukom a szemem, és kiengedem a hangom.
 
Rockbook: Viszont ezek szerint ez nem egy régi álom volt neked, nem volt egy nagy kattanásod a Soundgarden. Inkább véletlenül jött.
 
Székely M: Igen, ebből a szempontból abszolút így történt. A Superunknowns egyébként is úgy működik, hogy mindenkinek van vagy volt másik zenekara, van család, munka, ráadásul a gitárosok, Gábor, Péter és Balázs is Veszprémben élnek. Ezt mi úgy oldottuk meg, hogy kb. havonta egyszer próbálunk, de akkor az egy fél napos program. Aztán amikor felkérés jön, megyünk koncertezni, esetleg évente egy-kettőt magunknak szervezünk, de ez sosem arról szólt, hogy mi most valami nagy világmegváltást akarnánk megvalósítani. Inkább arról, hogy a zenélés öröméért csináljuk, és a Soundgarden közös kedvencünk.
 
Superunknowns: Outshined - Live@Veszprém, 2015.07.23.
 
 
Rockbook: Igazából nehéz is ebbe többet belelátni, nem?
 
Székely M: Igen, bár sajnos vannak rossz példák tributera Magyarországon. Abszolút megértem azoknak az embereknek a hozzáállását is, akik azt mondják, hogy „más tollával ékeskedsz” és „miért nem csinálsz inkább saját zenét”. Pontosan ezért gondolom azt, hogy már a tribute szó jelentése miatt is legyen ez egy tiszteletadás. Részünkről pedig éppen erről szól. Annak pedig örülünk, hogy „van rá kereslet”, egyre több ember jön el a koncertekre, egyre több embert érdekel, akiket ugyanúgy megérintett ez a zene és fontos nekik annyira, hogy azt mondják, “hú de jó ezeket a dalokat élőben hallani”.
 
Rockbook: Ha már itt tartunk, hozzám is ez a felfogás áll közelebb. Szeretek elmenni olyan tribute koncertekre, amikor ez tényleg ennyiről szól. Amikor látom a közönségen és a zenészeken is, hogy azért vannak ott, mert szeretik azt a zenét, és vannak bőven bandák, akiket nem lehet itthon olyan gyakran megnézni. Sőt, még a környéken sem biztos, hogy el tudod őket csípni. Szóval ilyen esetekben szerintem jó ez, mert mégis csak koncertélmény, és nem otthon a négy fal között hallgatod. Még akkor is, ha nem is azok az emberek nem is pont ugyan úgy játszák.
 
Székely M.: Nekem a tribute jelenséggel akkor van bajom, ha az egész arról szól, hogy csak a külsőségekre figyelünk, és nincs benne a zenei alázat. Amikor tényleg csak a kivagyiságról szól.
 
Rockbook: Azt hiszem, ez egy olyan gondolat, amivel sokan tudunk azonosulni. Mit gondolsz ennek kapcsán azokról a nyilatkozatokról, hogy a tribute zenekarok hatása káros, mert ha majd az eredeti zenekar elmegy abba az országba/városba játszani, azt kevesebben nézik meg? Szerintem ez például a nyilvánvaló hülyeség kategória.
 
Székely M.: Ez abszolút marhaság! laugh
 
Rockbook: Milyen rajongó az, aki nem nézi meg mondjuk a Foo Fighters-t, mert pár hete látta a magyar tribute zenekart? Ez egy nem létező kategória szerintem.
 
Székely M.: Egyetértek. Az, hogy élőben látod azokat az embereket zenélni, akik azokat a dalokat megírták, sokkal nagyobb élmény. De sosem fogod már mondjuk egy Foo Fighters bulin úgy érezni magad, mint egy kis klubkoncerten. Teljesen más a hangulata, arra pedig vajmi kevés esély van, hogy egy ilyen bandát klubkoncerten lássunk. Vagy oltári nagy fanatikusnak kell lenni hozzá smiley. Szerintem a jó tribute zenekarok pontosan ezt a klubhangulatot tudják megteremteni, és azoknak az embereknek, akiknek erre van igényük, valamiféle többletélményt tud adni. Persze mi sem úgy állunk ki, hogy mi vagyunk a Soundgarden, hanem úgy, hogy Soundgarden dalokat fogunk játszani, mert szeretjük.
 
Rockbook: Először akkor hallottam egyébként rólatok, amikor meghalt Chris Cornell, és volt az az egyébként nagyon szép emlékest. Akkor láttam, hogy te énekelsz ebben a bandában. Ami először meglepett, aztán rögtön át is kattant, hogy miért nem gondoltam én erre, hiszen hasonlít is a hangotok.
 
