Csurig töltötte a Budapest Parkot a Bring Me The Horizon (koncertbeszámoló) - 2024.06.17.
Bring Me The Horizon, Health - 2024.06.17., Budapest Park
Tavaly az Arénát, most a Parkot pattintotta tele az angol zenekar az első tényleg rendesen izzasztó nyári estén. Sokan voltunk, Oli Sykes és zenekara pedig szerencsére remek formában érkezett hozzánk, és a jó dalok mellett lézert és tüzet is bevetettek azért, hogy hangban és látványban is szórakoztassanak minket.
Érkezésünkkor az amerikai Health zajongott a színpadon, és ezt a kifejezést most szó szerint értem, adott ugyanis egy kasztrált hangú, valahol az Erasure, Bronski Beat vonalon mozgó énekes-gitáros, egy öreg rocker feelinggel megáldott dobos és egy izgő-mozgó sampleres-basszusgitáros fazon. Az a három nóta, amit elcsíptünk nem igazán tudott elvarázsolni, a néhol iparosan hangos, vagy éppen érzelmes énekkel megtámogatott részek számomra inkább fárasztóan hatottak, mintsem szórakoztatóan. „Cserébe” biztosan sokaknak tetszett a produkció, mert taps az volt gazdagon.
Health
Kellemes, negyvenperces szünet következett a főzenekar előtt, a küzdőtér első harmada pedig már ekkor is szinte légmentesen lezártnak tűnt. Várakozás közben – unaloműzés gyanánt – a közönség a hangfalakból áradó zenékre szórakoztatta saját magát hangos énekléssel és tapsolással fűszerezve a System of a Down, vagy éppen a Limp Bizkit acélos dallamaira.
20.15-kor aztán elindult az intró, finom, Csajkovszkij Diótörőjére hajazó dallamokkal, utána pedig megérkezett a kivetítőre E.V.E., a mesterséges intelligencia, és marasztalt mindenkit, mondván, hogy életünk legnagyobb éjszakája következik a zenekarral. Az MI momentum egyébként rendszeresen visszatért a dalok között a kivetítőn, ezzel is terelgetve a műsor folyamát. A jópofa gegek többször is megmosolyogtattak minket.
A Bring Me The Horizon pedig nagyon profin belekezdett a koncertbe, és bár a Park hangereje az évek alatt megkopott egy kicsit, még így is nagyon jól szóltak. Az egyik új dallal, a „DArkSide”-dal indítottak a háttérként szolgáló gótikus katedrális előtt, a közönség pedig már innentől együtt énekelt végig minden számot Oli-val.
Egyértelműen érződött, hogy a zenekar nagy hangsúlyt fektetett a háromszintes, kivetítős színpad megtervezésére, amelynek látványvilága mindig az aktuális dalhoz passzolt, folyamatosan változó hátterekkel. Oli Sykes végig jó formában énekelt: a kicsit affektálós, néhol érzelmes, néhol hörgős előadása hibátlan volt, és igazi Vezérként mozgott a deszkákon. A tenyeréből etette a népet, a metalcore-os – bár egyre több elektro popos elemet tartalmazó – muzsika pedig nagyon szórakoztató volt a bandától.
Az antirocksztár fazon, de cserébe jókat gitározó Lee Malia kissé lassan melegedett bele a buliba, de volt segítsége hathúros fronton a koncertjeiken már tíz éve velük játszó John Jones személyében, aki bizony igencsak belakta a legfelső emelvény minden szegletét, és gazdagon énekelt is a gitározás mellett.
Lee Malia
Mivel Jordan Smith már nincs a zenekarral, rengeteg szinti hang gépekről szólt, és ezekre „úsztak rá” a nagyon határozottan és jól kivehetően megszólaló dob- és basszusgitártémák, amiket Matt Nichols és Matt Kean élőben is remekül és precízen prezentált.
Az egész koncert alatt erős dalok sorakoztak egymás után, de az új lemezről érkező „AmEN!” tudott lökni egy acélosat az addig sem hűvös hangulaton, és innentől talán még jobban rohant az idő. Elöl ment a pogózás, miközben az egész közönség táncolt és boldogan dalolt a frontemberrel.
A csapat tagjai a „Shadow Moses”-nál felköltöztek a színpad középső, felső részére, miközben érkeztek a profin megkoreografált lángcsóvák és az agyat kaszaboló, gyilkos gitárok, a képi világ intenzitása azonban még itt sem érte el a csúcsát.
A szintén újdonságnak számító, már-már poprádió közeli dallamokkal operáló „Top 10 sta Tues tHat CriEd bloOd” ügyesen vezette fel a BabyMetal-lal közös tömegpusztító dalukat, a „Kingslayer-t”, ami nem csak klipes formában beteg: élőben, a háttérben táncoló, animált lánycsapattal és a gépről szóló japán csajszi énekkel teljes agymenés volt, talán az egész este egyik csúcspontja. A dal közben megérkezett a lézerfények játéka is, ami csak még tovább fokozta az őrülten jó hangulatot.
A „Parasite Eve” is gyilkolt rendesen, az „Antivist” keménykedése pedig ismét vad körforgást alakított ki a tömeg közepén.
Oli még az első sorokra dőlve is énekelt, amit telefonja szelfikamerájával közvetített élőben a kivetítőkön, a gyengébbekig nem képviselői pedig egymás után gyengültek el tőle, különösen azok, akik meg is érinthették őt.
Nagyon gyorsan a főműsor végére értünk, mert rengeteg minden történt a színpadon, ez a körítés és a lenyűgöző látvány pedig még intenzívebbé tette az egyébként sem üres zenét.
A ráadásban még varázsoltak kicsit a „Doomed” hangjaival, összehoztak egy party hangulatot a „LosT”-tal (nem is kicsit), a „Throne” nagyon eltalált refrénjével pedig nagyjából mindent is vittek.
Az egész koncertre jellemző volt, hogy Oli-n kívül – aki sokszor fülig érő szájjal vigyorgott – a többiek hűvös angol arcberendezéssel tolták végig az estét. Azért ez a lelkes közönség tőlük is több érzelmet érdemelt volna a hibátlan, profi zenélésen kívül. Mindenesetre Oli Sykes ismét bizonyította, hogy nagyszerű frontember, aki tényleg kiváló hangi adottságokkal és erővel rendelkezik, és ezt a másfél órát is hanyag eleganciával vezényelte le.
A koncerten elhangzott dalok:
01. DArkSide
02. Empire (Let Them Sing)
03. MANTRA
04. Teardrops
05. AmEN!
06. Kool-Aid
07. Shadow Moses
08. Obey
09. Top 10 staTues tHat CriEd bloOd
10. Kingslayer
11. Parasite Eve
12. Antivist
13. Drown
14. Can You Feel My Heart
Ráadás:
15. Doomed
16. LosT
17. Throne
Rici
Fotók: sinco
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
