„Éljen a király!”, azaz egy kis darabka mennyország - Avenged Sevenfold, Palaye Royale koncertbeszámoló – Budapest Park, 2025.06.19.
Avenged Sevenfold, Palaye Royale – Budapest Park, 2025.06.19.
A kaliforniai Avenged Sevenfold pályafutása során mindössze második alkalommal látogatott el Magyarországra, és ezúttal először adott koncertet a fővárosban, Budapesten. Első hazai fellépésük még 2018-ban volt, a soproni Volt Fesztivál nagyszínpadán, ahol hatalmas sikerrel zárták az estét. Most viszont önálló koncerttel érkeztek hozzánk – bár a hangulat megalapozására egy vendégzenekart is magukkal hoztak: a Las Vegas-i származású Palaye Royale-t.
Bevallom őszintén, volt bennem némi aggodalom a koncert előtt, hiszen nem kis elvárásokkal érkeztem. M. Shadows, az Avenged Sevenfold – vagy ahogy sokan emlegetik, az „A7X” – frontembere a stúdiófelvételeken rendkívül változatos és technikás énektémákat hoz, amelyek nem kímélik a hangszálakat, így nem voltam benne biztos, hogy mindezt élőben is képes lesz végigénekelni maradéktalanul. És persze ott van Synyster Gates, a zenekar gitárosa, akinek szólói önmagukban is külön fejezetet érdemelnek: a klasszikus zenei tanulmányainak hatása szinte minden egyes dallamában érezhető, és az ebből táplálkozó irányvonalat olyan alázattal és kifinomultsággal képviseli, ami ritka a műfajban. Kérdés volt, hogy mindezt sikerül-e élőben is átadniuk. Szerencsére gyorsan kiderült: igenis sikerül. Az este végére bátran kijelenthető volt, hogy az olykor a „szegény ember Metallicájaként” emlegetett zenekar egy kifejezetten erős, energikus és emlékezetes koncerttel örvendeztette meg a közönséget.
De kezdjük az elején. Pár nappal a meghirdetett dátum előtt kiderült, hogy a koncert iránti érdeklődés olyan mértékű, hogy az összes jegy pillanatok alatt elfogyott. Ennek megfelelően a Budapest Park környékén már este hét óra előtt szinte lehetetlen volt parkolóhelyet találni. (Végül azért sikerült – a leleményes Tesco például este 10-től reggel 6-ig 4000 forintos áron kínál parkolási lehetőséget, és mivel a Parkban minden koncert legkésőbb 10-ig véget ér, ez ideális megoldás – számukra anyagilag valószínűsíthetően.)
A környék zsongással telt meg, rengeteg ember lepte el a Fábián Juli tér néhány száz méteres körzetét – sokan közülük Avenged Sevenfold pólóban. A Palaye Royale kezdési időpontját 19:15-re hirdették meg, és majdnem sikerült is időben beérni. A beengedési folyamat egyébként általában elég gyors, most viszont kicsit lassabban haladt: a beléptetésnél nálam a kocsikulcstól a cukorkászacskó tartalmáig mindent átvizsgáltak. Nem mondom, hogy baj, de tény, hogy most szokatlanul alaposak voltak.
A Showbiz címet viselő slágerük végére azért még éppen sikerült beérni. „Na de ki is ez a banda pontosan?” – merült fel bennem pár nappal a koncert előtt, és úgy döntöttem, adok nekik egy esélyt. Megnéztem néhány klipet, belehallgattam pár dalba, és magamban szomorúan konstatáltam: lehet, hogy ehhez én már öreg vagyok. Legalábbis úgy éreztem. Külsőségekben számomra kissé túl glam, zeneileg még éppen emészthető, de több szempontból is túl modern vonalas amerikai, túl mainstream – legalábbis elsőre így tűnt.
