Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Esőerdők mélyén lapuló progresszió” - Gojira: 'Fortitude' lemezkritika



Hetedik nagylemezéhez érkezett a modern metal színtér egyik legkeményebben dolgozó bandája, a francia Gojira. A Fortitude 11 száma egy kiforrott és összeszokott csapatot mutat, ahol ennyire olajozottan talán még sosem működött semmi. Felvetődik a nagy kérdés: a szokásos, szolid iparos munka vagy egy emlékezetes anyag táborát fogja erősíteni az új opus? Nem tudom ki, hogy van vele, de nekem többször neki kellett futnom az albumnak, ugyanis próbáltam megfejteni, hogy mi lehet az, amiért nem érzem benne, azt az átütő frissességet, azt a nyers erőt, amit mondjuk a From Mars To Sirius vagy a L'Enfant Sauvage hallgatása közben éreztem, illetve tapasztaltam. Hol vannak az olyan dalok, mint például a Flying Whales? Vagy a Mouth Of Kala? És a grandiózus Terra Incognita lemezt még csak meg sem említettem…
 
 
Az előzetesként kijött három track (pontosan négy) sem győzött meg annyira. Kiváló érzékkel megírt dalok, semmi kétség, de valahogy hiányoltam belőlük azt a makulátlan energiát, ami miatt anno magával ragadott az egész. Amit rettentően sajnálok, az leginkább az, hogy a death metal-szerű durvulásoknak, thrash-es építőelemeknek (például a brutális kétlábgépes részeknek) már nyoma sincs a Fortitude-on, az egész totálisan a progresszív rock/metal irányába tolódott el, amivel igazából nincs nagyobb baj, csak valahogy a végeredmény mégis gyengébb lett önmagukhoz képest. Szerintem már a Magma-n érezhető volt ez a változás (ennek ellenére szeretem azt a lemezt) amit most itt folytatásban hallhatunk a srácoktól. A mostani gitártémák és zenei megoldások egy az egyben a régi, jól bevált Gojira panelekre épülnek, azt vettem észre, hogy mintha csak biztosra akartak volna menni. És ehhez kapcsolódik még a régi idők AOR, prog-rock zenei behatása és a rengeteg dallamos ének. Lehet, hogy pozitivizmus süt a nótákból, de sokkal visszafogottabb formában zenélnek most a fiúk. Muzikális minőségben persze verhetetlen a Fortitude, csak valahogy mégis, számomra átlagos marad. Mint például a frontborító. Én nem tudom ki, hogy van vele, de a Gojira sosem az agyoncicomázott design-nal ellátott kiadványairól volt híres, pedig bármelyik lemezük (a tartalom alapján), megérdemelt volna egy szebben kivitelezett lay-out-ot is. Oké, nem ezen van náluk a hangsúly, tudom, de 2021-ben olyan dömpinggel szembesül egy átlagos zenehallgató, amiről 20 évvel ezelőtt álmodni sem mertünk volna. Pár példa: bármelyik Mastodon albumot veszem le a polcról, máig elveszek a részletes, gyönyörű illusztrációkban. De meg lehet nézni a Neptunian Maximalism – Éons című kiadványát vagy akár az új Ad Nauseam – Imperative Imperceptible Impulse digipak-ot.
 
 
A nyitó Born For One Thing csak úgy, mint a többi single, videoklippel együtt jött ki, a vizuális igényeinket viszont maximálisan kielégíti és tematikailag kapcsolódik a központi témához. Ez persze akkor derül ki, ha beleolvasunk a Fortitude dalszövegeibe. A hihetetlenül „ötletes” módon, kézzel írott és nehezen kiolvasható szövegekből aztán rájövünk, hogy a srácok továbbra is kiállnak olyan nemes ügyek mellett, mint az esőerdők pusztítása vagy a klímaváltozás, de itt kb. vége is van ennek. Olvastam velük interjúkban, hogy a lemez fókuszában szövegileg a bennszülött törzsek vannak, ősi kultúrák inspirálták a Fortitude-ot. Valamennyire ez érződik persze, nekem az Into The Storm a kedvencem, minden tekintetben 10 pontos szám. Sajnos, a többi track alatta marad ennek a „bicskanyitogató” feeling-nek, talán még a New Found és a záró Grind amibe kellő lendület szorult. Az egész albumot egy okosan komponált „utazáshoz” tudnám hasonlítani, több tetőpontja van, vannak leengedős, nyugodtabb pillanatok, vannak éteri emelkedők, a címadó instrumentális tétele például egy 70-es évekbeli prog-rock lebegés, amolyan The Grateful Dead és társaik. Ez aztán a The Chant-ben folytatódik, sokkal lágyabb tónusban lett összerakva; némi Mastodon is belefolyik még abba a bizonyos hangképbe. (A Mastodon hatása amúgy minden tekintetben tagadhatatlan felőlük.) Mondanom se kell, a sound közel tökéletes, a basszusgitár remekül duruzsol a mixben. A dob hangzás viszont lehetett volna szignifikánsabb, a húrosok rendben vannak, az ének itt-ott ködös. Valami olyasmi progresszió útjára lépett a Gojira mint annak idején az Opeth, annyi különbséggel, hogy az Opeth kifejezetten azzal a céllal született, hogy a progresszív rock iránti vonzalmuk valami egészen egyedi fúzióba kerüljön a svéd death metal-lal. (A zseniális Blackwater Park után persze eltolódtak az arányok, de most nem ők a lényeg.) Nyilván a Gojira-ban is vannak / voltak hasonló részek, mindig is több műfajt magába olvasztó csapat volt a franciáké, de ez a mostani kísérletezés a részükről eléggé fül és szembeötlő. Ha valaki egymás mellé tenné a debütjüket és ezt az újat, azt mondanám, hogy a kettő nem ugyanaz a zenekar. 
 
 
Mint említettem, a 70-es évek pszichedelikus prog-rock hangulata erőteljesebb formában nyilvánul meg a Fortitude dalaiban, mint valaha, érdemes felé így közelíteni, mert könnyen a csalódás áldozatává válhatunk. Aki a klasszikus Gojira-ra vágyik, az most lazítson kicsit a gyeplőn, hallgassa meg egyben (!) utazás vagy valamilyen sporttevékenység közben a korongot, minőségileg és zenész füllel is hibátlan munka, csak valahogy ez egy szokatlan lépés volt tőlük.
 
A Gojira: 'Fortitude' dallistája:
 
01. Born For One Thing
02. Amazonia
03. Another World
04. Hold On
05. New Found
06. Fortitude
07. The Chant
08. Sphinx
09. Into The Storm
10. The Trails
11. Grind
 
 

Lupus Canis