Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Ezt nem azért csinálod, mert népszerű akarsz lenni” – Nagy-Miklós Péter (Wackor, Ørdøg, DIM, NecroPolo) életmű-interjú

690a33f3a7fbd8.45777231


Nehéz egy olyan emberről röviden írni, akinek a zenei, technikai és emberi teljesítménye ennyire szerteágazó és következetesen hiteles. Nagy-Miklós Péter több mint három évtizede jelen van a hazai underground és alternatív metal színtéren: a Wackor és az Ørdøg/ Diabolus in Musica zenekarok oszlopos tagjaként, a NecroPolo chiptune-metal projekt szíve-lelkeként, valamint producerként, könyvszerzőként, és még filmhang utómunkásként is. Ő az a típusú alkotó, akit nem a reflektorfény, hanem a történetmesélés és az őszinte kifejezésvágy hajt. Ebben a beszélgetésben a zenéről ugyanannyira szó esik, mint a túlélésről, a kreatív szabadságról, a barátságról. Egy olyan ember gondolatai következnek, akit nemcsak tisztelni lehet, hanem érdemes is végighallgatni.
 
Rockbook: Hogyan indult zenei karriered a '90-es évek elején, és milyen mérföldkövek határozták meg az utadat?
 
Nagy-Miklós Péter: Szerintem valahol ott indult, amikor egy Tesla lemezjátszóra kötöttem egy ütött-vert Ibanez torzító pedált és egy csináld-magad elektromos gitárt. Rázott, mint a kurvaisten, de ameddig le nem égett a cucc, addig nagy élmény volt. Akkor már egy ideje csináltam zenét C64-en, és igazából dobolni szerettem volna, de az nekem egyáltalán nem volt. A játszhatatlan háztartási akusztikus gitárt C64 programozásra használtam, kiszámoltam rajta a hangokat. Aztán történt a Monsters of Rock 1991-ben, ahol elhatároztam, hogy a Thunderstruck című AC/DC számot el fogom játszani. Egy évbe telt, de akkor még se internet, se szaksajtó, se bármilyen használható info a bakelit lemezeken és kazettákon kívül nem volt. Laza befőttes gumi a spulnikra, ami fele sebességre lassította a zenét, és megpróbálni elképzelni, hogy azt, ami hallható, vajon hogyan lehet vajon eljátszani gitáron. Aztán rendszerint bekapta a magnó a szalagot.
 
Az első zenekarnak, aminek a tagja lettem, szintén egy szalagos magnó volt az alapja hangmintákkal és dobalappal, old-school hip-hop módra, csak voltak benne agyszaggató riffek is. A legénység egy basszusgitáros (Kővári Gábor) - aki rappelt is - és egy gitáros (Balogh Zsolt) volt. Én lettem volna a majdani dobos, úgy, hogy a dobszerkó még csak tervben létezett. Aztán a gitáros talált egy jó gitárt, ami alkalmi vétel volt, de csak úgy tudta megvenni, hogyha eladja a régit. Mindent a közösségért: megvettem tőle a Jolanát. Sokakban él a nosztalgia ezek iránt a KGST hangszerek iránt, de az én személyes tapasztalatom az, hogy sokkal jobban járt volna a világ, ha az alapanyagból seprűnyelet vagy zseblámpát gyártott volna a kommunista ipar. A gondos kezű, precíz mesteremberek, akik ezeket a kiváló hangszereket összebaszták, még ennyi év távlatából is megérdemelnének egy verést.
 
Ebből a rap-metal formációból lett később az RKH 1992-ben (Rózsaszín Kutyaharapás – a szerk.), amit Kőszegi Csaba dobos barátom rázott gatyába. Ő néhány évvel idősebb volt nálunk és sokat segített, hogy jött a képbe egy laza felnőtt arc igazi dobszerkóval, aki a zenét viszont halál komolyan vette, és tök jó hangszeres tudása volt. Hihetetlenül képben volt a legújabb underground rock/metal zenékkel is. Engem zeneileg Kőcsabi vezetett át a 80-as évekből a 90-es évekbe. Mielőtt találkoztunk, nálam AC/DC, Queen, Metallica szólt. Utána Helmet, Alice in Chains, Pantera, Prong, Faith No More, Rage Against the Machine, Korn és így tovább. Ezekre a hatásokra épült az RKH, de nem másoltuk le a kedvenc zenekarokat egy az egyben, mint amit majdnem mindenki csinált itthon anno, hanem megpróbáltuk a saját utunkat járni. Mire az RKH elindult, sikerült annyira összerakni magam, hogy csatlakozzak gitárosként. Volt az elején egy kis fennakadás, mert a legelső próbán akkora sokkot kapott a fülem a hangerőtől, hogy utána sokáig jártam tinnitus (ordító fülzúgás) kezelésre. A mai napig megvan ez, de mivel azóta füldugót használok, nem lett sokkal rosszabb legalább. A kezdő lépéseken és korai gyermekbetegségeken, mint minden friss zenekar, az RKH is átesett, de 1994-re egy rendszeresen koncertező banda voltunk, saját számokkal.
 
SzléjerCsabi (Wackor) volt az egyik legnagyobb rajongónk. Csak 1-2 évvel volt fiatalabb, mint mi, egy metal mániás őrült dobos srác a tópartról. Azonnal összespanoltunk. Küki (Wackor) gyerekkori jóbarátom, vele általános iskola óta tervezgettük, hogy valamikor zenélni fogunk együtt. Aztán mit hoz a sors, egy ponton ők elkezdtek Csabival együtt zenélni. Amikor aztán az RKH első felállása beleállt a földbe, 1996 szilveszterén elindítottuk a Wackort mi hárman. A kezdetekkor csatlakozott hozzánk Szűcs Gábor barátunk gitáron, de továbbtanulási ügyek miatt maradt végül a trió felállás. Aztán a 2000-es években olyan hihetetlen dolgokat éltünk meg együtt, ami minden elképzelésünket meghaladta. A 2010-es években aztán megszakadt a lendület, de a mai napig jól megvagyunk együtt. 2026-ban lesz a zenekar 30 éves. Borzasztó.
 
Wackor 1997
 
Csabi és Küki elkísért a Sidrip Alliance C64 party zenekar legelső koncertjére is mint dobos és ritmusgitáros. Ezt a zenekart több C64 demoscenerrel alapítottuk. 2010-ben volt az első koncert, ahol old-school C64-es játék zenéket toltunk full zenekarral. A második koncert már abban a felállásban volt, ahogyan évekig működött utána (Hermit, Werdy, Chad, Vincenzo, NecroPolo). A demoscene (underground digitális alkotó közösség) gyorsan befogadta a projektet, és csaknem tíz évig voltunk aktívak ebben a közösségben és nyomtuk a rockot több demoscene és gamer scene partin. Jelenleg ez a projekt passzív.
 
