Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Drone-ólom masinéria” Author & Punisher, Phönix koncertbeszámoló - LÄRM, 2019.04.27.

Tristan Shone – az Author & Punisher szellemi atyját már évek óta fokozott figyelemmel kísérem, ugyanis sajátos művészete – még az indusztriális zene keretein belül is – átlagon felüli. Szinte last minute módon sikerült leszervezni az épp európai turnékörútján tartó zenészt, így sajnos a kiváló és egyedi avantgarde/zaj hangépítész Lingua Ignota nélkül lépett fel a LÄRM koncerttermében. Mindenesetre Kristin Hayter turnépartner hiánya (ő ekkor amúgy épp a Donau Festival-on vett részt) sem gátolt meg abban, hogy ne menjek el erre a nem mindennapi eseményre. Remélem, azért majd őt valamikor viszontláthatjuk hazánkban.
 
A LÄRM-ban most voltam először, szimpatikus hely, a Robot/Instant/Fogas/stb. komplexum része, (totál ipari flash az egész) és ahogy beértünk a pontos kezdéshez igazodva, már a hazai Phönix adagolta az elektronikát. Az első dolog, ami megütötte a füleimet, az a hangzás. Roppant sűrű és vastag sound áramlott kifelé a hely PA rendszerének köszönhetően, Portörő Péter azaz Phönix, egy dj pult mögé bújva ontotta a nyugisabbnál nyugisabb electro-ambient tájképeket. Minimalista, letisztult megközelítésben játszotta a kísérleti muzsikát, pici mocorgással, pulzálásokkal színesítve. Néhol az Autechre régi, kevésbé absztrakt dolgaira emlékeztetett, leginkább az Amber-es időszakra. Kellemes atmoszférát hozott létre, szívesen hallgattam volna még, de a szigorú running order miatt kb. 40 perc után átadta a helyét Tristan Shone-nak.
 
 
Pontosabban az előtte levő teret; emberünk ugyanis konkrétan a közönség előtt építette fel tömegoszlatásra és koponya-robbantásra egyaránt alkalmas eszközeit. Kb. 4-5 saját maga által gyártott hangszert sorakoztatott fel a vélhetően hangmérnök/elektroműszerész/gépésztervező és CNC-programozó végzettséggel rendelkező Tristan és úgy kb. 5-10 perc beállás után elindított egy olyan gépi-zenei monstrumot, melyet, míg élek nem fogok elfelejteni. Az összes ritmus az emberi test dinamikájára, pontos ütemmozgására épül: minden elmozdított (nyomott-csavart- húzott-tolt) elem, legyen az egy speciális joystick ami leginkább egy drone-pilóta kontrollerjére emlékeztet vagy csak egy fém-csúszka, mind-mind ki volt erősítve és olyan brutális erővel szólalt meg ami nem csak az ipari szcénában egyedülálló, hanem szerintem a világon is. A noise és power electronics műfajban jártasak már találkozhattak hasonlóan innovatív előadókkal, lásd Timeghost, Masami Akita (Merzbow) vagy a Pedestrian Deposit, akár Gyna Bootleg, de ilyen szemtelen precíz módon szerintem még senki nem csinált ilyet. Ráadásul ilyen volumenben. Láttunk már kősziklát kövön csúszkálni kontaktmikrofonokkal kierősítve, üveglapot szétharapva-fújva szintén kontaktmikrofonnal „hallhatóvá” téve és van pusztán emberi hangokból felépített album, de az Author & Punisher-ből csak egy van. 
 
 
Bődületes volt az egész, és amikor azt hinné az ember, hogy ezt nem lehet fokozni – téved. Számról számra egyre kegyetlenebb lett a sound, én nem tudom hogyan csinálta, de alapból annyira tisztán, romboló súllyal szólaltak meg a legutóbbi lemez, a Beastland egyes tételei, hogy pislogni se maradt időm. Minden tökéletes fúzióban, tökéletes hangzásba ágyazva és mindezt tökéletes fénnyel, füsttel megtámogatva – időtlen katarzisban lehetett részünk. Úgy éreztem, hogy death metal és grindcore zenekarokat megszégyenítő brutalitással aprít fel a fém behemót, az olyan dalok, mint a Nihil Strength, Terrorbird (!!!), Nazarene vagy az Ode To Bedlam elementáris erővel szedtek szét.  A széttorzított ének (mely szintén egy modifikált kb. 8 csatornás mikrofonon keresztül szólalt meg, néhol Trent Reznor-t idézve) tovább fokozta a hangulatot és egy idő után azt vettem észre, hogy nem is zenét hallok, hanem egy hangépítményt. Kinetikus hangszobrot látok, szabályos és egyedi ritmika szerint mozogni, ahol az ember maga a program. 
 
 
Mindezt olyan aprólékos textúrával tervezve, hogyha meglehetett volna állítani egy pillanatra vagy kirögzíteni/pauzálni, mint egy képet, akkor órákig gyönyörködtem volna benne. És ha ez nem lett volna még elég (1 órás intenzív indusztriális doom-ról beszélünk) akkor volt az egész produkciónak egy energetizáló, stimuláló hatása is, ami feltölti erővel és frissességgel az embert. Lehet, hogy látványosan rombol, destruktív attitűd jellemzi, de mindeközben rengeteget építő energiát ad ki magából. Eléggé paradox jelenség, miközben teljesen őszinte és hű marad önmagához. 
 
Az idő teljesen eltűnt az előadás alatt, 22:00h után nem sokkal már vége is volt a set-nek. Gyors pakolás, cuccok befotózása és némi beszélgetés volt még a Tristan-nal, személyében egy szerény, mindenféle sztárallűrtől mentes embert ismerhettem meg. 
 
Ha a modern indusztriális zene egy új vallás lesz a hitvilágban, akkor Tristan Shone maga lesz a pápája annak. 
 
Köszönet és hála a Fekete Zaj szervezőinek. 
 
 
A képeket az Infinite Beat készítette. Katt ide!
 
Lupus Canis