Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Csak egy átlagos este volt.” Ingested (UK), Within Destruction (Slo), The Beast Within, Eagle Has Landed, - Szeged, JATE, 2019.06.18.

Ingested (UK), Within Destruction (Slo), The Beast Within, Eagle Has Landed, - Szeged, JATE, 2019.06.18.

 

Kedd este mi mást is csinálhatna az ember, minthogy beutazik a napfényes Szegedre a kulturális mélyrepülés és lassú agónia városából, hogy megtekintsen négy zenekart, melyből a két hazai frisshajtás mellett valami olyat kapjon az arcába a brit illetve szlovén muzsikusoktól, amit sehol máshol. Legalábbis a közelben biztosan nem.

 
Az Eagle Has Landed-del most találkoztam először, azt sem tudtam mire számítsak; az addig oké, hogy a két külföldi banda stílusát tekintve a szervezők megpróbáltak passzoló brigádokat eléjük rakni, de míg a The Beast Within-nel már találkoztam a szerbiai Rin Tin Tin-ben, a EHL-ről konkrétan azt sem tudtam, hogy eszik vagy isszák. Nos, adott 5 ember: pontos, kimért dobos, két penge gitáros (az egyik ráadásul hölgy, hála a jó égnek egyre több női zenész van) és két megtébolyult énekes. Plusz a háttérben dübörög a sequencer. Szó szerint. Olyan hangos volt az effekt, basszus, kiegészítő alap-mix, hogy majdhogynem a produkció kárára ment. Nem tudom, ki állt a keverőpultnál, de nagyon mellé lőtt (kb. 60% a szeki javára, komoly szitu) szerencsére az Eagle Has Landed zenéje volt olyan változatos és izgalmas, hogy ezen sikerült túltennem magam, úgy kb. 3-4 szám és ugyanennyi sör után. Az EHL sűrű, összetett zenét játszott, alapjában véve modern deathcore, dinamikus vokál megoldásokkal, illetve furcsa, sok ember számára stílusidegen elemekkel vegyítve. Volt némi durva rap metal feelingje is a dolognak, de ez abszolút nem lógott ki. (Ghostmane-t biztosan ismerik.) Érdekes zenei megoldásokban és beteg mozdulatokban, groteszk mimikában amúgy sem szenvedett hiányt a csapat. Nagyon remélem, hogy látom még őket egy normális színpadi hangzás keretein belül, mindettől függetlenül átjött, hogy mit akarnak csinálni a sas szárnyai alatt. Csak így tovább.
 
 
A The Beast Within lokális erő, death metal klasszikus deathcore-ral összeforralva, szigorúbb megközelítésben, mint az Eagle Has Landed, de konkrétabb és kevésbé elborult. Ha lehet azt mondani, a műfajt tradicionális módon közelítik meg, két gitáros, basszer, dobos és énekes felállásban. Se sampler, semmi effekt, csak a zene. Náluk a hangzás már javuló tendenciát mutatott, picit kopogott a sound, de szépen ki lehetett venni a dalok formáját. Debüt lemezük, a „Temperance” képezte műsoruk nagy részét, de hallhattunk újabb death metal-os sulykolásokat is, különösen az utolsó nóta tetszett, a záró témát még jó pár percig elhallgattam volna. Kiváló fület gyönyörködtető rombolás. Énekesük hangja néhol Halász György bársonyos orgánumát idézte, szóval van a srácokban kraft, tessék csak megírni a következő albumot, biztos vagyok benne, hogy az is ütni fog. 
 
