Bejelentkezés

x
Search & Filters

"Ezüstérmes" albumot készített a Jaded Heart: 'Devil's Gift' lemezkritika



Ha a könnyű végénél akarnám megragadni a dolgot, egész egyszerűen bemásolnám Tartuffe kolléga kritikáját a csapat előző albumáról, így aztán nyugi, akinek tetszett a Jaded Heart heavy metalba átcsapó, németes hard rockja, az biztos nem fog kiábrándulni.
 
Éppen ezért nehéz olyat írnom, amit ne tudna már előre is a hallgató: a csapat belőtte magának azt az ízes, germános riffeléssel felkeményített, ám alapvetően dallamos stílust, ami talán az egyik legmegengedőbb formája a rockzenei kereteknek, hiszen nem lóg ki a lóláb, ha Judas Priest keménységű ütemek felett szirénázik a vokál, de a blues-gyökerű, alapvetően a nyolcvanas évek amerikai metal-életét fölelevenítő aréna hangzás hallatán sem kiálthatunk fel méltatlankodva. Ez persze megköveteli a zenészektől, hogy otthon legyenek ebben a széles spektrumú világban, még úgy is, ha a zenekar azért szögletesebbre veszi a figurát – persze lehet, hogy szándékosan – mint esetleg a Bonfire, vagy a Warrant. (Bár a Bonfire hasonló szigorosodási transzformáción esett át, mint "szíves" recenzáltunk.) Akik ismerik a csapatot, azoknak persze nem kell részleteznem, hogy ez a követelmény mennyire és milyen módon valósul meg, és ugyan lehet, hogy személyes preferációim "esélyesen sekélyesek", de az én ízlésemnek nagyon is megfelelően.
 
Lehet hát headbanghez előkészíteni a nyakat, és vokális támogatást adni a dallamoknak, a Jaded Heart nem árul zsákbamacskát, és már a nyitótétel is akkora "öltöztessük fel Bon Jovit talpig fémbe" feelinggel csap tarkón, hogy a borítón lévő horror-bohóc adja a másikat (nem, nem Az a bohóc, aki Stephen King könyvéből rémisztgeti most már moziban is a nagyérdeműt). A folytatás sem hagy alább, már ami a lendületet illeti, és az Accept-riffre ráülő aréna dallamtól úgy lesz az embernek jó kedve, ahogy egyszeri feministának az amazonok legendájától. Azt mondanom sem kell, hogy a "Set Free"-ben felcsendülő neoklasszikus gitárszólótól az öreg iszapszemű ráják is előveszik a léggitárt, hogy aztán a "Scream Of Anger"-nél le se tegyék… A derékra és nyakra kérem vigyázni!
 
 
Az alapvetően headbangre teremtett darabok mellett ott vannak a málházósabb, marconábbnak tűnő, ám a refrének miatt inkább power-lírainak betudható darabok is: Axel Rudi Pellnek is valami ilyesmivel kellene előrukkolni, mint amivel "Tears Of Our World"-ben találkozunk, és akkor szegény Túrisasnak nem kellene mindenfajta filozofikus fejtegetésbe merülnie ahhoz, hogy jónak találja Rudi barátunk által tucatjával szórt, epikusnak szánt, ám kivétel nélkül unalomba fulladó Rainbow-utánérzéseit.
 
S hogy a végére legyen valami tényleg kritikai megjegyzésem is: talán túl sok a bónuszokkal megspékelt 13 szerzemény, és mintha az album második felére kissé elfáradtak volna a fiúk, már ami a dallamokat illeti – ennyiben talán gyengébb jelen album, mint elődje, bár lehet, hogy azon is ugyanennyi dal szerepelt – akkor meg csak annyit, ezúttal nem arany, hanem ezüstérem illeti fiúkat. De azért örülünk, Vincent?
 
 
Garael