Bejelentkezés

x
Search & Filters

Egy halhatatlan Budapesten! - John Mayall koncert volt az Akvárium Klubban

John Mayall - 2019. március 19., Akvárium Klub
 
Elöljáróban meg kell jegyeznem, az említett Mester, a Blues Hall of Fame tagja, sokszoros visszatérő vendég Magyarországon, és korántsem csak Budapesten. Járt már a fővároson kívül Tatabányán és Békéscsabán, mi több fellépett Pilisszántón is (!), egy sajnos rövid életű fesztiválkezdemény alkalmával. 
 
Nemigen hittem a saját látószervemnek, amikor Pilisvörösvár közértjében járván a hirdetőtáblán észrevettem John Mayall nevét, de lassan megértettem, hogy nem egy tribute-zenekar érkezik, hanem tényleg…. Természetesen a koncerten ott voltam, és szerencsére nem csak mi lettünk lenyűgözve, hanem a már akkor sem fiatal Mester is: ahogy mondta, ilyen helyen még sosem játszott – a színpadról az egész pilisi medence tárult elé a budai hegyekkel, a távolban világító Budapestig. 
 
Mindez a 2000-es évek elején történt, vagyis John Mayall zenészi pályájának 4. (negyedik) évtizedében…bizony, amikor JM-ről, mint az angol blues egyik Alapító Atyjáról szólnak, ebben semmi túlzás nincsen. Milliószor leírták már (de tényleg), hogy kiknek a pályáját indította el Mayall, ezek között szerepel pl. Eric Clapton. Kevésbé ismert tény, hogy készített ő lemezt amerikai jazzistákkal is, nem egyet! Számomra a nagy klasszikusok mellett, mint pl. az “A Hard Road”, a “Blues From Laurel Canyon”, vagy a “Bare Wires”, Mayallnak ezek az “amerikai” lemezei, a hivatalos website szerint eddig 66 albumból álló életmű legkiemelkedőbb részei. (Érdeklődőknek a címek: USA Union, Jazz-Blues Fusion, Moving on. Néhány közreműködő: Harvey Mandel gitár, Freddy Robinson gitár, Larry Taylor basszus, Don Sugarcane Harris hegedű, Clifford Solomon altszaxofon)
 
 
No, de most már a keddi koncertről! A koncertkezdő nóták, számomra legalábbis, újnak tűntek a repertoárban, de mind kiválóan illettek az eddig ismert Mayall -univerzumba. Nagyszerű az, amikor valaki, plane egy egész zenekar, egyszerűen otthon van, abban a zenében, amit játszik. Az “I Want All My Money Back” kellemes, közepes ritmusú indítás volt, az “Ain’t No Guaranties”-ben már csillantak-villantak Greg Zrab basszusgitáros a laza blues-basszusjátékot meghaladó képességei. Számomra a következő kellemes meglepetés a “Do I Please You” Funky-s felevelenítése volt, ebben a nótában már megindult az a kedélyes, szinte session-benyomását keltő együtt-muzsikálás, amit Mayall zenéjéban nagyon meg lehet szeretni. A zenei fürdőzésben a következő kiemelkedő darab a lassú “Demons In The Night” volt – ennek hatására azért nem kifejezetten kellemetlen démonokra asszociált az ember…
 
 
S miközben elhallgattuk harmonikán, billentyűs hangszereken, no meg énekelni, és egy kicsit gitározni a Mestert, ismét konstatálhattuk, hogy megint kiváló zenészeket talált maga mellé. Greg Zrab játékára már utaltam, Jay Davenport dobolása (természetesen) hibátlan, ezen a szinten nem is lehet más. Biztos hímsoviniszta vagyok, nekem női gitáros létét egy blues-zenekarban szokni kell, de Carolyn Wonderland játékát hallgatva elég hamar sikerült. No, és amikor kiderült, hogy énekelni is tud! Nem is akárhogyan! Onnantól persze sejtettük a hölgy jövőjét: pár év, és ő lesz a Mayall Blues Iskola legújabb tanítványa, “saját jogán” is világsztár ebben a muzsikában. (Csak az utóbbi két évtizedben Coco Montoya és Walter Trout váltak igazi gitárnagysággá JM szárnyai alól.)  
 
 
Természetes, hogy a fináléban meg kellett szólalnia valamelyik alap Mayall-dalnak, lehetett volna sok, kezdve a “Room To Move”-on, pl. a “Moving On”-ig, de hát 85 évesen JM a “Looking Back” című örök darabját választotta – azt hiszem érthető, hogy miért.
 
Olyan este volt ez, aminek a végén nem feltétlenül eksztázisban gesztikulálva távozik az ember, barátaival az átélt katarzisok számát felemlegetve, hanem inkább megnyugodva: a blues lélegzik, a blues él és szíve dobog, hiszen John Mayall muzsikál!
 
 
El Bandi