Extreme: 'Six' lemezkritika
Rendkívül színes hallgatnivaló az Extreme visszatérő lemeze sok balladisztikus pillanattal, itt-ott modernizált rockzenei köntösben – de vajon jó ez nekünk?
Az Extreme zenekar More Than Words balladája nem kis mennyiségben zúdult ránk 1990-ben a tévék előtt ülve. Tény, hogy egy kiváló dalról beszélünk, én viszont az egész lemezt kötelező hallgatnivalóvá tenném a rock/metal, de főleg a gitár szerelmesei számára. Ugyanis az 1990-ben megjelent második Extreme lemez, a Pornograffitti minden egyes perce színarany és a fénye bizony nem kopik és nem is fog megkopni soha. A hard rock magasiskolája olyan hangszeres megoldásokkal, hogy tényleg lerepül a fejed tőle. Nuno Bettencourt sziporkázó gitározása utánozhatatlan és teljesen egyedi – félelmetes a figura!
Egyébként az 1989-es debütáló lemez már előrevetítette azt, hogy számíthatunk még nagy dolgokra ettől a csapattól, de a Pornograffitti mágiájára szerintem senki sem volt felkészülve. Az 1992-es III Sides To Every Story hallatán viszont csak a fejemet vakargattam, ugyanis egyes perceit (főleg a csont nélkül zseniális előző album fényében) totál nem tudtam értelmezni és befogadni. Egyedül Nuno gitározása mentette meg azt a lemezt számomra. Az 1995-ös Waiting For The Punchline viszont már jobban tetszett, a mai napig elő-előkerül és tényleg szívesen hallgatom, ahogy a 2008-as Saudades De Rock albumot is. Mindkét lemez rendelkezik egyfajta „ősrockos”, bluesos hangulattal, mely nem áll távol tőlem, így, még ha nehéz is volt elfogadnom, hogy Pornograffitti-szintű lemez már soha nem lesz várható a csapattól, azért mégis közel tudtak hozzám kerülni. Idén júniusban pedig, 15 év elteltével, megjelent a legújabb Six c. anyaguk is. Nagy elvárásokkal nem közelítettem az anyag felé, viszont sok szempontból mégiscsak meglepett.
A 53 perces anyag első tétele a Rise, mely szinte az arcodba ugrik. Jó kis húzós riff, melyre egy olyan hipnotikus lüktetésű refrén érkezik, amit azonnal lehet együtt énekelni a csapattal. A szóló pedig… Á, arra nincsenek is szavak! Félelmetes, hihetetlen, übertechnikás, de egyben lélekkel is teli. A szólót követő kiállás is nagyon finom és pont úgy vezetik elő, ahogy az a rock nagykönyvében meg van írva. Kiváló kezdés!
A másodikként érkező ♯Rebel olyan húzással rendelkezik, hogy rögtön be is indul tőle az ember keze-lába. Nuno nagyon ügyes gitárdíszítésekkel operál, de ezt talán le sem kellene írnom, annyira egyértelmű. A lalázós refrén viszont kissé meglepőre sikeredett, az utána következő visszafogottabb részről meg Marilyn Manson egyes dolgai jutottak az eszembe. A szóló persze itt is zseni. Felemás darab, én még dolgoztam volna rajta.
A Banshee riffje azonban telitalálat és van némi rock and roll feeling is a verzék alatt. A zakatoló refrén remek, kiválóan illeszkedik a dalba. Jó kis koncertdal lesz belőle, az biztos! Gary Cherone is remekül énekel, de természetesen a többiek is (Pat Badger basszus és vokál, valamint Kevin Figueiredo dob) kiváló alapokat biztosítanak a zenéhez.
Negyedikként érkezik az Other Side Of The Rainbow, ami egy egész hangulatos kis akusztikus darab napfényes refrénnel. Amerikában zabálni fogják a népek, az tuti! A következő dal, a Small Town Beautiful is egy ballada, ami persze a maga nemében remek, csak nem kellett volna őket egymás után illeszteni, ugyanis totál leülteti a lemez hangulatát. Ráadásul lesz még ballada a lemezen (csak szólok).