Ami az én történetemet illeti az Ørdøg zenekarban, az valójában úgy 15 évvel a zenekar alapítása előtt kezdődött. Vörös Andrisékkal valamikor 2000 körül spanoltunk össze egy Superbutt vs Wackor koncerten, úgy emlékszem a néhai dunaújvárosi Movie-ban. Gyorsan egymásra találtunk, mert emberileg is és zeneileg is hasonló beállítottságúak vagyunk. A későbbiekben sok ponton összefonódott a Wackor sorsa a Superbuttal, a zenekarok pályája is hasonló ívet futott le. Aztán Szűcs Szabi dolgozott az első albumunk felvételein, Andris a 2000-es években több turnéra is kölcsönkért engem, mint gitárost, a Wackorral pedig évekig a BPRNR klub stabil tagja voltunk. Aztán teltek-múltak az évek, a Wackor az évi 40-50 koncert helyett már csak 4-5 alkalommal lépett fel, és 2012-ben szögre akasztották a srácok a Superbuttot. De én személy szerint tudtam, hogy Bandi nem fog sokáig tétlenül ülni. Aztán össze is szedte a Superbutt régi legénységének tettre kész tagjait (Mahboubi Salim, Szentpéteri Zsolt, Szűcs Péter) egy új projekthez 2013-ban, aminek azt a nevet adták, hogy Ørdøg. Szerintem Szűcs Szabi volt az első számú jelölt, mint gitáros Szentpéteri mellett, de Szabi jelezte, hogy az állandó zenekari elfoglaltságot nem tudja vállalni. Az elején Andris megkeresett engem is, de egész egyszerűen nem voltam olyan állapotban, hogy csatlakozzak. A Tíz fekete dal albumon Takács Vilkó gitározott Szentpéterivel. Aztán Vilkó fullon lett a többi projektje miatt, nálam pedig helyre álltak a dolgok, és volt szabad kapacitásom, így amikor Bandi egy év elteltével újra rákérdezett, csatlakoztam. Nem kizárt, hogy a lemezbemutató koncerten már én játszottam.
 
A Diabolus in Musica évekkel később, teljesen véletlenül keletkezett Csepely Adrienn barátunk könyvbemutatója után, ahol az ő felkérésére előadtunk három dalt akusztikus gitárral. Vörös Andris akkor már egy ideje Bokodi Bálint tanítványa volt, mint énekes. Bálinttal mi 1000 éve ismerjük egymást, több formációjával volt közös koncertünk még a Wackor aktív idejében, sok közös barátunk is összekötött vele. A trióból akkor lett kvartett, amikor Korpos Lala barátom csatlakozott, aki hiába extrém metal / hardcore gitáros, régóta van akusztikus projektje is. Azóta két EP-t és egy albumot csináltunk együtt, és folyamatosan koncertezünk.
 
Ami a zenekarokat illeti, jelenleg itt tart a történet. A NecroPolo, ami 1989 óta működik, egy ezekkel párhuzamosan futó projekt, de nem megyek jobban bele most, azt beszéltük úgyis, hogy később kitérünk rá részletesen. Volt az évek alatt számtalan side projekt is, de ha mindent leírnék, ami az elmúlt 30+ évben volt, lefagyna a szerveretek az adathalomtól.
 
Rockbook: Miként alakult ki az érdeklődésed a chiptune és a metal műfajok iránt, és hogyan találtad meg az egyensúlyt közöttük?
 
N-M.P.: Ami az egyensúlyt illeti, engem az elejétől a borultabb, sötétebb, energikusabb zenék vonzottak. Számomra nem két különböző dolog a chiptune és a metal, hanem majdnem ugyanaz. Torz hullámformák kombinálva, amik ugyanannak a történetnek az elbeszélésére alkalmasak.
 
Ahogy az előbb említettem is, nálam a metalhoz kezdetekben a zenélésen, a zenekarokon és zenésztársakon keresztül vezetett az út, aztán persze felfedezte az ember a maga hatásait. Ami a C64-et és a chiptune világot illeti, én is gamerként kezdtem még a 80-as években, de mindig is érdekelt, hogy hogyan csinálják azokat az elképesztő zenéket a játékokhoz. Aztán teljesen véletlenül a kezembe került egy C64 tracker (zeneszerkesztő program). 1989 volt, én tulajdonképpen akkor indultam, mint zeneszerző. Több tucat SID (C64 zene) készült el 1994-ig, amikor is megismerkedtem egy játékfejlesztővel az egyik koncert után, akivel összehaverkodtunk. Kérdezte, hogy lenne-e kedvem a zenét csinálni a játékhoz, és hát persze hogy volt. Lett egy nagy tervünk, sokat dolgoztunk rajta. Aztán a Geister fedőnevet viselő sci-fi stratégiai játék szó szerint füstbe ment, mert leégett a fejlesztő háza, minden géppel és adattal együtt. Ő eltört mentálisan, én ez után 15 évre bedobozoltam a C64-et. Utána csak a zenekarokkal foglalkoztam. 
 
Aztán 2009-ben visszatértem a demoscene-be, ami egy számítógépes underground alkotói közösség. Azóta is aktív tagja vagyok, nagyon sokat köszönhetek neki.
 
Rockbook:_ A Necrolepsy albumod kapcsán említetted, hogy szeretsz "láncfűrészes chiptune metal Frankenstein-szörnyeket összecsavarozni". Mit jelent számodra ez a kifejezés, és hogyan valósul meg a zenédben?
 
N-M.P.: Ez csak amolyan szófordulat. A texasi láncfűrészes mindenkinek megvan, Frankenstein, akit úgy varrtak össze különböző testrészekből valószínűleg szintén. A szörnyet a szekrényben nagyon nem kell kifejteni mert feltehetőleg mindenki volt gyerek, a csavarozás arra utal, hogy ez azért technikai sport valahol. Olyasmi szerepet tölt be így együtt, mint egy youtube thumbnail. Valami mottóval "el kell adni" azt, amiről beszélsz egy interjúban, hogy egyáltalán rákattintsanak, ami promotálja a projektet. Meg hát, nem is lehet tényszerűen válaszolni. Most képzeld el:
 
- Hogy zajlottak az album munkálatai? 
- Hát, nekiálltam, megírtam, felvettem, legyártottam, megjelent. 
- És milyen volt a turné? 
- Hát megtanultam, odamentem, lejátszottam, hazamentem, aludtam, ez x10, aztán vége lett. 
 
Annak ellenére, hogy konkrétan ez történik, ki kíváncsi erre? laugh
 
Rockbook: Milyen technikai és kreatív kihívásokkal szembesülsz, amikor a Commodore 64 hangzását ötvözöd a modern metal elemekkel?
 