Székely M.: Igen, ezt már többen mondták. De most visszamegyek oda, mikor beszálltam a Superunknownsba. Elkezdtünk próbálni, és kb. egy év alatt jutottunk el odáig, hogy összeraktunk egy koncertanyagot. Aztán pár év alatt a repertoár is kibővült annyira, hogy akár kétórás koncertprogramot is össze tudnánk rakni. Az más kérdés, hogy kibírja-e a hangom, vagy sem... (nevet) De megmondom őszintén, én nem voltam annyira nagy Soundgarden fanatikus. Nem voltam annyira nagy Chris Cornell fanatikus sem. Bár a fanatizmus amúgy is mindig távol állt tőlem. Persze tudtam, hogy mi az a Soundgarden, ismertem a legnagyobb slágereket, és volt néhány dal, ami elsőre megfogott, de annyira nem ástam bele magam, hogy mondjuk végighallgassam az egész diszkográfiát. Viszont amikor beszálltam a Superunknownsba, akkor már kialakult bennem az igény, hogy jobban megismerjem a pasas munkásságát. Szóval én úgy szerettem bele a Soundgarden (és közben Chris Cornell) zenéjébe, hogy játszottuk a dalokat a srácokkal. Ahhoz képest, ahogy tizenéves koromban hallgattam, így harminc pluszos fejjel teljesen más értelmet nyer a zenéjük, és teljesen más dalok érintenek meg. Például a Black Hole Sun már nem nyűgöz le annyira, mint tinikoromban.
 
Rockbook: Igen, olyan, mint az AC/DC-től mondjuk a Highway to Hell.
 
Székely M.: Vagy a Nirvana-tól a Smells Like Teen Spirit, a Guns ‘n’ Roses-tól a Don’t Cry, meg ilyenek. A Black Hole Sun egyébként zseniális, csak egy kicsit túl lett járatva.
 
Rockbook: Persze, és amikor igazán megismered, akkor már lesz, ami többet jelent.
 
Székely M.: Egyébként a Black Hole Sunt kb. 2 éve nem is játszottuk el úgy, hogy mi vagyunk a Soundgarden tribute zenekar.
 
Rockbook: Mindig szívesen gondolok vissza azokra a pillanatokra - már ha van egyértelműen olyan -, hogy mikor volt az, amikor valami berántott. Kíváncsi lennék, hogy neked milyen erre visszaemlékezni? Mert adott volt egy zenekar, amit ismertél, szerettél, de nem volt az a nagy szerelem, aztán jött a tribute és az indított el végül is egy olyan úton, amitől valószínűleg azóta már rengeteg élményt kaptál.
 
Székely M.: Így van, nagyon-nagyon sokat adott! De nem tudok egyetlen időpillanatot felidézni, hogy na, én ekkor szerettem meg igazán, hanem szépen fokozatosan hangolódtam rá, ahogy jobban megismertem. És ott vannak a srácok, akiket nagyon szeretek és tisztelek. Nem akarom a seggüket nyalni, de a zenei alázat és a hangszeres tudás mellett bennük is megvan az a szemlélet, hogy ez a zenekar nem arról szól, hogy magunkat mutassuk meg a világnak. Sokkal inkább a tiszteletadásról, és arról, hogy játsszuk el a dalokat a saját tudásunk szerint a legjobban. Hogy azokkal az emberekkel együtt, akik eljönnek a koncertre, közösen tudjuk élvezni a zenét.
 
Superunknowns: My Wave (Soundgarden cover) - Budapest Cornell Trailer #2
 
 
Visszatérve arra, hogy hasonlít a hangom Chris Cornellére… ez valószínűleg attól van, hogy elkezdtem Soundgarden dalokat énekelni, aminek azért van egy technikája. Erre valahogy ráéreztem, aztán a hangom valószínűleg idomult. Ami persze nem baj, hiszen a világ egyik legjobb rockénekeséről beszélünk (nevet).
 
Rockbook: Aztán ha picit még mélyebbre ásunk, milyen dolgok hatottak Cornellen kívül még az éneklésedre?
 
Székely M.: Gyakorlatilag 6 éves korom óta énekelek, tehát több, mint 30 éve. Úgy 12-13 éves koromig igazából nem énekeltem semmi mást, csak klasszikus zenét. Egyrészt a kóruséneklés, a hangszertanulás, a szolfézs és a zeneelmélet be volt építve a tantervbe, másrészt az iskolának volt egy vallásos, keresztény szellemisége, amit az ember persze kiskamaszként el is kezd feszegetni (nevet). Angolórán mutattak nekünk először egy Suzanne Vega dalt, aminek megtanultuk a szövegét, mi pedig szépen elkezdtük magunkba szippantani a könnyűzenét. És valahogy így lett számomra az alfa és az omega, ami egy életre meghatározó élményt adott, a The Beatles. De nem a She Loves You vagy a Yesterday volt az, ami először lenyűgözött.
 
Rockbook: Tehát nem a slágerek.
 
Székely M.: Nem bizony. A Live at the BBC lemezen jelent meg azon korai korszakuk lenyomata, amikor még nem csak saját dalokat játszottak, hanem Hamburgba jártak kocsmákba, mulatókba zenélni, és mindent, amit a rádióban hallottak, eljátszottak. De mindent kicsit átdolgozva. Szerintem ebből alakult ki a zeneszerzői zsenialitásuk. Rá voltak kényszerülve, hogy éjjel-nappal a zenével foglalkozzanak, és az akkori táncdaloktól kezdve a blueson át Elvis Presley-ig vagy Ray Charlesig mindent magukba szívtak. Majd ezeket az elemeket összegyúrták és saját képükre formálták.
 
The Beatles: I Got A Woman (LIve At The BBC)
 
 
Rockbook: Ha már itt tartunk, ezért nem szabad lebecsülni azt, ha valaki szereti mások dalait játszani. Eddig én kétfajta emberrel találkoztam, ami két véglet gyakorlatilag. Az egyik, aki azt mondja, hogy biztos, hogy ő soha nem tanulná meg más dalait, inkább mindig valami saját témán töri a fejét. A másik imádja a kedvenceit hallás alapján akár leszedni, és játszani kedvtelésből. Az előző sem gond szerintem, csak rengeteget lehet abból tanulni, ha hangról hangra megfejtünk, szétszedünk és elemzünk akár egy világslágert mondjuk. 
 