A The Mask dob-basszus kezdése és ritmizálása modernebb vizekre evez (ráadásul itt is hallani némi Marilyn Manson hatást a második verze gitártémájában), viszont nekem ez a dal kissé jellegtelenre sikeredett – pedig az előző két ballada után most kellett volna a csapatnak egy nagyobb csapást mérnie a hallgatóra. A helyzeten a következő Thicker Than Blood sem (sokat) javít – ugyanaz a modernebb hangvétel és megközelítés, bár itt a refrén némileg karakteresebb talán. Persze ez Nuno gitárjátékának is köszönhető. Az elektronikus küttyögésekkel a háttérben viszont nem nagyon tudok mit kezdeni sajna.
A Save Me finom kezdése egy jó kis zorall riffbe csap át, ami kifejezetten tetszik. Lüktet és pulzál a nóta, a refrén remek, Gary is szépen énekel. Végre visszataláltunk a helyes ösvényre! Az ilyen tételekből kellett volna több a lemezre – hogy a zseniális kezdőnótát már ne is említsem, ugye…
A Hurricane pedig ismét egy ballada. Oké, Nuno és Gary hangja remekül kiegészíti egymást, de egész egyszerűen sok már a lassú szám a lemezen. Kissé olyan számomra ez az élménycsomag, mint amikor pont egy gyönyörű terepen döngethetnél végre a spéci verdáddal, de hirtelen meglátod a sebességkorlátozást jelző táblát és le kell (megint) lassítanod.
Az ezt követő X Out ismét modernebb felhangokkal operál. A sejtelmesen induló refrén viszont pazar, kár, hogy csak a második verzét követően teljesedik ki igazán. Az viszont egy igazán libabőrös rész (főleg a dob beérkezését követően lesz különösen az), nem is számítottam volna ilyesmire a csapattól – Nuno hipnotikus szólója pedig csak hab a képzeletbeli tortán.
A Beautiful Girls úgy indul, mintha egy popsláger kezdőakkordjait hallanánk – rendesen „várja” az ember a rapbetét beérkezését (nyugi, az csak minimális mértékben lelhető fel a szerzemény második felében). Totál lelazult dal, napfényes jamaikai hangulattal. Bajban vagyok vele, mert valamikor tényleg el-elhallgatom, máskor meg szívem szerint léptetném a lejátszót a következő dalra.
Ami az album utolsó tétele is egyben és a Here’s To The Losers címet viseli. Ja, és egy ballada. A negyedik ballada a lemezen. Hangulatos darab ez is, tényleg kellemes hallgatnivaló, csak így már lényegében szinte az album fele lassú számokból épül fel, ami azért nem feltétlenül volt így régebben az Extreme esetében.
Összegzés: ez egy kiválóan megszólaló (csodálkozunk rajta?) rocklemez és az artwork is pazar – mekkora már az a dombornyomott gorillafej a cd borítóján? Nuno köszönetnyilvánítása Eddie Van Halen emléke előtt meg egyenesen szívmelengető. Viszont egészen egyszerűen nem tudok elmenni amellett, hogy ennyi lassú szám totál felesleges a lemezen, kissé időhúzásnak is érzem őket és a fentebb taglalt modernizálódás sem tudott hozzám közel kerülni. Vannak természetesen kiugróan jó dalok a lemezen, de sajnos összegészében csalódás az album. Legalábbis számomra. Annak azért örülök, hogy ismét itt vannak, hogy élnek és alkotnak, és egy esetleges koncerten is ott lennék valahol az első sorok környékén, miközben szájtátva figyelném Nuno földöntúli gitározását. Csak a dalok többsége ne erről a lemezről szóljon, ha kérhetem, köszönöm! Hanem arról a bizonyos második nagylemezről.
A ’Six’ album dallistája:
01. Rise
02. ♯Rebel
03. Banshee
04. Other Side Of The Rainbow
05. Small Town Beautiful
06. The Mask
07. Thicker Than Blood
08. Save Me
09. Hurricane
10. X Out
11. Beautiful Girls
12. Here’s To The Losers
A teljes album itt meghallgatható.
Gál Endre
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