N-M.P.: Három különböző kihívás van, mivel NecroPolo projekten belül három különböző fajta anyag van. Az első olyan, ahol a C64-et úgy használom stúdió környezetben, mint egy hangszert, és minden élőben van feljátszva. Itt a szokásos hosszú távú zenekari produkció működtetése a kihívás, ami azért agysorvasztó időnként, mert én csinálok mindent, az első csavartól a koncert vizuálig. Ez az anyag négy albumot tesz ki: Aenthera (2016), Hypergame (2017), Destronnauth (2019) és NecroLepsy (2025). 
 
A második csoport az old-school módon programozott C64 zenék halmaza, ahol a hardver limitációi miatt kihívás az egész. Ez a legnagyobb pakk, 150 track körül. Ez az anyag több tematikus albumra van osztva a Bandcamp oldalamon. De mindegyik track futtatható C64 gépen is, hiszen ezek igazából rövid programok.
 
Végül a harmadik csoport a C64 feldolgozásoké, amik az ezt a szcénát összefogó Remix64 oldalon jelennek meg. Ezek mások C64 zenéinek hangszeres átdolgozásai. Pár tucat lehet belőlük. Itt az a kihívás, hogy egy olyan 3 csatornás minimál zenét, amit egyáltalán nem zenekari környezetre találtak ki, hogy lehet azzá alakítani.
 
Kanyarodjunk vissza itt a kérdésedhez, ami elsősorban a négy stúdió anyagot érinti. Szerintem semmi olyan tech kihívás nincs benne, amivel az évek alatt ne találkoztam volna, mint hangtechnikus / zenei producer. Amúgy technikai szempontból a NecroPolo egy kimondottan egyszerű szülés. Sokkal egyszerűbb a hangszerelés is mint amilyennek tűnik. Van olyan track ami 16 sáv csak. Mindennek megvan a maga helye, nem nagyon lógnak egymásra a dolgok. Ezt aztán eléggé agresszívan lehet összeütni a mixben. Ezt kétségkívül a dubstep rakta fel a térképre. 1992-ben amúgy simán készült nálam olyan chiptune, ami beférne dubstepnek, de akkor még nem létezett ez a fajta szétkompresszált hangzás.
 
A kreatív része érdekes kérdés. Én a C64 felől jövök, ami egyenlő a szuperminimalizmussal, a hardver korlátai miatt. Van 3 monofónikus csatornád, használhatsz rajtuk 4 alap hullámformát és pár kombinációt, a többi rajtad múlik. Például a $81 (noise) $41 (sine) $11 (triangle) gyorsan egymás után olvastatva a géppel egy hasonló hullámgörbét alkot, mint egy lábdob.
 
 
Mivel én ezen nőttem fel, a mai napig ebben a 3 csatornás limit felfogásban írok mindent. Akkordokban sosem tudtam gondolkodni, mert nem célszerű használni C64-en. Egy akkord túl sok csatornát foglal. Nálam mindig a riff írja körül, hogy mi a mozgástere az énekdallamnak vagy a szólónak. Dob, riff, dallam. Ez a keret. Ha bármelyik dalt, amit valamelyik zenekarnak írtam, lebontod erre a három alap összetevőre, simán meg fog állni a lábán.
 
Rockbook: A dubstep és más elektronikus műfajok hogyan hatottak a chiptune zenéidre? Említetted, hogy már 1992-ben írtál olyan zenét, amit később dubstepként ismertek meg. 
 
N-M.P.: Hát, az agresszív keverésen / masteringen kívül a dubstep igazából nem nagyon hatott rám. Eléggé old-schoolnak számít, amit csinálok. A 90-es évek első felében nagyjából megvolt minden, amire a mai napig is épül az egész. Szürrealisztikus élmény volt, amikor úgy 20 év elteltével ez részleges átfedésbe került a trenddel. Emlékszem, amikor az egyik haverom nagy lelkendezve újságolta nekem 2010-12 körül amikor jött hozzám a stúdióba, hogy fuuh b+, végre itt a zenei forradalom, itt a dubstep ami mindent visz, ilyen még sosem volt, feltalálták a kereket, na ezt hallgasd meg. Hallgatom, mondom neki, hogy ez tényleg állat, mi ez, Skrillex, fasza. De hogy forradalmi lenne? Hát mi is csináltunk 20 évvel ezelőtt olyant hogy Slayer riffeket lassítottunk le, breakdown részekkel C64-en, chiptune hangzással mert abból az jött csak, várjál mindjárt megmutatom... Kár, hogy a fejéről nem készült fotó.
 
Annyi szerepe viszont mindenképpen volt a dubstep hullámnak az én szempontomból, hogy nyitott egy olyan ablakot, amibe belefért az, amit csinálok. Aztán ahogy jött, úgy elvonult a trend. A NecroPolo szempontjából sok vizet nem zavart, mert mire a tonnaszám kiadatlan alapanyagot sikerült rendszerezni, az évekbe tartott. Az Aenthera 2016-ban jelent meg, és akkor már levonult ez az egész. Ettől függetlenül a mai napig célszerű ottfelejteni azt, hogy #dubstep, mert van egy kis átfedés attól függetlenül, hogy valahol ez inkább metal riffekre épülő old-school chiptune.
 
A hatásokra visszatérve, ezeket nálam valahol a 80-as években kell keresni, az olyan úttörő C64-es zeneszerzők között, mint például Rob Hubbard, Martin Galway, Ben Daglish vagy Matt Gray. A hardver limitációkból amiről az előbb beszéltem, ők elképesztő kreativitással előnyt kovácsoltak. Volt sok olyan játék, amit kizárólag a zene miatt indítottunk el. Kükivel (Wackor) elég nagy fanok voltunk, több olyan zenét fel is vettünk kazettára, mint például a Krakout vagy a Last Ninja.
 
Ami az elektronikus zenéket illeti, a korábban említett, becsületben leégett Tesla NZC 431 lemezjátszón folyamatosan pörgött mindenféle. Olyanokra gondolj, mint Kraftwerk, Yellow Magic Orchestra, Jean-Michel Jarre, Yello vagy a Depeche Mode. Egészen biztosan hatással volt rám a MTV (Music TeleVision) műholdas adás is, ahol folyamatosan mentek az aktuális zenék. Mindenből lehetett tanulni valamit. Elképesztően színes és fantáziadús ötletek voltak akkoriban, rengeteg felismerhető karakterrel. Én egy szóval sem állítom, hogy amit én csinálok az ilyen, de engem ezek a dolgok inspiráltak arra, hogy nekivágjak ennek az egésznek.
 
 
Rockbook: A koncepcióalbumok esetében mindig van egy központi szál. A Necrolepsy esetében mi volt ez, és hogyan építetted fel a történetmesélést?
 