Székely M.: Szerintem is így van. Azt is megértem, ha valaki azt gondolja, hogy ő csak a saját dalait akarja játszani. De valahol azért minden gitáros, minden dobos, mindenki, aki hangszert fog a kezébe úgy kezdi, hogy valaki másnak a dalain keresztül tanulja meg használni a saját hangszerét. Ez ugyanúgy az éneklésre is igaz. Nekem még gyerekkoromban tanították meg, hogyan használjam a „hangszeremet”, és már nem is emlékszem, hogyan kell (nevet). Tehát tanítani már nem tudnám, de kisgyerekként belém rögzült, hogy ezt így kell csinálni.
 
Rockbook: Ha visszahallgatod akár a korai dolgokat, amiket csináltatok…
 
Székely M.: Akkor nagyokat röhögök... laugh
 
Rockbook: De amellett, hogy nevetsz, érzed azt, hogy a korai évek, a klasszikus zene hatott a stílusodra, arra, hogy mit és hogyan viszel bele a rockzenébe? Mert ha például arra gondolok, hogy Jerry Cantrell miket vitt az Alice In Chainsbe a gregorián kórusból, az a totális beszarás kategória.
 
Székely M.: Ami a klasszikus zenei múltamból és a kórusénekből nekem örökre beégett, az a többszólamú vokál. Az olyan, hogy egyszerűen muszáj, hogy legyen. Kicsit valamiféle téboly ez nálam, hogy „úristen, nem szabad, hogy csak egy énekhang szóljon”, hanem mindig kell mögé, fölé, mellé, alá valami (nevet). Imádom ezt csinálni. Mikor például a stúdióban már felvettük a főéneket, akkor jön az, hogy „ez az! Végre lehet vele játszani!” És szoktam azzal is szórakozni, hogy ha hallgatok valami zenét, és nincsen benne vokál, akkor kitalálok valamit és ráéneklem. 
 
Ha visszamegyek a múltamba, és megnézem, meghallgatom, hogy mondjuk 18-20 éves fejjel mit csináltunk, akkor azért büszkeséget is érzek. Ebben persze benne van a nosztalgia, és nyilván mulatságos is visszahallani az akkori hangomat, hiszen ilyen korban az ember hangja még nem úgy szólal meg, mint egy felnőtt férfié, de zeneileg mindig az akkori tudásunkhoz képest a legjobbra törekedtünk.
 
Rockbook: Igen, de ha az ember magával szemben alapból kritikus, akkor nem is kell ilyen sokat sem visszamenni, néha elég kettőt, és máris fogja a fejét, hogy jézusom, mit csináltam.
 
Székely M.: Persze, ráadásul én nagyon önkritikus vagyok. Ha visszahallgatom, hogy mit énekeltem egy-egy lemezen vagy koncerten, akkor egyből “aha, ott hibázok, igen, ott is hibáztam”. Szóval ez így megy nálam. (nevet) De ahogy öregszem, már nem üt annyira szíven, már nem marom magam annyira, hanem inkább úgy fogom fel, hogy igen, vannak hibák, de attól lesz igazából élő és egyedi a dolog.
 
Rockbook: Szóba hoztad a Beatlest, mint nagyon komoly hatást, aztán beszéltünk már persze a Soundgardenről is, hogy miként került képbe. Mi volt még rajtuk kívül, amit mindenképp megemlítenél?
 
Székely M.: Hú, nagyon sok ilyen van. Például az REM-ért nagyon oda voltam. A 90-es években voltam tinédzser, MTV generáció, stb. A nagy grunge bummhoz még lehet, hogy kicsi voltam, akkor még nem érintett meg annyira. Csak pár évvel később, ‘96-97-ben fedeztem fel magamnak. Kisgyerekként adogattuk egymásnak a kazettákat, például az Aerosmith-t nagyon szerettük, de akkoriban hallgattam mondjuk LGT-t is. Tőlük is főleg a Nyugati pályaudvaron adott búcsúkoncert hanganyaga volt a kedvencem. Az valami bődületes zenélés. Az REM-re viszont abszolút az MTV generációval kattantam rá, az Out of Time és az Automatic for the People albumok lágyabb, folkos, akusztikus dalaival. Aztán a korszellemnek megfelelően ők is elmentek egy kicsit más irányba, és a következő lemezük, a széttorzított Monster lett tőlük az egyik kedvencem. Illetve az azt követő album, a New Adventures in HiFi. Bennük az „egyszerű” zeneiség fogott meg. Az a felfogás, hogy nem kell egy dalnak bonyolultnak lennie, nem kell technikásnak, megfejtősnek lennie, elég, ha csak egyszerűen, pontosan, tisztán és szépen van összerakva és van benne mondanivaló. Az REM zenéje alapvetően popos volt, amikor megismerte őket a világ, nem véletlen kerültek ők is a fősodorba. De ahhoz, hogy a zene megérintse a tömegeket, kell az, hogy populáris legyen a szó jó értelmében. Számomra pedig az a szellemiség és üzenet, ami a dalaikban hallható és a rájuk jellemző kísérletezés, az érintett meg leginkább.
 