Aztán persze nem sokáig tartott ez az előzetes vélemény… Élőben olyan energiabombát robbantottak a színpadon, hogy magam is meglepődtem, mennyire képes vagyok még meglepődni. 
Remington Leith énekes olyan orgánummal bír, amit nem sokan mondhatnak el magukról: hibátlanul hozta a rekesztéseket, a nehezebb dallamokat, és igazi vezéregyéniségként végigsöpört a színpadon. Sőt, nemcsak a színpadot hódította meg – egy ponton beleugrott a közönség által tartott gumicsónakba, és azon „szörfözött” végig a nézőtéren. A háromtagú zenekar élőben ötfős formációvá bővül, ami kifejezetten jót tesz a produkciónak – mind hangzásban, mind színpadi jelenlétben sokkal erőteljesebbé válik tőle az összkép. A csapat színpadképe is rendben volt, a hangzás végig tiszta és arányos maradt, és a dalaik élőben még jobban működtek, mint felvételről. Összességében teljesen működött, amit csináltak – remek választásnak bizonyultak előzenekarként a fő produkció előtt.
Remington Leith énekes olyan orgánummal bír, amit nem sokan mondhatnak el magukról: hibátlanul hozta a rekesztéseket, a nehezebb dallamokat, és igazi vezéregyéniségként végigsöpört a színpadon. Sőt, nemcsak a színpadot hódította meg – egy ponton beleugrott a közönség által tartott gumicsónakba, és azon „szörfözött” végig a nézőtéren. A háromtagú zenekar élőben ötfős formációvá bővül, ami kifejezetten jót tesz a produkciónak – mind hangzásban, mind színpadi jelenlétben sokkal erőteljesebbé válik tőle az összkép. A csapat színpadképe is rendben volt, a hangzás végig tiszta és arányos maradt, és a dalaik élőben még jobban működtek, mint felvételről. Összességében teljesen működött, amit csináltak – remek választásnak bizonyultak előzenekarként a fő produkció előtt.
Hiába gondoltam korábban, hogy ez a zenei világ távol áll tőlem, a tegnapi élmény meggyőzött: ha legközelebb visszatérnek Magyarországra, akár egy önálló koncerttel, nem hiszem, hogy sokáig kell majd gondolkodnom azon, hogy ott lesz-e a helyem. A koncert 19:55-kor ért véget – örülök, hogy végül nem maradtam le róla teljesen, még ha az elejéről – minden előzetes tervezés ellenére – sajnos igen.
Palaye Royale setlist:
01. Nightmares
02. Addicted to the Wicked & Twisted
03. Showbiz
04. No Love in LA
05. Fucking With My Head
06. For You
Az este fő attrakciója, az Avenged Sevenfold fellépése 20:25-re volt meghirdetve. A zenekar ezen a turnén afféle intróként Kavinsky Nightcall című dalával szokta jelezni, hogy hamarosan indul a show. Bár a pontos kezdés sosem garantált, most nem is a késés volt jellemző – 20:17-kor már felcsendült az intro, ami arra utalt, hogy biztosra akartak menni: 22 óráig minden beleférjen a műsorba.
Az intrót követően a zenekar tagjai sorban vonultak színpadra, M. Shadows pedig a nyitódalt, a legutóbbi albumról ismert Game Over-t végig fekete símaszkban („terrorista maszkban”) adta elő, ezzel különleges, kissé baljós hangulatot kölcsönözve a kezdésnek. A folytatásban a Chapter Four jött, még 2003-ból. Erős, hatásos nyitás volt, de talán kevésbé közönségbarát – de az igazi elszabadulás csak ezután jött.
