Dead Poet Society, Ready The Prince koncertbeszámoló - 2024. február 25., Akvárium Klub
Dead Poet Society, Ready The Prince - 2024. február 25., Akvárium Klub Kishall
A zene világában időről időre felbukkannak olyan alkotások, amelyek nem csupán a hallgatókat, hanem az egész kulturális közegünket is átformálják. Az 1989-ben bemutatott "Dead Poets Society" című film ilyen hatással volt a közönségre. Az Oscar-díjas alkotás nem csupán az ifjúság és az önkifejezés fontosságát hirdette, hanem egyben a művészet és az élet mélyebb értelmére való törekvést is ösztönözte. Azonban a "Dead Poets Society" már nem csupán egy mozifilm, hanem egy egész generációt megszólító zenei formáció is, amely magával ragadó koncertjeivel és lendületes zenéjével hódítja meg a közönséget. A 2024. február 25-én, az Akvárium klubban tartott koncertjük egyértelműen bizonyította, hogy a Dead Poets Society nem csupán egy múltbéli emlék, hanem egy élő, lélegző zenei erő, amelynek hosszú és sikeres jövője van a zenei színtéren. A koncertbeszámoló alapján bepillantást nyerhetünk abba, hogyan vált ez a zenekar egyre több rajongó számára valódi kultikus élménnyé.
A késő téli borongós vasárnapi estét a Ready The Prince névre hallgató torontói trió kezdte. Az előzenekarok élete sose volt, és sose lesz egyszerű, nem volt ez itt sem másként. A közönség java később érkezett, de a rockra éhes rajongók, már kapunyitáskor elfoglalták az első sorokat, ahogy én is. A számomra is ismeretlen zenekar, érdekes módon a keményebb műfajok klasszikus felállásaitól eltérően, trióként mutatta meg nekünk, hogy mit tud. Annyi biztos, lendületes és gyors, ütemes zenéjük kellő mértékűre hevítette a közönség pulzusát a fő fellépő, azaz a nevét a 80-as évek végének kultikus filmjéből átvevő, Dead Poet Society előtt.
Rövid átpakolási szünet után végre elcsöndesedett a hangosító által szolgáltatott aláfestő háttérzene és a fények is kihunytak. Ezután a zenekar basszusgitárosa, Dylen Brenner lépett színre elsőként, aki egy irdatlan „Jazz Bass-t” viselt a nyakában. Már itt tetten érhető volt, nincs mese, a basszusgitár nem alárendelt kisérőhangszer, hanem akár a szólógitárral is egyenrangú fél lesz a koncert alatt. A rögtönzött, agyontorzított basszusszóló után, berobbant a zenekar többi tagja, Will Goodroad leült a dobok mögé, a szólógitáros Jack Collins is megérkezett egy héthúros gitármonstrummal a nyakában, utolsóként az együttes frontembere Jack Underkofler sprintelt be a színpadra, ahol már javában beindult az első szám a Hard to be God. A nyitás bombaként robbant, az énekes már az első verse alatt felállt a közönséget és a zenekart elválasztó kordonra, amiből a rutinos koncertlátogató tudhatta, hogy ebből a refrén alatt „crowd-surfing” lesz. Nem is lett másként, a publikum persze kisegítette énekesünket, aki egy gyors kört tett a nézők kezein, majd visszament tombolni a színpadra. Sokkoló volt a látvány, megdöbbentő, és az a gondolat ugrott be elsőként, hogy „ez igen, így kell elkezdeni egy rock koncertet”! Ugyanakkor a következő gondolatom pedig az volt, hogy „te jó ég, ha így kezdték, mi jöhet még”?
Az első nóta után a frontember is felvette nyakába a saját gitárját, ami egy jóval megszokottabb, Telecaster-testű darab volt. Az ilyen heves koncertkezdés után valami lassabb számot vártam, de ismét egy pörgős szám következett a Running in Circles, véleményem szerint az egyik legjobb szám a zenekar új, Fission cimü albumáról, mely 2024 januárjában jelent meg. Nem volt megállás, folytatódott az őrület. A színpadkép még igy is, hogy az énekes nyakában gitár volt, több mint tökéletesnek bizonyult, mind a kommunikáció, mind a mozgás és az összhang kifogástalan volt a pódiumon. Nem volt túljátszva, nem is volt kevés, pont azt kaptuk, ami egy ilyen koncerten elvárható és kielégítő. Már az első két számra megmozdult a közönség, az Akvárium „kishall” egy személyként ugrált és énekelte a szöveget, tehát a hangulatra sem lehetett panaszunk.