R.E.M.: Let Me In - 1994
 
 
Aztán ott volt még például a Kispál.
 
Rockbook: Na erre mondjuk nem számítottam.
 
Székely M.: Na igen, akkoriban Budapesten a középiskolások nagy része Kispálos volt. Nagyon elkapták a korszellemet. Amikor Pesten volt Kispál koncert, én ott voltam. Fogalmam sem volt, hogy miről szólnak a szövegek, konkrétan a zene vitt magával. Mondjuk a mai napig sem érti senki, hogy miről szólnak (nevet). De bele lehet magyarázni dolgokat, lehet egy jót bölcsészkedni, és ettől izgalmas. És az az irónia és szarkazmus, ami az akkori Kispálból áradt, az számomra újdonság volt. Talán nem teljesen ismeretlen, mert különösen a 60-as évek vége felé a The Beatles is képes volt mindenféle korszakalkotó, akkor abnormálisnak ható hülyeséget lemezre venni, hogy „Tessék, itt van nektek a művészet!”, aztán meg röhögtek a markukba – legalábbis szerintem. laugh Szóval visszatérve, nagyon szerettem, hogy a Kispál és a Borz zenéjében sok blues és blues hatású rock volt, köszönhetően főleg magának Kispál Andrásnak.
 
Rockbook: Egyébként ő szerintem egy zseniális figura. A zenéje mellett az a színpadi jelenlét, ahogy megáll, néha szinte mozdulatlanul, vagy épp csak kicsit mozogva a ritmusra, kezében a Telecaster, lóg a cigi a szájából… Hatalmas.
 
Székely M.: Igen, Kispál András, a csendes zseni. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla. De a dobosokat, Bräutigam Gábort és Tóth Csülök Zoltánt is imádtam. És az akkori Quimby-től ott volt a Diligramm lemez. Annyira soha nem kattantam rájuk, de a Diligrammot nagyon szerettem. Aztán ami még hatalmas kedvenc volt, és a rockzenétől egészen távol esik, a Jamiroquai. Az első két-három lemezük nagyon megfogott. Funk, acid jazz vagy nem is tudom micsoda. Sosem tudtam ezeket a kategóriákat, de akkoriban azt hiszem, ezt mondták rá.
 
Rockbook: Mert az újságírónak mindig meg kell tudnia mondani, hogy az micsoda.
 
Székely M.: Igen, valamit le kell írni, valamihez kötni kell. Szóval őket is nagyon szerettem. Aztán a kamaszéveim vége felé, amikor körülöttem már „mindenkin Kurt Cobain póló volt”, és mindenki mondta, “de hát te zenész vagy, neked ismerned kell”, akkor belehallgattam a Nirvana-ba. Tetszett, de nem a Nirvana volt az, ami a grunge aranykorából igazán magával ragadott, hanem a Pearl Jam. Első hallásra szerelemzene. Akkoriban már túl voltunk azon, hogy világsztárok lettek, eltelt már pár év a debütáló lemezük megjelenése óta, és így nekem a második album, a VS lett a meghatározó. Az elsőt, a legnagyobb slágereket tartalmazó Tent csak később fedeztem fel, és onnantól kezdve követtem is őket egy jó darabig. Aztán tavaly nyáron végre eljutottam két Pearl Jam koncertre is.
 
Pearl Jam - Small Town (Padova, Stadio Euganeo, 2018.06.24.
 
 
 
Rockbook: Ha már a hatásokat végig vettük, akkor térjünk rá picit arra, hogy mi minden született ebből. A kezdetektől egészen 2018. nyaráig énekeltél az Ozone Mamában, és ez a zenekar számomra az egyik bizonyíték a sajnos még mindig viszonylag kevés közül, hogy ha valaki jó zenét csinál, akkor akár nemzetközi piacon is tud érvényesülni. Még ha itt nem is világhírnévről beszélünk, de mégis leszerződtetek egy amerikai kiadóval, játszottatok is az USA-ban, Kanadában is, és külföldi szaklapokban is jelentek meg bőven elismerő kritikák akár a Cosmos Callingról, akár a Sonic Gloryról. Ez olyanfajta siker, ami magyar bandák közül keveseknek adatik meg. Majd aztán pont egy ilyen felfelé ívelő időszakban szálltál ki a zenekarból. Mesélnél kicsit erről?
 
Székely M.:  Egy „kicsit” messzebbről kezdeném, ha nem bánod. Az Ozone Mama története 13-14 évvel ezelőtt kezdődött. Gábor Andris, Gelóczy Isti és Mohácsi Matyi már pár hete együtt zenéltek, amikor Andris hívott, hogy menjek velük énekelni. Kb. hasonlóan, mint ahogy később a Superunknowns-zal történt. Elmentem egy próbára, és baromi jó volt. Ösztönös, zsigeri, lehengerlő zene. Teljesen magával ragadott. Mégis iszonyú sok nehézségen kellett átküzdenünk magunkat, hogy elérjünk egyről a kettőre. 
 