N-M.P.: Elöljáróban erről azt szeretném mondani, hogy nagyon szerencsésnek tartom magam. Egyrészt azért, mert olyan emberekkel kötött össze a sors, akik kitartóak és nem mondanak le a másikról. Másrészt megadatott, hogy akármi is történt velem idáig, a mai napig tudok azzal foglalkozni, amit szeretek. Semmi okom sincs panaszra.
 
Autoimmun betegségem van körülbelül 30 éve. Nem akarok részletesen kitérni rá, az én dolgom. Annyi tartozik ehhez az albumhoz, hogy a 2018 és 2022 között átélt részleges memóriakiesés minden optimizmus ellenére hagyott némi nyomot. Nem olyan, mint előtte volt, de mostanában stabil vagyok és tudom tenni a dolgomat. De ennek a több évig tartó agyrémnek ki kellett jönnie valahol. 
 
Az a cím, hogy NecroLepsy, a narkolepszia (váratlanul álomba zuhanás) és a NecroPolo szavak összevarrása. Van olyan track az albumon, ami arról szól, hogy milyen egy teljes napot néhány órának megélni, ami a véletlenszerű kiesések miatt szilánkokra töri az ember fejében az idővonalat. Vagy milyen úgy megpróbálni tanulni, hogy másnap reggelre újra teljesen ismeretlen minden. Vagy milyen a kiesések miatt úgy megélni azt, hogy padlót fogtál, hogy csak akkor fogod fel, amikor már a földön fekszel. Messze sodródni az egész addigi életedtől.
 
De a legfontosabb tanulsága a történetnek az, hogy lehet innen kiút. Lehet holnap. Nem vagy egyedül. Nemcsak veled történnek visszafordíthatatlan változások. Sosem az számít, hogy le lehet padlózni, hanem az, hogy utána fel lehet állni. Nemcsak úgy lehetsz egész, mint előtte. Újra indítani / újra kezdeni, menni tovább az új szabályok szerint. Erről szól a NecroLepsy.
 
 
Rockbook: Milyen visszajelzéseket kaptál a közönségtől az új album kapcsán, és tervezel-e élő fellépéseket ezzel az anyaggal?
 
N-M.P.: Nem hajtom az élő fellépéseket, de éves szinten valahogyan mindig összejön néhány. Nincs belőlük sok, de nem is biztos, hogy ez baj, mert az összes színpadi produkció közül ez merít ki a legjobban, és erre is a leghosszabb a felkészülési idő, hiszen a koncert vizuált is én rakom össze. Színpadon pedig nemcsak azért kimerítő, mert egyedül vagyok, hanem mert nem is tudom, ez az összes közül a legszemélyesebb, a legmélyebb transz. Néha le tud vinni mentálisan az a túra, amin koncert közben végig haladsz fejben.
 
Aki arra vetemedik, hogy ilyen zenét csináljon, annak tisztában kell azzal lennie, hogy ez under-undergound. Szub-szubkultúra. Itt nincs 1000 like, nincs Kossuth-díj, nincs csinnadratta. Itt az sem furcsa, ha az első koncert a projekt kezdete után 30 évvel történik. Ezt nem azért csinálod, mert népszerű akarsz lenni, vagy hogy hátba veregessen a nagy ember. Azért csinálod, hogy elmondd a történetedet. Helyetted senki más nem fogja, ez a te felelősséged. Az a kihívás, hogy minden nehézség ellenére el tudod-e tolni az éppen aktuális anyagot a megjelenésig, és tudsz-e lendületet venni az utána következőre. Aztán az, aki belebotlik az anyagba és esetleg még egy-két koncertre is kíváncsi, az majd el tudja dönteni, hogy tudja-e értelmezni az üzenetedet, vagy sem. Príma társaság szokott összejönni koncerteken egyébként, ami nekem bőven elég, mint visszajelzés.
 
Rockbook: A Wackor zenekarban hosszú éveken át aktívan részt vettél. Hogyan jellemeznéd a zenekar fejlődését és a saját szerepedet benne?
 
N-M.P.: Arról, hogy az én szerepem mi a zenekarban, arról inkább a többieket kéne kérdezni. Én sosem gondolkodtam ezen. Mint tech, inkább azon szoktam, hogy hogyan lehetne még jobban optimizálni mindent.
 
Én most is aktívan részt veszek a Wackorban amúgy. laugh Csak kicsit ritkásabbak, öreg házaspárosabbak, lassabbak az események a zenekar körül. Tavaly volt például a 20 éves évfordulója az első albumnak, ezért csináltunk egy rövid, de velős album végig játszós turnét. 
 
Ami a fejlődést illeti, a Wackorral szerintem az idők alatt megtörtént minden, ami egy zenekarral tud. A 90-es éveket, ahonnan indultunk, 2025-ből nézve annak, aki nem élte meg, nem lehet elképzelni. A teljesség igénye nélkül: lángoló pajta tető alatt játszani valahol az Alföldön, majd menekülni alóla, a cuccoddal a hónod alatt. Falunapon tömegverekedésben megismételni ugyanezt. A koncerten megjelent, az első percben összeverekedő 2 fős közönséget megpofozni, majd kidobni a helyről. Szakadt Metro térképpel elsőre odatalálni a helyre Berlinben egy olyan autóval, ami végig keresztben driftel az elromlott futómű miatt. Az előzenekarra együtt pogózni egy féllábú punk csákóval, aki teljesen véletlenül leüt a műlábával, amint azt a feje fölött lóbálja örömében. Kamu bécsi koncert ürügyén visszafelé hangszereket becsempészni a határon. Vidéki színpadon áramütést szenvedni, majd zombiként lesétálni a két méter magas színpadról, fejjel a csalánba. Másnaposan hazafelé utazva arra ébredni a zenekari buszban, hogy a zsebedben egy lehányt kismacska dorombol. Megtanulni saját magadat megszülni, Monty Pythonba illő abszurd helyzeteket természetesen kezelni, reménytelen szar cuccokokon jól szólni. Satöbbi-satöbbi. Vadkelet.
 
Wackor (2024) - Kredit: Lévai Nóra
 
Aztán megélni azt évekkel később, hogy egy fesztivál színpadán letépi a nadrágot rólad a hátad mögött tornyosuló gitárcucc, miközben a nézőtéren darabol a közönséged, csak ez nem egy poszter a szobád falán, hanem a valóság. A legjobb magyar metal producer dolgozik az albumodon. Egy színpadon lépsz fel a kedvenc külföldi zenekaraiddal. A kedvenc autós TV műsorodban hentelsz élőben. Dupla nézőcsúcsot csinálsz hazai pályán. Végig zúzod a nyári fesztiválok színpadait. Olyan előadókkal dolgozol a hazai színtérről, akiket nagyra tartasz. Saját zenekari logós autód lesz egy autós játékban. Olyan régi kedvenceiddel kerülsz kapcsolatba, akiknek a zenéjén nőttél fel. És így tovább.
 