Ugyanis az Afterlife nyitó hangjaitól teljesen megőrült a közönség, és a dal első énekdallamaitól kezdve egészen a végéig minden irányból zúgott az éneklés. Óriási energiák szabadultak fel már ebben a pillanatban, a szám bődületes energiabombaként söpört végig a tömegen. És amikor azt hinnéd, hogy ezt már nem lehet fokozni, a zenekar rátett egy lapáttal – a közönség pedig még eggyel. A Hail to the King jellegzetes nyitódallamaira mindenki megvadult, és amikor elkezdődött a dalban a „hail” skandálása, a Park teljes közönsége – állítólag mintegy 12.000 ember – ritmusra, ököllel az ég felé csapva, együtt kiáltott a zenekarral. Itt meg kell jegyeznem, hogy a dal nyitánya szerintem Synyster Gates egyik legjobb „riffje”, és a dalban található egyik legnagyszerűbb gitárszólója is. Szerintem ez az a szóló, amiben leginkább hallatszik a klasszikus zenei képzés és dallamvezetés. És hogy milyen volt élőben? Nagyon óvatosan fogalmazva lenyűgöző. Nyugodtan kijelenthető, hogy jár a zenekarnak is egy „HAIL!”
Ezután jött egy kisebb tempóváltás a Buried Alive formájában – a dal nyitánya visszafogottabb, lassabban építkezik, de ez semmit sem von le az értékéből, hiszen a közönség egyik nagy kedvencéről van szó. Ráadásul a kezdés közel sem árulkodik arról, mi vár ránk a második felében: ott ismét olyan elementáris erejű zúzás tört ki, hogy örültem, hogy a szívverésem üteme nem volt azonos a dal feszes lüktetésével.
Érkezett a The Stage, ismét egy jellegzetes nyitánnyal, amelyben a finom tappingtéma ezúttal is hibátlanul szólalt meg. Ebben a dalban különösen előtérbe került egy olyan elem, amely az egész koncertre jellemző volt, de eddig még nem említettem: a két gitáros tökéletesen összehangolt játéka. Kifejezetten látványos és zeneileg is lenyűgöző volt, amikor azoknál a számoknál, ahol a két gitár terc- vagy kvintszólamokban együtt szólalt meg, milyen precízen és dinamikusan működtek együtt. Ráadásul vizuálisan is erős pillanatokat hozott, amikor a balkezes Zacky Vengeance és a jobbkezes Synyster Gates egymás mellé állva játszották ezeket a részeket – nem is egyszer lehettünk ennek tanúi az este folyamán.
Ezt követően előkerült az akusztikus gitár, és felcsendült az a ballada, amelyet M. Shadows eredetileg nagyapja emlékére írt, ám mára inkább úgy ismert, mint a korábbi tag, a barát, Jimmy "The Rev" Sullivan elvesztése felett érzett gyászról, a közös múlt emlékeiről, a kimondatlan szavakról és a reményről szóló dal. Bár ekkor még nem borult teljesen sötétség a Parkra, a telefonok zseblámpái már sorra felvillantak – érzelmes, bensőséges pillanatoknak lehettünk fül- és szemtanúi.
Az érzelmesebb pillanatok után jött a héthúros gitár, és megszólalt a súlyos, jellegzetes nyújtásairól azonnal felismerhető Nobody. Itt ismét ki kell térnem egy olyan elemre, ami a két gitáros tökéletes összhangja mellett szintén jellemző volt az estére: a vokális teljesítményükre. Nagyon jól hozták a saját szólamokat, és több olyan rész is akadt, ahol hallhatóan olyan témákat énekeltek, amelyeket a stúdióverzióban M. Shadows vitt – itt viszont nekik kellett megoldaniuk. Senkiben nem maradhatott hiányérzet, a két úriember maradéktalanul helytállt. És újra: micsoda gitárszólót hallhattunk a jobbkezes zseni jóvoltából – egészen fenomenális volt.