Például ott voltak a sorozatos tagcserék. Először Matyi ment el, és érkezett Pallagi Attila. Majd Isti és Attila távozott, és érkezett Dobos Gergő, majd kicsivel később Tiszai Vivi. Aztán Gergő „disszidált” és jött Takács Józsi, majd az ő helyére előbb Krcsmarik Isti, majd Szamosközi Zoli lépett. Végül visszatért Gergő, de Vivi távozott, és érkezett Gulyás Máté. 6 basszusgitáros és 3 dobos csere történt 9 év alatt.
 
A lényeg, hogy nagy pofonokat kaptunk. Ha falakba ütköztünk, akkor próbáltunk más irányba mozdulni, és ez sajnos abszolút nem változott meg attól, hogy sikeresebb vagy ismertebb lett a zenekar. Sőt, sokszor még fel is erősödött a feszültség, és egyre nagyobbak lettek azok a pofonok is. Folyamatosan olyan érzet volt bennünk, hogy hiába csináljuk, hiába tesszük bele a szívünket, lelkünket, nem állnak össze a dolgok. Azt gondoltuk, hogy ennek már előrébb kellene tartania, több embernek kellene ismernie. Amikor például megjelent az első lemez (The Starship Has Landed), ami Fonogram-díjat nyert, az első klip (I Really Care), vagy a Freedom EP és a Go, majd a Sonic Glory, jöttek a visszajelzések, hogy „Úristen, nem is tudtam, hogy ti magyarok vagytok!”, vagy „Ti hol voltatok eddig?”. Emiatt pedig pont visszaigazolva láttuk azt, amit előtte gondoltunk a zenekarról. De azért mindig bennünk volt a feszültség, hogy nagyon jó, ami éppen történik, de ...
 
Rockbook: Egyébként nagyon jó, hogy felhoztad, mert ezt én is épp megéltem veletek kapcsolatban. Egész egyszerűen nem tudtam erről a zenekarról addig, amíg el nem mentem arra a bizonyos Random Trip koncertre, amiről majd szeretnék is beszélni. Nekem iszonyatosan tetszett, amit tőled ott hallottam, és akkor néztem utána, hogy akkor hol is énekelsz te, mi is ez az Ozone Mama, és ahogy mondtad, jött a gondolat, hogy miért nem ismertem én ezt eddig?
 
Székely M.: Visszagondolva az lehetett ennek az oka, hogy mi akkor kezdtünk el az Ozone Mamával zenélni, amikor még nem azért készítettél zenét, mert holnap fel kell tenni a YouTube-ra valamit, kell egy poszt, kellenek a lájkok a Facebookon, hanem koncertezni akartunk, számokat akartunk írni, és minél több embernek játszani. De közben nagyon gyorsan változtak a körülmények, és eljutottunk oda, hogy egyszerűen szükség van arra, hogy valaki a nem zenei részével is foglalkozzon a dolognak. Egészen 2013-ig ezt Andris és én csináltuk, és eljutottunk, ameddig eljutottunk, de éreztük, hogy ez így nem jó. Éreztük, hogy szükségünk van egy menedzserre, szükségünk van arra, aki a szervezést, a logisztikát, a marketinget viszi. Na de hogyan csinálod ezt, ha nincs rá pénzed? Mert a zenéből nem kerestünk eleget persze, hiszen annyira sikeresek azért nem voltunk, hogy ez számolható bevételt jelentsen. Az ember pedig az egyszerű polgári fizetéséből azért nem tud annyit nélkülözni, amennyit bele kellene tolni egy zenekarba. Végül Vivi, az akkori dobosunk mutatta be nekünk Borbola Katit, aki a menedzserünk lett, és ezzel mondhatni szintet léptünk.
 
Ez tényleg érezhető volt, mert onnantól kezdve komolyabb helyekre sikerült eljutni, komolyabb koncerteket szerveztünk, és már nem az volt a helyzet, hogy „gyertek el koncertezni, adunk három sört” (nevet). Szóval nem vettek annyira palira minket, és a zenekar láthatósága, ismertsége is kezdett növekedni. De ez ettől még mindig csináld magad módszer volt, és Kati is velünk, mellettünk tanulta ezeket a dolgokat, és szépen lassan átvette a zenekar irányítását. Visszatekintve tényleg azt érzem, hogy büszkék lehetünk arra, amit elértünk. Csak valahogy mindig társul mellé egy keserű érzés, hogy ezt mennyi nyomorult szenvedéssel, mennyi anyagi vagy magánéleti áldozattal sikerült elérnünk. Kapcsolataid mennek rá - akár baráti kapcsolatok is -, mert egyszerűen nincs rá időd, hogy más emberekkel foglalkozz. A 13 év alatt nagyrészt azt csináltam, hogy munkahely, zenekar, munkahely, zenekar. Például a szabadnapjaim nagy is részét azért vettem ki, hogy el tudjunk menni turnézni, koncertezni, stb. És tényleg egyre nagyobb sikereket értünk el, de mindig ott volt a másik oldal, hogy mi mindent áldozol fel azért, hogy ezt elérd.
 
Rockbook: Aztán gondolom egy idő után ez már elkezdett túl sok lenni. 
 
Székely M.: Főként az utolsó másfél évben kezdett ez nálam kicsúcsosodni. Korábban is voltak viták a zenekaron belül, függetlenül attól, hogy volt-e menedzserünk vagy sem. Talán a sok tagcsere is azzal indokolható, hogy az előbb említett nehézségek nagyon nagy hatással voltak a bandában zenélő emberekre, és felerősítették a személyiségbeli különbségeket. Valamin elkezdtünk vitatkozni, nem értettük meg egymást, összevesztünk, aztán leültünk, higgadtan megbeszéltük, akkor már megértettük a másikat. De megint történt valami, amiből vita kerekedett és kezdődött elölről az egész. Szóval ez valahogy mindig része volt az Ozone Mama életének.
 