Aztán meg lehetett élni azt is, amikor elül a por, mindez lassan elmarad, és a produkció megmarad annak a 200 embernek, akinek ennyi év elteltével is még jelent valamit. A maga idejében újítónak számító zenéd retro lesz. A Gojira megírja helyetted a kiadatlan 2004-es számodat 2016-ban, ami annyira hasonlít a demódra, hogy azután már nincs pofád kiadni, és az jut eszedbe, hogy mégsem kellett volna 12 évet ülni rajta. Együtt öregszel meg a közönségeddel, és ahogyan temeted a haverjaidat egymás után, megtanulod, hogy egymás társasága mindig is fontosabb volt, mint maga a zene. Közben reflex szinten összeérik élőben a produkció. 30 év rengeteg idő.
 
Rockbook: Egy korábbi interjúban a zenekart egy házassághoz, a koncerteket pedig egy "dugáshoz" hasonlítottad. Mit jelent számodra ez a hasonlat a zenekari együttműködés szempontjából?
 
N-M.P.: Ugyanaz van, mint az láncfűrészes ügynél az előbb: kellenek ilyen mondatok a cikkbe, hogy egyáltalán rákattintsanak. Mi van, mi az, hogy Doktor Jó fejbelő haranggal? Milyen az album visszhangja - Lexicon 224 reverb? Miről beszél ez a fasz? Click.
 
Ettől függetlenül egy régi zenekar tényleg olyan, mint egy összeszokott házaspár 30 év után. Ahol, ha tényleg őszintén működnek a dolgok, akkor fel tud robbanni az ágyban, még sok év elteltével is.
 
Rockbook: A "Judgement In My Illusions" című dalotokban Ágnes Vanilla is közreműködött. Hogyan jött létre ez az együttműködés, és milyen hatással volt a dalra?
 
N-M.P.: Ugyanabban a stúdióban dolgoztunk, ahol aztán Csabi és Ágnes beszélgetni kezdtek az egyik szünetben. Az lett a vége, hogy Ágnest felkértük egy vendégszereplésre a Judgement nótában, amit elvállalt. Mi akkor ugyan 100%-osnak gondoltunk a dalt, de úgy voltunk vele, hogy hátha hozzá tud adni valamit egy felső kategóriás énekesnő. Azán meghallgattuk, és leesett az állunk. Ágnes az egyik legtehetségesebb zenész, akivel valaha találkoztam. Utána évekig tartottuk a kapcsolatot, felléptünk egymás koncertjein időnként, sőt talán még Ágnes 2008-as Gömb albumán is szerepeltünk. Aztán olyan bő tíz éve elsodort az élet mindenkit másfelé.
 
Ágnes Vanilla-val (2008) - Kredit: Mikibá
 
Rockbook: Milyen tanulságokat vontál le a Wackorban eltöltött időszakból, és hogyan befolyásolta ez a későbbi zenei projektjeidet?
 
N-M.P.: A legfontosabb tanulság talán az, hogy maga a zene másodlagos tényező a jó társaság mellett. Ez az alapja annak, hogy jó és eredményes legyen együtt dolgozni. Ha ez nincs, és nem vagy szívesen együtt a többiekkel, akkor igazi összhang sincs. Ha nem lennénk barátok, nem tolerálnánk egymást és csak zenei érdekkapcsolat lett volna ez, néhány évnél többet biztosan nem húztunk volna ki együtt. 
 
Az is tanulság, hogy minden történetnek van egy vonala: kezdete, felfutása, lecsengése, visszhangja. Ezzel békét kell kötni, és becsülni kell minden fázisát, ami éppen történik. Lesz majd a történetnek vége is, ami a mi esetünkben addig nem következik be, ameddig mindhárman életben vagyunk. Viszont biztosan pont kerül a végére, amint valaki végleg eldobja a szatyrot. A többiek nevében nem nyilatkozhatok, sosem beszéltünk erről, de meglepne, ha nem ugyanezt gondolnánk erről mindhárman.
 
A későbbi zenei projektekkel kapcsolatban, a Wackorban töltött idő az eszement 2000-es években elég húzós kiképzés volt ahhoz, hogy az ember utána bármilyen zenekari helyzetben lazán megállja a helyét.
 
Rockbook: Az Ørdøg zenekarban való részvételed során milyen zenei és szövegírói kihívásokkal találkoztál?
 
N-M.P.: A szövegírói részt gyorsan passzolnám is, mivel ott Bandi írja a szövegeket. Amikor készen van a szöveg vázlat, segítek neki véglegesre megcsinálni. Producerként hosszú éveken át segítettem zenekarokat a stúdióban, volt idő megtanulni azt, hogy mitől működik egy dalszöveg. A prozódia (természetes szövegritmizálás) egy nagyon fontos dolog. Aki nagyjából betartja ezt, az a saját és a közönség dolgát is megkönnyíti, mert sokkal gördülékenyebbé teszi a szöveget. Ezen kívül abban is segítek, hogy az énekdallamok teljesen rá legyenek kalapálva a zenei alapra, illetve a dalszerkezetekkel is szoktunk néha sakkozni, ha a szöveg megkívánja. Így főként co-produceri minőségben veszek részt a munkában, vagyis én készítem elő az alapanyagot a producernek. Próbálok olyan anyagot a keze alá tenni, amiben alapvető problémák már nincsenek, és minden átlátható / rendszerezett. 
 
Ami a dalszerzést illeti, tisztában vagyok vele, hogy zeneileg én más világ vagyok, mint amit az Ørdøg képvisel. Nem vinné jó irányba, ha rajtam lenne a hangsúly. Ez persze nem azt jelenti, hogy színesítésként ne írjak egy-két tracket egy albumra, de ahhoz, hogy ez a zenekar az maradjon, ami, Szentpéterinek és Salimnek kell hangsúlyban maradnia, mint zeneszerző és Andrásnak, mint szövegíró.
 
Rockbook: A "Sötétanyag" album kapcsán milyen koncepció vezérelte a dalok megírását, és hogyan illeszkedett ebbe a te hozzájárulásod?
 
N-M.P.: Úgy emlékszem, leginkább az albumcímmel. Egy koncert után negyven perc alatt értünk Szekszárdról Pestre, akkor vetettem fel ezt Andrásnak. 
A Sötétanyag produkciós időszakáról nekem a nyögvenyelős dalszerzés jut eszembe. Akkoriban a próbatermi hóbort korszakát élte a zenekar, miszerint a dalszerzés a próbateremtől várható. Ez szerintem kapufa, nekem sosem feküdt. Improvizatív zenénél kétségtelenül ez a módja, de olyan esetben, ahol a kompozíció 100%-ban zárt pályán halad, egyáltalán nem hatékony. Úgy hatékony, ha a dal gerincét az rakja össze, aki az ötletgazda (dalszerző), és csak abban a fázisban kerül a közösbe, amikor egyébként nagyjából már megáll a lábán. Ha valakinek van konstruktív ötlete, akkor itt hozzá tudja adni, illetve az énektémák is ezen a ponton tudnak megindulni. 
 