Nightmare, Bat Country, Unholy Confessions hármas következett. Mind a három nagyon ütött, a Nightmare nálam a személyes kedvencek között van. A dal már önmagában is egy stadionhimnusz, élőben pedig különösen erőteljes: a súlyos riffek és M. Shadows átélése tökéletesen átadta a dal sötét, mégis fülbemászó világát. A refrén alatt a közönség szó szerint egy emberként üvöltötte a sorokat – megunhatatlan élmény. (Sokak szerencséjére most én is megúsztam és a környező társaságom is: maradt hangom. )
)A Bat Country teljes mértékben hozta a kaotikus, száguldó hangulatot, egyfajta furcsa, rock’n’roll őrület, ami élőben még jobban működik. A tempóváltások, a zaklatott ritmika és Synyster Gates villanásai hibátlanul szólaltak meg. És végül az Unholy Confessions, ami egyfajta időutazás volt vissza a gyökerekhez. Itt ismét megmutatkozott, mennyire feszesen játszik együtt a banda: a ritmusváltások, a leállások, a gyors, reszelős témák úgy szólaltak meg, mintha csak lemezről hallanánk – csak épp jóval nyersebben és energikusabban. Amit még mindenképp kiemelnék, az egy rövid dobszóló volt, ami – bevallom – kifejezetten tetszett. Általában a dobszólók hajlamosak hosszúra nyúlni és kissé öncélúvá válni, de ez most nem volt ilyen: Brooks Wackerman megmutatta, hogyan lehet mindezt ízlésesen, arányosan és élvezetesen tálalni.
Ezután egy kisebb ritmusváltás következett, a Cosmic formájában, ami kissé megtörte a koncert menetét. (Talán nem túlzás azt állítani, hogy a legutóbbi lemez dalait a közönség általánosságban kissé nehezebben fogadta be – nem annyira elfogadott, mint a korábbi anyagok.) Ennek ellenére szerintem a Cosmic élőben nagyon jól működött, különösen a dal végi tört ütemes rész volt egészen katartikus.
Zárásként elszabadult az őrület: az A Little Piece of Heaven „kettyós” megoldásai és musicalszerű hangulata tökéletes lezárása volt az estének. Nem tudtam nem felnevetni, amikor a végig visszafogott, de kiváló teljesítményt nyújtó basszusgitáros, Johnny Christ a dal második felében hallható női-férfi kérdezz-felelek résznél egészen mulatságos arckifejezésekkel tette még szórakoztatóbbá az élményt. A hosszú, epikus szerzemény egyszerre volt játékos és feszes – és ami szintén nem elhanyagolható: M. Shadows hangja a végére is kitartott. Nem lehet szó nélkül elmenni az ő teljesítménye mellett: egy ilyen hosszúságú koncertet ilyen intenzív rekesztésekkel végigénekelni óriási teljesítmény – és ő ezt meg is tette, elismerés jár érte.
Pontban 21:53-kor vonult le a zenekar a színpadról, és őszintén szólva meglepődnék, ha bárki nem szép emlékekkel gondolna vissza erre az estére. Kiváló koncertélmény volt, még akkor is, ha egyes rajongók szerint talán megtörték a hangulatot a legutóbbi lemez dalai – valóban nem volt a korábbi slágerek közül pl. Seize the Day, és Almost Easy sem, de ha ez a legnagyobb gondunk, akkor aligha lehet panasz. A hangosítás alapjában véve jó volt, néha hullámokban azért a mélyek elnyomták a gitárokat, de összességében jól szólt, nem okozott csalódást.
Két remek koncert volt egy estén – ez semmiképp sem rossz ómen. Reméljük, nem kell sokat várnunk, hogy újra Magyarországra látogasson headlinerként az A7X. Aki most kihagyta, legközelebb ne kövesse el ezt a hibát.
Avenged Sevenfold setlist:
01. Game Over
02. Chapter Four
03. Afterlife
04. Hail to the King
05. Buried Alive
06. The Stage
07. So Far Away
08. Nobody
09. Nightmare
10. Bat Country
11. Unholy Confessions
12. Cosmic
13. A Little Piece of Heaven
Gede Norbert
Fotók: Béres Máté (A teljes galériához klikk ide!
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