Rockbook: Igen, és ez olyan dolog, hogy nem azért van, mert valaki rossz ember, csak egyszerűen, amikor két dolog ennyire kitölti az életedet, és semmi másra nem jut időd, az feszültséget szül az emberben, ami egy idő után mindenképp kicsapódik.
 
Székely M.: Valahogy úgy. Végül 2017-ben elkészítettük a Cosmos Callingot - amire a legbüszkébb vagyok a zenekar munkásságából -, és képbe kerültünk a Ripple Music kiadónál. Hatalmas siker, persze, mert az, hogy Magyarországról egy amerikai kiadó egy egész nagylemezre leszerződtet egy zenekart, az azért nem mindennapi. Kívülről persze ez fantasztikusan hangzik. De a másik oldalon ott van az, hogy elértünk egy újabb lépcsőfokot, és ezzel kezdeni kellene valamit. Még több energiát beletenni, még több áldozatot hozni, és emiatt a feszültség is arányosan növekedett. Aztán a menedzsment részéről felvetődött a kérdés, hogy hogyan fogjuk megcsinálni az őszre tervezett turnét, ha én nem tudok kivenni egyhuzamban több, mint húsz nap szabadságot. Én azt mondtam, hogy nem tudom másként megoldani, mint ahogy korábban megoldottam, és nem szeretném kockára tenni a biztos megélhetésemet. Az ember harmincpár éves korára már felépít valamiféle egzisztenciát. Persze itt most nem kell nagy dolgokra gondolni. Csak arra, hogy van hol laknod, nem okoz gondot, ha kaját kell venni és ki kell fizetni a számlákat. Természetesen nagyon örültem a sikereinknek, de anyagi oldalról ez egyáltalán nem mutatkozott meg. Nem éltünk meg az Ozone Mamából. Az utolsó pár évben azért már kaptunk jogdíjakat és koncertgázsit, ami eleinte nagyon jó érzés volt, de ez egy évben összesen max. száz-kétszázezer forintot jelentett. Mikor ezt egyösszegben megkapod, nagyon megörülsz, de amikor belegondolsz…
 
Rockbook: Amikor visszaosztod…
 
Székely M.: Igen, akkor már nem olyan nagy pénz smiley. Így amikor jött a kérdés, hogy mégis, hogyan fogom a több hétre tervezett őszi turnét megoldani, akkor azt mondtam, hogy ilyen körülmények között nem tudom vállalni. Részemről megoldható, hogy kb. másfél hétre elkérem magam a munkahelyről, ahogy korábban is megtettem. Elindult a vita, aminek a végén azt mondtam, hogy menjenek el nélkülem. Keressenek valaki mást, aki ezt vállalja, mert még többet beleadni, még többről lemondani nem tudok, nem is akarok. Tizenhárom év alatt elég sok dologról volt muszáj, és az életemnek szerves része volt az Ozone Mama. Teljes mellszélességgel a zenekar tagja voltam, és büszke vagyok arra, amit elértünk. Rengeteget jelentett, de eljutottam arra a pontra, hogy ennél többet nem tudok beleadni. 2018 januárjában történt ez a beszélgetés. Megegyeztünk, hogy őszig mindent úgy alakítok, ahogyan eddig is volt. Megyünk koncertezni, és ha kell, kiveszek szabadságot a zenekar miatt. De több hetes turnét nem vállalok, mert azzal kockáztatnám a munkahelyemet, a megélhetésemet, márpedig szükségem van a biztos anyagi háttérre.
 
Rockbook: Igen, ezzel nehezen tudnék vitatkozni. Ha az ember úgy érzi, hogy erre a fajta biztonságra szüksége van, azt nem lehet feladni.
 
Székely M.: Ha tíz vagy akár öt évvel ezelőtt kerülök egy ilyen döntéshelyzetbe, akkor nagy valószínűséggel azt mondom, hogy persze, csináljuk. Lesz, ami lesz. De az az idő sajnos elmúlt… És nem arról van szó, hogy ne akarnám csinálni. Dehogynem! Az életem része az, hogy zenélek és az Ozone Mama világa részben én vagyok. De olyan helyzet állt elő, amire csak úgy tudtam reagálni, hogy ezt már nem tudom vállalni. Nem tudtunk kompromisszumra jutni, végül én mondtam azt, hogy ha nincs megoldás, akkor felállok.
 
Rockbook: Viszont ebben az értelemben a döntést legalább te tudtad meghozni. Jelent ez ilyenkor egyáltalán valamit? Könnyebbséget?
 
