Bejelentkezés

x
Search & Filters

Egyfajta varázslat Tommy Emmanuel és Ripoff Raskolnikov koncertje a Barba Negrában

Tommy Emmanuel, Ripoff Raskolnikov – 2019. november 10., Barba Negra Music Club
 
Tommy Emmanuel egy csodálatos gitáros, zenész, és ember. Amikor ő a deszkákon áll, ott valami varázslat történik. Ezt mi, akik ismerjük a zenéjét tudjuk, és ezért zarándokoltunk el a koncertjeire a múltban, teljesen mindegy, hogy az melyik zenei intézményünkben történt az előzőekben.
 
Most a Barba Negra hozta el nekünk ezt a kivételes muzikalitással, és tehetséggel megáldott „Művész Embert”. Kellemesen megtelt a ház, a 11-12 évestől a hatvanasokig mindenki volt, nem kellet hering módjára álldogálnunk, és az időjárás sem tántorította el a közönséget, hogy ismét átéljük a „Csodát”. Mert ami Tommy koncertjein történik, az más szóval nem írható le, az maga a zenei varázslat. Egy szál akusztikus gitár, Tommy, és mi, a közönség.
 
Már nagyon szépen összegyűltünk, amikor belekezdett Ripoff Raskolnikov, a tiszteletbeli magyar blues gitáros. Egymagában, széken ülve adta elő bő félórában a kissé merengő műsorát, és hangos tapssal köszönte meg az egybegyűlt nézőközönség a dalcsokrot. Akusztikus gitárral-énekelve, vagy éppen a fehér stratón pengetve (ha már itt kellett lennie a hangszernek) kísérte melankolikus dalait. Nagy megtiszteltetésnek érezhette ő is, hogy ilyen zenész előtt melegítheti be a publikumot.
 
 
Negyed kilenckor érkezett a színpadra Tommy Emmanuel, nyakában a nélkülözhetetlen Maton gitárjával. Valahogy úgy kell elképzelni annak, aki még nem járt még a koncertjén, hogy az állomáson áll a Tommy Emmanuel szerelvény, mi, az utasok felszállunk rá, és kezdődik az élményekkel teli utazás. Teljesen mindegy, hogy mit akar megmutatni nekünk a virtuózó, milyen tájakra kalauzol el bennünket, western keretben, ausztrál népdalban, Beatles integetésben teljesedik is ki a dal, az mind-mind maga egy kis csoda. 
 
A dalok ringatnak, és simogatnak. Ha kell, mint egy torreádor ugrik el a saját maga gerjesztette hangáradat elöl, szereti a látványos mozdulatait, s ha még szép fényeket is kap hozzá... Látványos, pedig semmi nincs a színpadon, csak ő, és a fények. Gitárt cserél, a mikrofonhoz áll, és kissé koszos hangon énekel is nekünk, Deep River Blues. Öröm és boldogság a közönségben mindenki arcán. Behívja Ripoffot a fehér stratóval együtt, és együtt pengetnek nekünk. Olyan szintű alázatosság látszik mindkettejük arcán, hogy az félelmetes. Láttam Tommyt jazz-rock zenekarával is néhány éve, ott a szólógitáros mögött állt, gyakorlatilag meghajolva kísérte azt. Nála a zene, a muzsikálás a legfontosabb, és hogy az eltalálja a hallgatót. Ha kell, a szívünket-lelkünket lövi, ha úgy érzi, a gondolatainkat célozza meg. Mindig betalál. 
 
 
 
Dobseprű, és az akusztikus gitár. Olyan technikás ritmus orgiát kapunk, hogy joggal feltételezhetné a laikus, itt valami többtagú zenekar ténykedik. A mikrofont is üti, a gitár testének minden porcikáját használja ütős mutatványához. Őrületes az ember. Bármikor, és bárhová képes beszúrni egy dalfoszlányt, és kellő humorral fűszerezi is azt.
 
 
Az ő életében is történtek nehéz események. Ismét énekel nekünk, Johnny Cash-Hurt. Elementáris. Nem az ének oldal ahol hozzá tesz, hanem az a néhány csodálatosan megfogott akkord a gitáron (a Trent Reznor féle feldolgozás volt még ilyen hatással rám), és ahogyan azokat csak ő tudja lefogni azokat. 
 
Az egyik szám végén lámpák le, és amikor visszalőtték őket, meglepődve kapott fel a földről egy Hungary feliratú sálat, először diadalittas rajongóként, két kézzel emelte a magasba, utána megköszönte hanyag eleganciával, büszkén lökte a nyakába, úgy kezdte a következő dalt. Örült az ajándéknak.
 
 
Amit egy akusztikus gitárból ki lehet csalogatni hangot, az mind elhangzott ezen az estén is. Néha duónak, néha akár gitártriónak is beillő hangmennyiséggel, és mindez egy gitáros zseni ujjaiból. Tommy Emmanuelnek ez a titka. Olyan alapossággal, és játékossággal szólaltatja meg hangszerét, hogy nincs nagyon hozzá fogható ebben a műfajban.
 
A műsor 110 perc volt, két visszatapssal, és ismét elkapott az érzés, ami csak az „Ő” koncertjei végén szokott, csak kezdené újra, legelölről, úgy maradtam volna…
 
 
Egyfajta varázslat, ahogyan Tommy a gitárjával bánik, és ahogyan a hangszere a közönségre hat. Nem trükkökről beszélek, mert nála van gyorsabb ujjú gitárművész nem is egy. Van, aki a westernt, a classicot teszi mívesebben. De ilyen minőségben, és ilyen kohézióban senki nem tudja nekünk prezentálni az akusztikus gitárzenét. Mondhatnánk, hogy hatásvadász az előadás, de nem azt akarja elérni nálunk Tommy, hogy bekábuljunk az előadásától. Játszott ő már a legnagyobbakkal, letette névjegyét több stílusban is az utókornak, de az igazi közeg ahol ámulatba tud ejteni minket, az az egy szál akusztikus gitárral a színpad közepén ő maga, és az aktuális közönsége, vele együtt. Egyfajta baráti hangulat közötte, és közöttünk. Mosolyország. Nagyon jó volt.
 
Ez a hét kicsit az ausztrálokról is szólt náluk, és csodálatosan ért véget, így a vasárnap éjszakában. 
 
 
Rici
 
Fotók: Bende Csaba - Zenefestő