 
Amikor először megláttam, hogy Szegedre jön a szlovén melegítőnadrágos brigád, fel sem fogtam, hogy most ezt félreolvastam, vagy tényleg lesz. Az, hogy mellé egy másik Unique Leader Records-os istállóban pusztító bandát is sikerült erre a mini-turnéra odacsábítani, csak hab volt a tortán. Csodálkoztam is, hogy megtekintettség, illetve a Slam Worldwide aktív online csatornáinak köszönhetően, melyik formáció körül nagyobb a hype, nos, talán az Ingested a csendben gyilkoló verzió, a Within Destruction meg csak jobban szem előtt van. Fene se tudja. Hype ide vagy oda, én a zenéért mentem, legutóbbi lemezüket, a „Deathwish”-t jó párszor lepörgettem, ugyanis tökéletes alkotás a maga nemében. A saját bevallásuk szerint „slamming deathcore” – ban utazó csapat, azért jóval több annál, mint hogy ennyivel el lehessen intézni: vaskos, komplex, blast-ekkel tarkított zenéjükben briliáns módon váltották egymást a tuka-tukák, mikro-grindok, gitár-shred-ek olyan a műfaj védjegyének számító lassú ólom veretésekkel megszakítva, hogy csak elégedetten (és széles mosollyal az arcán) bólogatott rá az ember fia. Vagy éppen vadul mosh-olt, csapkodta a levegőt egy láthatatlan slam kalapácsal, miközben élvezte a zenét. (Csak a slam police be ne jöjjön!) A hangzás itt sem volt az igazi, full az az érzésem volt, hogy jó, be van dugva a cucc, minden a helyén van, a dob triggerekre viszont nincs ráadva a hangerő. Szól kifelé, oké, de nem úgy, hogy teljes a hangkép, hanem hiányos. Nyersen, alapból, csak minimális hangerő módosítással dörrentették meg a cuccot, a’la nature, de mindezen problémák ellenére olyan dinamikusan pusztítottak a fiúk, hogy nem törődtem ezzel. Láttam én már itt hazai zenekart úgy megszólalni (Apey & The Pea) hogy az állam a padlón volt még a koncert után is, akkor itt olyan sound fogadott, ami honi csapattól nagyon-nagyon ritkán hallható. Szóval a klub PA rendszere gondolom adott volt, csak hát ugye a keverés. A Within Destruction számomra, jött-látott és győzött, nem tudok egy rossz pillanatot felidézni, még a kezdeti technikai malőrt (a basszerosnak kiment a cucca, vagy valami lett vele, ha jól láttam) is totál profin, zökkenőmentesen oldották meg. Rok Rupnik énekesük pedig egy igazi vadállat, hangjában egyszerre kb. 3 éneksáv megy, amit folyamatosan variál, hol egy dühös Tyrannosaurus súlyával támad, hol pedig démoni Pterodactyl hangon köpi a sorokat. Odavertek rendesen.
 
 
Végül az est utolsó fellépője következett, a manchesteri Ingested, a Within Destruction-nel ellentétben itt már két gitáros felállásban, az énekes náluk is szólóban nyomta, a háttérben felépített dobcuccot használták, a hangkép már kezdett formálódni, de sajnos itt is csonka volt a sound. Aztán valami varázsütésre (lehet hangosan gondolkodtam?) HOPP a harmadik tracknél, pontosabban a track közben (!) berobbant a HANG és végre úgy hallottunk mindent, ami a nagy könyvben meg van írva. Ütötte a mellkasodat a szét-triggerelt lábdob, felaprította az arcodat a fifikás dobmunka, üvöltöttek a gitárok az 5150-esből, mellé szemfelakadtan üvöltött az énekes, mi kell még? Az Ingested tónusában sötétebb zenével támadott bennünket, míg a WD nyomokban tartalmazott némi Cattle Decapitation-féle őrületet, itt a két oldalt álló gitáros tett róla, hogy a Dying Fetus szelleme is megjelenjen ezen az estén. Azok a hörgések John Gallagher urat idézték, olyan plusz lökettel felruházva az Ingested-féle death döngölést, hogy ismételten csak pislogni tudtam, hogy ezt most, mégis hogy. Hát így. Mondanom sem kell, mindenki totál lazán, vérprofin kente, hibát nem láttam tőlük, a hangzás végre patent volt, frontemberük Jay Evans, előadásmódjával szuggesztív látványt nyújtott. Volt visszataps és ráadás, ahogy kell, de szerintem mindenki elégedetten távozott a koncert után, a running order csúszás nélkül lepörgött, s éjfélre már kint is álltunk a klub előtt.
 
 
Szeretném köszönetemet kifejezni a szervezőség, Kiss Tamás és a Sun City Booking felé, hogy mertek kicsit „nagyobbat” gondolni, és leszerveztek ide ennyi kiváló bandát, ritka attitűd az ilyen manapság. Minden elismerésem. 
 
A képeket Borisz készítette, hatalmas pacsi neki is. További képek megtekinthetőek itt.
 
Lupus Canis