Székely M.: Ez azért sajnos nem volt ilyen egyszerű. Több hónapon át őrlődtem ezen. Úgy állt a helyzet, hogy az őszi turnéra már nem fogok tudni elmenni, de addig még lesz pár közös koncertünk, és közben a többiek keresnek egy új énekest. Kissé keserédesen, de azért rendben voltunk. Az viszont letaglózó érzés volt, amikor bejelentették május végén, hogy a következő, pár nappal későbbi koncertünk lesz számomra az utolsó, mert utána már az új sráccal folytatják. Nagyon rosszul esett. Valamiféle apátiába süllyedtem, de azért a bulit lejátszottuk. Azokat a rajongókat, barátokat, ismerősöket is nagyon megviselte, akik tudtak arról, hogy ez lesz az utolsó fellépésem Ozone Mamaval. Ezt követően kb. három héttel jelent meg hivatalosan, hogy már nem vagyok a zenekar tagja. Hiányérzet maradt bennem, és elsősorban azért, mert nem kaptam rá lehetőséget, hogy 13 év után tisztességgel elköszönhessek a zenekar közönségétől, pedig ők adtak erőt a legnehezebb időszakokban is. 
 
Úgyhogy a következő felvétellel szeretném megköszönni Nektek a mérhetetlen sok szeretetet, amit Tőletek kaptam:
 
Ozone Mama - Hope (Live 2017) A38 Rocks
 
 
Annak ellenére, hogy ilyen kurtán – furcsán lett vége, én kimondhatatlanul hálás vagyok, hogy része lehettem a kalandnak, amit az Ozone Mama jelentett. Nagyon sok helyre eljutottam, fantasztikus élményekben volt részem és csodálatos embereket ismerhettem meg annak köszönhetően, hogy a zenekar tagja voltam. Ezekre fogok emlékezni.
 
Rockbook: Ha viszont most a múlt helyett ismét a jelenre fókuszálunk kicsit, van még egy dolog itthon, amit imádok és ami sok más előadó mellett részben hozzád is köthető. Random Trip. Stílusban iszonyú változatos, valahol ez is a varázsa az egésznek. Csak egyetlen dolgot nem tudok hová tenni ezzel kapcsolatban, a lemezt. Valahol értem, hogy igyekeztek kézzel fogható formába önteni, csak nekem furcsa volt.
 
Székely M.: Nézd, én ezt a részét is abszolút megértem. Amikor erről a lemezről először beszélt nekem Jávor (Delov Jávor - a szerk.), akkor még úgy volt, hogy én is éneklek majd ezen rajta. Aztán végül ez nem jött össze. Jávor és Q-Cee viszont már elég régóta tolják a Random Trip szekerét, és amennyire én tudom, az volt a szándék, hogy legyen valami kézzel fogható ebből az egészből. De az egész koncepció előtt megemelem a kalapom. A jammelés, ami egy Random Trip koncerten történik, az gyakorlatilag minden zenei gondolatnak az alapja. És egy ilyen bulin ez annyira koncentrált dolog… Azon a pár alkalmon, amikor ott voltam … Gyomorgörcs. Borzasztó (nevet). Felmész a színpadra, és fogalmad sincs, hogy mi fog történni.
 
Rockbook: Ráadásul nektek énekeseknek van a legnehezebb dolgotok szerintem.
 
Székely M.: Inkább azt mondanám, hogy mindenkinek nehéz dolga van. smiley
 
Rockbook: Persze, ezt értem. De például egy énekesnek nehezebb lehet kamuzni vagy alibizni esetleg valamit, mint ugyanezt egy hangszeren megoldani, ha épp leblokkolnál vagy ilyesmi.
 
Székely M.: Igen, ott nem tudsz elbújni. Ez a félelmetes benne. Közben pedig arra, hogy egy-egy ilyen koncerten mit énekeltem vagy mit csináltam, nem is emlékszem. Ha esetleg utólag visszahallgatom, akkor jön a felismerés, hogy “ja, igen, ott ez történt”. De nálam ez a fajta jammelés csak úgy működik, hogy agy kikapcsol és csak figyelem, hogy a többiek mit csinálnak. Nem gondolkodok, csak hagyom, hogy történjen, és akkor megtörténik. 
 
Rockbook: Az első Random Trip koncertem pont az a buli volt, ahol te énekeltél, mert Little G lebetegedett, és nem tudta vállalni az estét. Csak az eseményt láttam először, és nyilván nagyon picit utánanéztem, hogy mégis mi ez, aztán megfogott, és eldöntöttem, hogy elmegyek. Ez a koncepció egyszerűen zseniális, már ha csak olvasol róla, akkor is annak tűnik. De amikor ott voltam, akkor esett le igazán, hogy mekkora dolog ez. Hallgattam a számokat, és egész este kettősség volt bennem. Egyrészt, hogy de baromi jó ez a jammelés, mennyire feelinges és dögös és egy csoda az egész. A másik oldalról meg folyton azt éreztem, hogy “úristen, de jól meg van írva ez a szám”. Persze tudod, hogy nincs így, de mégis ezt érzed. Aztán egyből kíváncsi lettem, milyen is lehet ez belülről?
 
Székely M.: Azt gondolom, hogy aki fellépőként megfordult egy Random Trip bulin, az nagyon megköszönheti Jávoréknak, mert tényleg olyan hangulat alakul ki, ami egészen különleges. Ez valóban arról szól, hogy oké, kezdjük el, figyeljünk egymásra, aztán menet közben majd megtaláljuk a kapcsolódási pontokat.
 
 
Rockbook: Az biztos, hogy én nagyon várok minden egyes alkalmat, amikor úgy alakul, hogy a lineup vagy a stílus érdekel, és még el is tudok menni.
 