Kiemelném ismét a basszusgitár fontosságát, hisz sokszor olyan hatást keltett a basszjáték, mintha három gitár szólna, sőt valamikor a main gitár riffet is a basszusgitár hozta, akár különböző effektpedálok használatával, ami szerintem abszolút formabontó. A szólógitár, amely, mint korábban említettem, egy héthúros darab volt, jellemzően a mély tartományt egészítette ki, igy nagyon erős volt a mélyközép megszólalás a koncerten, ami számomra egészen egyedivé tette az élményt.
Ezen túl ismét ki kell emelni a frontembert, Jack Underkoflert is, aki gyakorlatilag stúdió minőségben kápráztatott el minket énekhangjával. Sokszor igen magas frekvencián és egyedi hangszínen énekelt hibátlanul, nem kis teljesítmény ez, a fél- és egész playback korában!
És ha már stúdió minőség! – ezt az egész zenekar hozta, gyakorlatilag az egész koncert alatt! De lehet, hogy ezzel még keveset is mondtam, mert annyira energikus volt az előadás, szinte hátborzongató, ergo le a kalappal a csapat előtt!
A kezdő pár szám után inkább az előző, „-!-” cimü (?) nagylemezről hallhattunk számokat, amely egyébként a 2013-ban alakult zenekar első nagylemeze volt. Ezek a nóták ugyanúgy elkápráztatták a közönséget, mint az új album darabjai.
Érdekes volt, amikor két szám között közvéleményt kutatott a zenekar, a közönségből ki mennyi ideje hallgatja őket. A hallgatóság nagy része az egy évre emelte fel a kezét, ez a tény is jól szemlélteti, hogy a formáció főként a fiatalabb, de szerencsére már saját zenéjét kereső generációt mozgatja meg. Az igazi, robbanásszerű hírnév, tehát még előttük állhat.
A koncert vége felé közeledve figyeltem fel arra, hogy némelyik DPS-szám más hangszereléssel, akár egy blues nóta is lehetne. Sok szám indult lassan, tipikusan bluesos elemekre épülve (még egy slide gyűrű is előkerült), de a refrén felé közeledve, mesterien felfokozták a tempót, és becsatlakoztak a torzított hangszerek, így pedig egy metálos, rockos végeredmény született.
A nagyjából egy órás koncert utolsó száma az előző albumról a .CoDa. volt, amely az előbb említettekre iskolapélda, nem mellesleg pedig címéből adódóan is méltó zárása volt a műsornak.
Ezt követően a zenekar levonult ugyan, de azért sejthető volt, hogy lesz még folytatás! Ennek ellenére a DPS megváratta a közönséget, viszont a hallgatóság vette a lapot és megállás nélkül tapsolva, üvöltve, füttyögve követelte vissza a zenekart, akik természetesen visszatértek és eljátszották még két záró számot.
A két ráadás szám, igazi közönség kedvenc volt. A My Condition-ben az egész Akvárium egy személyként énekelte a dallamos refrént és versszakot egyaránt. Az i-re a pontot – vagy inkább a koncert végére a felkiáltójelet - pedig a talán legismertebb DPS szám az .intoodeep. tette fel, amely kerek egésszé tette az estét.
Összességében teljes koncertélményt jelentett az esemény, amely után fikarcnyi hiányérzet sem maradhatott az emberben. Vegyesen voltak régi és új darabok, véleményem szerint egy kötelező szám se maradt ki a setlistből. Nem tudnék egyetlen egy lefelé kilógó számot se mondani a műsorból, a zenészek magasan hozták az elvárt szintet, sőt sokszor az extrát is! Egy kétségtelenül nagy jövő előtt álló zenekart láthattak a magyar rock-rajongók, akikről biztosan sokat hallunk még, remélhetőleg minél hamarabb!
A Dead Poet Society setlistje:
01. Hard to be God
02. Running in Circles
03. I hope you hate me
04. .AmericanBlood.
05. HURT
06. Animation
07. 81 Tonnes
08. I Never Loved Myself Like I Loved You
09. .SALT.
10. Lo Air
11. Uto
12. .CoDa.
Ráadás:
13. My Condition
14. .intoodeep.
Blai§e
Fotók: Máté Évi
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
