Bejelentkezés

x
Search & Filters

Első magyar nyelvű albumával jelentkezett az Asphalt Horsemen: 'Halld, amit mondok!' lemezkritika



A southern rock számomra olyan műfaj, amit kedvelek, mégis ritkán van hozzá hangulatom, keveset hallgatom. Ettől függetlenül viszont el kell ismernem, hogy amikor mégis “támad a kedv”, akkor iszonyúan jól tud esni. Így jutottam el tavaly Black Stone Cherry koncertre, ezért fogok menni idén is, és ezért is mondtam áment a felkérésre, hogy írjak a korábban számomra teljesen ismeretlen Asphalt Horsemen új kiadványáról. A Halld, amit mondok! című aktuális nagylemezük pedig már csak azért is különleges, mert ez a gödöllői banda első magyar nyelven íródott anyaga. A kilenc nótából ugyanakkor csak 5 vadiújat rögzítettek a srácok, a maradék négyet az első két lemezükről kapták le és dolgozták át, bár ahogy említettem, nekem abszolút újdonság volt minden, amit hallottam.
 
Nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz az anyanyelvemen hallani ezt a stílust, mert korábban még nem volt hasonlóhoz szerencsém. Kicsit tartottam is tőle, mert bár abszolút nem kampányolok a magyar szövegek ellen - pláne, ha tényleg jók -, de néhány műfajnak egyszerűen sokkal jobban áll az angol. Akkor kell rendesen életre, egyébként pedig inkább esetlen lesz és suta.
 
Ennek ellenére sokkal inkább voltam kíváncsi, mint előítéletes, így 2010-es évekhez illő módon beizzítottam a streamet, #halldamitmondok, #lássukmileszebből. A hangzás persze modern, testes, ez már az első hangtól egyértelmű, ettől függetlenül abszolút megvan a déli, és a vastagon hard rockos hangulat is, ami azért már erősen XX. századi életérzés, ahogy az ilyenkor illik.
 
A Még lélegzel egyébként abszolút rendben van, mint nyitódarab. Dögös hangzás, fogós riffek és dallamok, nagy meglepetésre meg amúgy sem számít ilyenkor az ember, viszont a kellő atmoszférát másodpercek alatt megteremti. A kedvenc pillanataim a gitárszóló és az azt felvezető basszusszóló voltak.
 
Aztán jön a címadó Halld, amit mondok!, ami viszont már sokkal kevésbé fogott meg. Ha beismerjük, hogy ebben az elég szűk korlátok között mozgó műfajban azért vannak sémák, ami mindenben tetten érhető, például, hogy milyen ritmusokat üt a dob, vagy hogyan építkezik a nóta, akkor ez éppen egy olyanra alapoz, amit én egyébként sem kedvelek. Ez a “robogó motoros szabadság” stílus, ahogy én hívom, számomra inkább giccses hatású, mint felemelő. Valahogy ebben a formában a visszafogottabb verzék, a kicsivel felfokozottabb átvezető részek, és a nagyon nagyívű refrén a lassan de erőteljesen dobogó, lüktető ritmussal, a női kórussal… Valahogy nálam mindig fordítva sülnek el az ilyen megoldások. Ráadásként az énektémát megtámasztó, ugyanakkor azt szinte egy az egyben másoló gitárdíszítések sem igazán tetszettek.
 
 
A két-két, angol nyelvű eredetiből lett átirattal együtt összesen kilenc számot rögzített egyébként a zenekar a lemezre, és ezúttal azért nem is emelnék ki többet a mezőnyből, mert igazán egységes anyagot tett le az asztalra az Asphalt Horsemen. Sem hangulatában sem minőségben nem üt el és nem lóg ki egyik sem a többi közül, sem pozitív, sem negatív irányba nincs nagyobb kilengés. Egy jó hangulatú southern rock lemez lett a Halld, amit mondok!, zeneileg mindenképpen. Nem igazán feszegették a határokat, szerintem éppen elég is volt nekik annyi újdonság, hogy magyarra váltottak. Azt gondolom, a műfaj szerelmeseinek érdemes is egyszer végigpörgetni, ugyanakkor annyival ki is egészíteném rögtön, hogy ha valakit meg szeretnék ismertetni ezzel a stílussal, nem ezt a korongot adnám a kezébe.
 
Azt is éreztem, hogy muszáj kicsit jobban képbe kerülnöm, így belekóstoltam másba is az új lemez mellett. Maradtam azért magyar banda vonalon sőt, az Asphalt Horsement sem cseréltem le, és arra jutottam, hogy sokkal inkább a Brotherhoodot ajánlanám bárkinek. Valahogy élettel telibb, kreatívabb anyagnak érződik még úgy is, hogy közel sem töltöttem el annyi időt vele. Abban nagyon benne van a stílusra jellemző tökösség, pedig Gödöllő nem éppen Amerika, meg nem is annyira dél. Már a nyitó Down in the Dirtnél is azt gondoltam, hogy mintha egy szinttel feljebb lenne, mint bármelyik magyar nóta a Halld, amit mondok!-ról, legyen akár régi, akár új. Aztán rögtön azon kezdtem el gondolkodni, hogy mi okozhatta a különbséget, mert nem hiszem, hogy a srácok lettek volna rosszabb zenészek.
 
Akinek van akár szemernyi dramaturgiai érzéke, az valószínűleg már tudja is, mi következik. Dobpergés.... És, igen. A fő ok, ami nagyon is jelentős és tagadhatatlan is, az a magyar szöveg. Úgy érzem, ezek nem lettek túl jók. Még ha értékelem is a mögöttük rejlő szándékot, és a pozitív gondolatokat, sokszor nagyon esetlennek tűnnek. Bár szerencsére nem hemzseg a szöveg prozódiai hibáktól, néhány sor akkor is valahogy ízetlenül jött ki a dallamra és ütemre, amitől önkéntelenül is félre húzódott a szám. A “mondam már sok mindent, nem ment át, ne feledd merre menj, mi az irány” sorok például a címadó dal szövegében éppen ebbe a kategóriába esnek, azzal a kiegészítéssel, hogy zene nélkül, olvasva sem mondanám annyira acélosnak. A Thank You, és a belőle lett Te vagy a levegő esetében pedig az üt át kimondottan, mennyivel jobban működik ez a nóta eredeti formájában. Azt hiszem, talán néhol a kreativitás rovására is ment, hogy igyekeztek kirívó hibáktól mentesen formába önteni a gondolataikat, de még ennek ellenére sem gondolom, hogy teljes lenne a siker. 
 
Ennek tükrében pedig az élmény is felemás lett, és nálam inkább a negatív irányba billen a mérleg nyelve. Őszintén nem gondolom, hogy különösebben rossz lemez lenne a Halld, amit mondok!, még a hibái ellenére sem. Ugyanakkor az is biztos, hogy számomra kevesebb az erénye, mint amennyi hibát jó szívvel tolerálni tudnék. Bár nem volt sem tortúra, sem szenvedés végigpörgetni párszor ezt a korongot, mégsem érzem úgy hogy lesz még olyan alkalom, amikor előveszem. Akkor inkább maradok a BSC lemezeknél, vagy mélyebben elmerülnék a már említett Brotherhoodban.
 
 
 
Andicsku Krisztián
 
Támogatónk az NKA Hangfoglaló Program.