Székely M.: Igen, ez sokszor még a zenészek oldaláról is így van. Ahhoz képest, hogy mennyi a tehetséges zenész vagy jó zenekar, keveseknek sikerül megélni a zenélésből. Ezeknek a zenészeknek a nagy része valamivel pénzt keres, ahogy például én is bejárok minden hétköznap a munkahelyemre. Ha tehetném, akkor elmennék egy héten akár 3-4 koncertre is. Egyébként az elmúlt pár évben kezdtem el azt érezni, és nem tudom, hogy én lettem-e nyitottabb vagy tényleg történt valami pozitív változás, de hetente több olyan koncertet is látok, amiről azt gondolom, hogy “hú, erre tényleg el kéne menni.” 
 
Rockbook: Ha már itt tartunk, kik azok a magyar zenekarok manapság, akikre felfigyeltél vagy esetleg meg is szeretted őket?
 
Székely M.: Ami legutóbb nagyon-nagyon megtetszett, a Pearls Of Long Loved Years, Polonkai Tamás új formációjának debütáló lemeze. Egyelőre még ízlelgetem, mert nagyon sokrétű, van benne finomság, harag, karc. A hangulata, a szellemisége és a mondanivalója miatt az Alone In The Moont is nagyon bírom. Ezek az abszolút legfrissebb élmények. Mostanában, hogy több időm van mások koncertjeire eljárni, eljutottam például Trillionra.
 
Rockbook: A lemezbemutatóra az Akrváriumban? Úristen, az mennyire jó volt.
 
Székely M.: Igen, az nagyon erős élmény volt. Apey-nak a többi formációja is nagyon jó. A metál tőlem mindig egy kicsit távolabb állt, de azért az Apey and the Pea előtt megemelem a kalapom. Amikor még anno az R33-ban páran néztük csak őket, már akkor is ezt éreztem. Most már úgy tűnik, hogy sikeresek lettek és megtalálták a közönségüket. Talán Apey szólómunkássága az, ami zeneileg leginkább közel áll hozzám. Az, hogy egy szál gitárral és egy énekhanggal ilyeneket lehet művelni, az nagyon inspiráló.
 
Rockbook: Igen, azt én is egyre inkább megszeretem. Ráadásul van is bennem egy olyan érzés, hogy szinte nem is hiszem el, hogy ez Magyarországon született, ami jó dolog egyébként. Egyszerűen jól esnek az olyan élmények, hogy meghallgatok egy számot, és nem az az első gondolatom, hogy ezt biztosan itthon csinálta valaki. Ha ez fut át először az agyamon, az jellemzően azért van, mert valahol kilóg a lóláb. 
 
Székely M.: Igen, de hála Istennek, van még pár ilyen kvalitású előadónk. Ha csak az egy szál gitáros vonalon maradunk, akkor Apey mellett ott van még Hajba Áron (Arons Land Cargo Co.) és Makó Dávid (The Devil’s Tarde). Ráadásul, ha ezt a három formációt egymás mellé teszed, három teljesen különböző világot látsz. Pedig mindhárom esetben tulajdonképpen egy pasas egy szál gitárral énekel. Nagyon szeretem még a The Trousers-t is. Velük korábban volt több közös koncertünk, közös turnénk is, és rajtuk azt látom, hogy folyamatos zenei fejlődésben vannak, és mindig eggyel minőségibb dolgot tesznek le az asztalra. Most végre „csak közönségként” is eljutottam a koncertjükre, és csodálatos volt a hangulat.
 
Rockbook: Végül már csak egy valamit kérdeznék. Bármi is történt, így sem maradtál azért zenekar nélkül. Elég ez, ami most van, vagy szeretnél még valamit csinálni? Ha már az egy szál gitáros produkciókról beszéltünk, esetleg egy Székely Marci szólólemez?
 
Székely M.: Amit mindenképp szeretnék, hogy a Superunknowns-zal megpróbáljunk egy kicsit tervezettebben haladni, ne-adj-Isten külföldre kikacsintani, és tovább bővíteni a repertoárt.
 
A saját dalokról sem tettem le. Nemrég újra kezembe vettem az akusztikus gitárt, és megint rá kellett jönnöm, hogy kb. 5-6 akkordot tudok lefogni (nevet). Szóval elég limitált a tudásom, de egyre lelkesebben püfölöm a hangszert és dalkezdemények is születtek már. Szólólemezt nem tervezek, hiszen én úgy nőttem fel, hogy közösen játszunk és közösen írunk zenét. Így nem látok rá sok esélyt, hogy mondjuk kiülök a színpadra egy szál gitárral és csinálok valamit. Persze soha ne mondd, hogy soha.
 
Végül még szeretném megemlíteni, hogy van egy új zenekarom is. Erről még nem akarok sokat elárulni, mert éppen csak az első pár lépésen vagyunk túl. Kb. három-négy hónapja kezdtünk el összejárogatni, pár dalt összepróbálni, és baromi izgalmasan alakul a dolog. Nagyon élvezem, van benne kihívás, és még nem tudom, mi lesz belőle, de nagyon bizakodó vagyok. Várhatóan tavasszal, nyár elején konkrétabb dolgok is kiderülnek. Remélem, találkozunk majd a koncerteken!
 
Rockbook: Köszönöm szépen az interjút!
 
Superunknowns koncertekhez klikk ide!
 
 
Andicsku Krisztián
 
Fotók: bobal photography
 
Támogatónk az NKA Hangfoglaló Program.