Namármost, várni azt, hogy végiggürcölt munkanapok után, éjjel tizenegykor hullafáradt, szétstresszelt 40+ éves emberek majd megfejtik együtt a frankót - ez egy fantazmagória. Úgy zuhantunk be próbára, és úgy estünk ki onnan. A próbatermi hóbort miatt legalább kétszer annyi idő és energia folyt el mindenre, mint amennyi kellett volna. A dalok jobbak nem lettek tőle. Az utómunka fázisban co-produceri minőségben dolgoztam, amit az előbb már kifejtettem. Persze vittem témákat ide, intrót oda és talán valami dalkezdeményt is, de egy káosz volt nekem az egész. A legnagyobb tanulsága ennek az albumnak számomra az, hogy én soha többet nem akarok részt venni semmilyen dalszerzésben a próbatermi hóbort keretein belül. A próba arra való, hogy koncert előtt összerázódjon egy új setlist. Minden más házi feladat.
 
Szerencsére a Sötétanyag után már azon a vonalon haladt a dolog, hogy az ötletgazdák közel teljesen kidolgozott alapokat hoztak, és azonnal lehetett énekdallamokkal, szövegírással folytatni a munkát. Ez nekem zenei producerként hazai terep. Rendezett, szervezett, átlátható volt minden, nagyon jó volt dolgozni rajta, és szerintem egy rendezett, kigondolt alapanyagot tudtam tovább adni a producernek. Szerintem az Ø3 sokkal változatosabb is lett emiatt, jobban átjöttek a karakterek. Ez elég nagy előrelépés a Sötétanyaghoz képest, Fonogram díj ide vagy oda. Amúgy ezek a dicsfény-szerű dolgok egyáltalán nem nekem valók introvertáltként. A gála alatt én otthon voltam és történetesen C64 chiptunét csináltam.
 
Ørdøg 2017
 
Rockbook: Többször említetted, hogy számodra a legfontosabb a történetmesélés zenében. Hol tart most ez a történet az Ørdøg esetében, és mi az, amit a következő fejezethez szeretnétek hozzátenni?
 
N-M.P.: Az én feladatom az, hogy olyan jól tegyem a dolgomat az adott projektben, amennyire csak tőlem telik. Elmondani az aktuális sztorit, és megpróbálni még jobban elmondani a következőt. Elég azt tudnom erről az egészről, hogy egyre erősebb önálló koncertek vannak, és senki sem akar kilépni. Tehát akármerre is haladunk, mint zenekar, az valószínűleg nem a rossz irány.
 
A terv a negyedik album, amivel kissé be vagyunk akadva. Egyszerűen mostanában annyi szálon futnak a zenekaron kívüli események mindenkinél, hogy elég nehezen sikerül kellő mennyiségű időt szakítani erre. Meg sem próbálom megsaccolni, hogy mikor jelenhet meg, de összecsapva biztosan nem lesz. Négy dal egész jó állapotban van. Reményeim szerint az Ø3-hoz képest fogunk tudni színvonalban lépni egyet előre. De ez mindig csak akkor derül ki, ha az egész anyag összeállt, és még akkor sem biztos, hogy jól fogadja a közönség, ha a zenekarnak egyébként tetszik. Azt hiszem, túl az 50-en nekünk nem az a feladatunk, hogy meg akarjunk felelni, hanem az, hogy maradjunk hitelesek, elmondjuk a magunk történetét úgy, ahogyan ránk jellemző, és őrizzük meg az örömet abban, amit csinálunk. Nem kell a közönség helyett eldönteni, hogy ez mit mond majd nekik.
 
Rockbook: A "Diabolus In Musica" projektedben különleges előadásmódot alkalmaztok, például limerickeket és Örkény-egyperceseket adtok elő Slayer-riffek aláfestésével. Hogyan született meg ez az ötlet, és milyen reakciókat váltott ki a közönségből? 
 
N-M.P.: Ezek a prózai betétek András lelkén száradnak, aki gyakorlati irodalmár. Mint a Cser könyvkiadó vezetője, ő elképesztően művelt. A Slayer feldolgozás pedig a zenekar neve miatt adott volt. Ezek az átkötő szösszenetek folyamatos változásban vannak. Például a Sárkányfejezet album bemutató turnén inkább az új dalokra koncentráltunk élőben és kivettük a programból az összeset, de pont a 2025 nyári szezonra visszahoztuk Örkény egypercesét, alatta a Slayerrel. Ezeket az intermezzókat van, aki nagyon kedveli, de olyan is van, aki akkor megy ki sörözni. Elég vegyes a felhozatal.
 
Ez a közönségre is igaz, akit ez betalál. Sokan járnak Diabolusra például olyanok, akik még nem voltak Ørdøg koncerten, vagy nem áll hozzájuk közel a metal. Ez nem jó vagy rossz dolog, egyszerűen csak szélesebb körnek szól egy akusztikus produkció, még akkor is, ha sötétebb hangvételű, mint a miénk. Elfér a projekt például ugyanúgy népzenei fesztiválon mint rockfesztiválon vagy a salgótarjáni Zenthe Ferenc színház egyik darabjában. De volt olyan is, hogy egy könyvtárban, tulajdonképpen egy nyugdíjas klubnak adtunk koncertet egy ünnepi könyvhét keretein belül. Ahogy ezt így elképzeli az ember, nyilván van egy prekoncepciója, de ez meg is borul, amikor kiderül hogy a hallgatóság nagyobb része rendesen felkészült a koncertre a zenekarból, vagy valaki ott megkérdezi tőlem, hogy tervezünk-e még olyasmit, mint a Bob Dylan / Hendrix feldolgozás. Azt válaszolom, hogy nem kizárt, mi is becsüljük a 60as évek zenéjét. Erre mondja az ősz hajú bácsi, hogy nem igazán erre gondolt, mert szerinte egy Neurosis dal állna jól nekünk a Times of Grace albumról - mondom tessék, hogy tetszik mondani? Aztán ráébredek, hogy én is ősz hajú bácsi vagyok, csak naponta nullára nyírom a hajam ami ezt el tudja feledtetni az emberrel, és ez az arc valószínűleg ugyanúgy ott volt '99-ben az Almássy téren a Neurosis koncerten, mint én.
 
Diabolus In Musica koncert - Kredit: Breszkovics Norbert
 
Rockbook: Első könyved, az "Anyák népe" a második világháborúba kalauzolja az olvasót. Mi inspirált a könyv megírására, és hogyan kapcsolódik ez a zenei munkásságodhoz? 
 
