Bejelentkezés

x
Search & Filters

„De hol vannak a mamutok?” – Karthago a Várkert Bazárban (koncertbeszámoló)

Újabb rock-estén vehettünk részt 2017. augusztus 26-án, a „Volt egyszer egy Ifipark” rendezvénysorozatának jóvoltából. Az ódon falak, és persze a közönség nagy része is jól emlékszik 1979. július 15-re, amikor a Karthago együttes bemutatkozott az Ifiparkban. Akkor még nem ebben a felállásban játszottak. De némi átszervezés után, immár 38 éve ugyanazok a tagok: mit tagok – barátok – alkotják a zenekart, és ezt az este folyamán be is bizonyították.

Az este hangulatfelelőse az érdi, heavy metalt játszó Xenon zenekar volt. 1985-ben alakultak, és öt évig játszottak együtt. Majd 2015-ben egyesültek újra, és végül visszatértek a ’85-ös felálláshoz. Bevallom őszintén, anno nem ilyen heavy metalon szocializálódtam. Bár az is lehet, hogy az énekes, Bretus Attila „pacsirtahangja” tette számomra inkább thrash metálossá a hangzást. Mindenesetre ifjú barátnőm szerint, aki járatosabb nálam e kérdésben: a Xenon jó! Mi sem bizonyítja jobban, hiszen pont a zenekarvezetőtől, Varga Gábortól tudom, az elmúlt két évet leginkább a stúdióban töltötték, és ennek gyümölcse: novemberben lemezbemutató koncert Érden! A zenekar tagjai: Varga Gábor (gitár) – Bretus Attila (ének) – Bulissa Rezső (basszusgitár) – Varga Zoltán (dob) – Gách Imre (gitár)

 

 

Egy rövid átszerelés következett, addig a közönség is pótolni tudta a kipárolgott folyadékot. Ezen a kánikulai napon, az Öntőház udvarán állt a levegő, állt, és várt a rajongótábor. De nem kellett sokáig várni, kisvártatva a színpadon köszönthettük a Karthago együttest Szigeti Ferenc vezetésével: Indulj tovább! Pillanatok alatt magukkal ragadták a közönséget. Egyáltalán nem látszott rajtuk, hogy előző nap még Erdélyben játszottak, és alig aludtak. Nem csak hallgatni élvezet őket, hanem nézni is.

 

 

Takáts Tamásnak (ének, szájharmonika, dob) mindig volt valami vicces, vagy kevésbé vicces hozzáfűznivalója a dalokhoz, és ha épp nem énekelt, akkor hosszú lábain ide-oda cikázott a színpadon. A Keleti éj alatt Gidófalvy Attila (billentyűk, basszusgitár, stb. ami épp a keze ügyébe kerül) csinos kis lila fezt a fejébe nyomva olyan csípőmozgást mutatott be, miközben az orgonán játszott, hogy el is felejtettük, nem olyan rég még aggódtunk érte. De hála az égieknek, Gidó szerencsére él és virul.

 

 

Egymás után kerültek elő az ikonikus nóták, köztük a Csak a zene. Mondom én: ebben a zenekarban mindenki mozog, vibrál, bejárja a színpadot, még Kocsándi Miklós (dob, ének) is. Míg Miki előrejött, és énekelt nekünk, addig Tomi ült be a dobok mögé. Kedvelem a hangját, igazi kuriózum. Később azért kaptunk még egy dalt Mikitől: A dob mögül. De azt már stílszerűen a dobszerkója mögött ülve prezentálta, s közben a többieknek is sorra jutott lehetőség egy kis szólózásra. Így kissé jobban előtérbe került, bár ott állt előttem végig Kiss Zoltán Zéro (basszusgitár) is.

 

 

Jólesett volna picit továbbhallgatni a bőgőzést, de azért nem panaszkodom. Persze nem maradhatott ki a „csasztilasztis” közös éneklés sem, s ahogy elhallgattam magunkat, maradt még szufla bennünk is. Harminchat év után véget ért egy városi legenda. Hatala Csenge újságíró kinyomozta, majd könyvében meg is írta, ki is volt az a srác, akiről a Requiem született. A dalt Szigeti Ferenc (szólógitár, ének) írta, és a „nyálas” dalból, óriási sláger született. A zenekar himnusza ezen az estén sem maradhatott ki, együtt emlékezvén a fiúra, és saját fiatalságunkra. Mindig megborzongok, ha hallom „még az elefántdübörgést”... De a jelenben kell élnünk, ezért a zenekar tanácsa: Lépd át a múltat. Átléptük, s az időutazás végére értünk. Sajnos...

Csodálatos este volt, egy gyönyörű helyszínen. A „fiúk” előtt pedig le a kalappal, nagyszerű produkciót láthattunk. Jut eszembe: még a koncert közepe táján mesélte Feri, hogy egy rajongójuk azt mondta: ők már nem a rock elefántjai, hanem a rock mamutjai. Tiltakozom! Én csak öt, nagyon is élő, igaz, 60+-s (bocs Tomi!) zenészt láttam, „a rock elefántjait”. Akik korukat meghazudtolva oda-vissza felszántották a színpadot a két óra alatt. Erre egy kihalt faj nem képes.