N-M.P.: Az "Anyák népe" a nagyapám történetei alapján készült (itt megvásárolható), rengeteg, a háborút túlélő öreg elbeszélésével körbe szőve és felrakva egy összefüggő sztori szálra. Ez a projekt igazából valamikor a 90-es évek végén kezdődött, amikor tanár szakon kaptunk egy ehhez kapcsolódó feladatot. Nagyapám akkor mesélt pár olyan meredek sztorit, amit addig nem, de egyébiránt a gyerekkoromat végigkísérték a szalonképesebb történetei. Rengeteg sztorit vissza tudok fejből is idézni a mai napig. A többi egészen véletlenül csapódott hozzám más öregektől. Szerettem beszélgetni velük. Szerintem sokkal élesebben látták a világot és bölcsebbek voltak, mint mi. A Nagyapám aztán 2015-ben elhunyt. Nagyon hiányzott, ezért az anekdotái alapján akartam egy novellát vagy rövid novella sorozatot írni az emlékére. 
 
Nagyapjával és Kükivel (2008) - Kredit: MIkibá
 
Azért lett ebből a történet halmazból könyv, mert amikor teljesen lepadlóztam a memóriazavar miatt 2019 körül, egész egyszerűen megrémített, hogy ennek a rengeteg, szerintem tanulságos történetnek örökre nyoma vész. Senki sem él már aki ezt átélte és elmesélte, nekem meg elmondták, így rám szállt az a felelősség, hogy tovább adjam. Elkezdtem hát dolgozni az anyagon. Ebből lett egy könyv, amit családi anekdota gyűjteménynek szántam, de megélt azóta öt újranyomást.
 
Maga a megírás számomra nem, de a munkamódszer talán kapcsolódik valamennyire a zeneiparhoz. Zenészként nekem lövésem sincs, hogy hogyan kell megírni egy regényt, vagy hogy mik a bevált módszerek erre. Arról viszont van, hogy hogyan kell megírni egy albumot. Így a számcímek lettek a fejezetek, a dal demó felvételei a sztori vázlatok, a patternekkel ide-oda dobálózás SID-Wizard C64 trackerben pedig a történetszál rendezése. Mastering = lektorálás, CD gyártás = nyomtatás. Úgy dolgoztam a könyvön, mintha egy album lenne. A Morning Star kiadó vezetője, Kantó Ferenc maga is metal zenész, és ahogyan beszélgettünk dolgokról, kiderült számomra, hogy sokkal több párhuzam van a zeneiparral, mint gondoltam.
 
Borító: Schiszler Ádám
 
Rockbook: Volt róla szó pár éve, hogy egy Luigi Pirandello darab filmadaptációjának zenéjén és hang utómunkáján dolgoztál. Mesélnél erről a projektről, és arról, hogyan illeszkedik a zenei pályafutásodba? 
 
N-M.P.: Amikor vége van egy filmnek és nézi az ember a stáblistát, ahol lepörög nem tudom 500+ név, akkor el lehet képzelni, hogy mekkora munkaigényű egy másfél órás film projekt. A IV. Henrik című darab film adoptációjában volt modern CGI, úgy negyven óra leforgatott alapanyag, vágás, rendezés, helyszíni hangfelvétel, bluebox, zeneszerzés, hangeffektezés, mixing-mastering és minden. A stáblista mégis elférne egy oldalon. A színészeken és pár külsős munkatárson kívül az 500 fős stáb jó részét Szalkai Péter rendező barátom teszi ki. Mindent ő csinált, ami vizuál. Az a körülbelül 50 név, ami hangfelvétel, zörejek, filmzene, mixing, satöbbi-satöbbi, én lennék a stáblistán. Minden rendezőasszisztensi háttérmunka, ami elengedhetetlen a film elkészítéséhez: Tóth Réka, szintén úgy 50 név. El tudod képzelni, mekkora workload ez fejenként. 
 
Hiába van közel 30 év tapasztalatom stúdiósként és dalszerzőként, olyan absztrakt dolgok jöttek elő folyamatosan, amikre nagyon nem lehetett felkészülni. Például az irányított mikrofonok tök jól felvették a dialógusokat a helyszínen, de a háttérzörejeket annyira nem. Hallatszik ezekből is valami, de egyszerűen nem elég dögös. Ezért például az utómunka során szereplőnként "le kellett léptetni" manuálisan a teljes filmet. Meg lehet csinálni ezt előre gyártott hangmintákból is, de nekem ehhez nincs idegzetem. Sokkal gördülékenyebbnek tűnt eljátszani az adott jelenet zörejeit egy mikrofon előtt. Szóval egy fajta cipő hang szett adott per szereplő, a férfiaknak síbakancs macska almon, a hölgyeknek kiskalapács csempén. Ezek elé egy jó mikrofon, és kopácsolsz, nyikorogsz és ropogsz szinkronban a látvánnyal. És ugyanez a történet minden kanapé reccsenésnél, minden ajtó nyikorgásnál, minden ruha suhogásnál. Ezeket észre sem veszed, ha nézel egy filmet, de a hiányukat azonnal, ha nincsenek. Ha ezt az egészet egyetlen ember csinálja zeneszerzéssel meg mindennel együtt, az hiába jó móka, azért a nap végén tud sok lenni. És a hang csak a kisebbik szülés. A teljes háttér és látványterv a nagy szülés, a számítógéppel létrehozott látvány (CGI) aminek a segítségével kel életre utólag a háttér a bluebox technikával felvett jelenetek mögött. Ezt teljes egészében Szalkai Péter gyártotta le, aki a filmet is rendezte és vette fel, mint operatőr. Ő egy 400 fős stáb egy személyben.
 
Azért ha ennyi ember helyett dolgozol, abban el lehet fogyni. Sajnos ez is történt velünk. Habár a film elért egy 0.8-as verziót, a mai napig nem került pont a végére. De remélem, hogy egyszer napvilágot fog látni.
 
 
Rockbook: Milyen új zenei irányzatokat vagy technológiákat szeretnél felfedezni a közeljövőben?
 
N-M.P.: Nem is tudom. A foglalkozásom miatt próbálok nyitott lenni az új irányzatokra, de ez egyre inkább nehezemre esik. Zenében olyan jó 20 éve kizárólag olyan mintákat hallok visszaköszönni, amikkel már számtalanszor találkoztam. Régi trendek vannak, amik újra visszaszivárognak, csak esetleg más néven, apró változtatásokkal. Nekem az aktuális slágerek pontosan ugyanazokon az alapokon nyugszanak, mint amikkel 2001-ben mindenkit merevre tömött a Rádió1. Néha van egy-egy érdekes produkció azért, mint például a gitáros világban a Polyphia volt pár éve, de amint manapság valaki csinál valami újszerűt, azt azonnal lemásolja a sok insta meg tiktok majom 5000 példányban, és másnapra el is megy az éle.
 
A közösségi médiától való elfordulás egyébként eléggé jellemző rám. Régebben én is aktívabb voltam benne, de a covid lezárások alatt besokalltam tőle. Állandóan azt láttam, hogy általam nagyra becsült barátok úgy viselkednek egymással, mint a kibaszott majmok. Én erre nem vagyok kíváncsi. Nem akarok mindenkit megutálni, inkább ne is tudjak senkiről semmit. Egyedül a zenekari felületeket kezelem, amikor történik valami, illetve a kiadványokról szoktam kirakni ezt-azt a privát facebook oldalamon. Nem viszem túlzásba.
 
Ami a zenei technológiát illeti, az már régen olyan szinten van, ami hozzáférhető mindenki számára. Csak fel kell tölteni ötletekkel a rendszert. Attól eltekintve, hogy érteni nem árt hozzá, ami sok éves tanulási folyamat, minden leegyszerűsödött. Simán megcsinálsz otthon egy albumot vagy gyártasz zenekari videót egy egyszerű számítógéppel. Olyan olcsó hangkártyákat lehet venni, amik minőségben és megbízhatóságban 200x körbefutják azokat a drága digitális berendezéseket, amikkel 25 éve Grammy díjas felvételeket csináltak. A szoftveres motor ez alá többet tud, mint a tíz kedvenc 90-es évekbeli albumod összes stúdióberendezése egymás tetejére rakva. Potom pénzért lehet olyan minőségű gitárokat és erősítőket venni, amikért harminc-negyven éve ölték volna egymást az emberek a vasfüggönyön innen. Az erősítő szimulátorok elterjedésével koncerten a akár a zsebedben elférhet a valaha volt összes gitárfelvételed összes hangzása, ráadásul sokkal jobban fog szólni minden élőben, mert nem ordít össze-vissza a színpad. A logisztikához sem kell többé teherautó, utánfutóval. Sosem volt még ilyen jó időszaka sem a gitárosoknak, sem a felvételkészítésnek. A promóció és az elképesztő digitális zajon való átverekedés persze egy teljesen más tészta, az évről évre nehezebb, csak azt mondom, hogy ami magát a cuccot és a tech feltételeket illeti, azon már egyáltalán nem múlik.
 
Rockbook: Van-e olyan műfaj vagy projekt, amit még nem próbáltál, de szívesen kipróbálnál?
 
N-M.P.: Azzal kezdeném, amit nem. Egészen őszintén, ami a zenét illeti, a magam részéről lefőtt kávénak tartom. Ismétlődő minták a végtelenségig. Számomra nem hozott annyi újdonságot hosszú ideje, ami arra inspirálna, hogy eltérjek attól az úttól, amin járok. Én itt jól érzem magam. Persze van számtalan zenei stílus, amit nem csináltam még, de ezek pont azért maradtak ki, mert nekem nem mondanak semmit.
 
Inkább más irányokból érkeznek felfedezni való dolgok. Például maradt olyan játék tervem még a 90-es évekből, ami kis változtatással szerintem egy mostani platformon is működne. Lehet, hogy egyszer csak belevágok egy ilyen projektbe. Ami az írást illeti, van több könyv vázlatom, ami kidolgozásra vár. Mindegyik új sztori járatlan terep, nulláról kell kezdeni mindent. Ezen kívül van rengeteg kész novella, aminek egy része még szó szerinti kézirat a 90-es évekből. Ennek a pakknak már a rendszerezése is egy szép méretű meló. És hogy teljesen másról is legyen szó, friss projektként pont egy hónapja kezdtem el felújítani egy öreg mountain bike-ot a 90-es évekből. Egész jól állok vele, és úgy néz ki, hogy lassan lesz is belőle valami. Ami ennél egy sokkal nagyobb szülés lesz majd, az egy restaurálásra váró öt sebességes országúti bringa, ami pillekönnyű, gyors, és legalább 40 éves. Bármennyire is furcsán hangzik, ezek a zenétől független dolgok jobban inspirálnak a zenélésre, mint a többi zene.
 
Rockbook: Van-e üzeneted vagy tudnál-e üzenni azoknak a fiatal zenészeknek, akik a chiptune vagy a metal műfajban szeretnének alkotni?
 
N-M.P.: Már hogy mit üzennék a fiataloknak? Nyilván, ha egy kölyök, aki ezzel szeretne foglalkozni tanácsot kér, annak tök szívesen segítek. Csakhogy, ezer éve nem történt ilyen. Felmerül a kérdés, hogy vajon érdekli őket ez egyáltalán? Nem tudom.
 
Valószínűleg inkább nekem kellene tanácsot kérni a kölyköktől, akik sokkal jobban elboldogulnak a mai világban, mint én. laugh Minden tisztelettel, ennek azonban semmi értelme nem lenne, hiszen engem a mostani világ nem mozgat. Sem a közösségi médiában való nyüzsgés, sem a tartalomgyártás, ha kell, ha nem, sem az AI prompt, sem az a trend, hogy külön számokat kell kiadni, nem albumokat.
 
Ez a kor mások kora, nem az enyém. Ezzel békét tudok kötni mert az én időm megvolt húsz éve. Azt kívánom mindenkinek, aki most fiatal, hogy a maga idejét ugyanolyan jól élje meg, mint ahogyan nekem sikerült az enyémet.
 
Rockbook: Vannak-e olyan mai előadók, akik valamiért megfogtak, vagy akikre szerinted érdemes odafigyelni a műfaj rajongóinak?
 
A teljesség igénye nélkül előadók/ projektek/ miegymás:
 
Explosive Diode, Nular, Strayboom, Bitrotator, Gargaj, Master Boot Record, LukHash, Double Score Dungeon
 
C64: Rob Hubbard, Martin Galway, Ben Daglish, Matt Gray, David Whittaker, Paul Norman, Fred Gray, Chris Huelsbeck, Reyn Ouwehand, Jeroen Tel, Johannes Bjerregaard, Drax, Laxity, Jammer, Mibri, Linus, Wacek, LMan, Hermit, Vincenzo, Taxim, Hein, Goto80, dalezy, Intensity, Conrad, Stinsen
 
Demoscene: ÁROK, Function, QB, X, Revision, Conspiracy, Ümlaüt Design, Lethargy, Censor Design, Oxyron, Fairlight
 
Rockbook: Nagyon köszönöm a tartalmas interjút!
 
N-M.P.: Én köszönöm! Az aljas zenék és a Puffin lekvár adjon nektek erőt és mindent lebíró akaratot.
 
Elérhetőségek:
 
 
 
 
 
Gede Norbert
 
 
 
Patreon Támogass minket a Patreonon