Farkasszemet nézni a démonokkal: Grima, Ultar, Non Est Deus koncertbeszámoló - 2025.04.28., Dürer Kert
Grima, Ultar, Non est Deus - 2025.04.28., Dürer Kert
Ha baljós, misztikus és hideglelős atmoszférára vágysz, bízd csak az oroszokra. Ha mellé katonás precizitásra is szükség van, akkor jöhetnek a németek. Április 28-án a Dürer Kert kisterme egyfajta modern Molotov–Ribbentrop-paktum színterévé vált, ahol tankok helyett a torzított gitárok és diabolikus vokálok szántották fel a terepet. Egyik irányból a Grima és Ultar, két orosz black metal alakulat, a másikból pedig a német Non est Deus szállított mindent, ami a Mennyországtól délre van. És ezúttal senki sem szegte meg a megállapodást – minden pengetés újabb szignóként szolgált a zajpaktumon.
Amikor megtudtam, hogy Budapestre jön a Grima, természetesen örültem. De amikor kiderült, hogy mindez a Non est Deus és az Ultar társaságában történik, egyenesen úgy éreztem magam, mint amikor az egyszeri akasztói Zámbó Jimmy-rajongó 1998 környékén megtudta, hogy a Király Pataky Attila és Lagzi Lajcsi társaságában lép majd fel az akasztói Stadler-majálison.
„Ó idők, ó erkölcsök!” – kiáltotta volna valószínűleg Zámbó Jimmy is, ha meglátta volna azt a színpadképet, amivel a Non est Deus produkciója várta a közönséget. Keresztek, egyéb kegytárgyak, és nagyjából minden, ami egy kis vallásgyalázáshoz szükséges. Hiába, ez a Kannonenfieberből már egyre ismertebb Noise művésznévre hallgató misztikus figura, akit a Non est Deus frontján is láthatunk, bizony tud valamit. Ugyanaz az elragadó teatralitás jellemzi, ami világháborús lövészárkokat megidéző másik black metal projektjét is, és amely itt is maximálisan megnyilvánul.
Sokan gondolják, hogy a blaszfémikus színpadi produkciók a vallás ellenségei, számomra azonban inkább a szabadság ünnepei. Mély tisztelettel tekintek a különböző vallások liturgiáira – legyen az muszlim, katolikus vagy zsidó –, mert esztétikai és spirituális élményt nyújtanak. Ugyanezt az emelkedett érzést adhatja egy black metal koncert is, ha művészi igénnyel és szimbolikával dolgozik. A vallás itt ugyan gúny tárgya, de egyben inspirációs forrás is, a színház és a koncert határán mozgó előadások pedig különösen élesen világítanak rá a hit, a művészet és a szabadság összefonódására.
A blaszfémia ebben az értelmezésben nem puszta provokáció, hanem kulturális reflexió – egyfajta tükör, amelyben a vallás is önmagára pillanthat. Tény, hogy ennek befogadásához intellektuális nyitottságra van szükség, ami nem mindenkinél és nem minden vallás esetében adott. Mégis, ezek az előadások a közönség ösztönein keresztül szólítják meg azt az ősi vágyat, hogy valami nálunk nagyobbal találkozzunk – legyen az Isten, Sátán, a művészet vagy épp önmagunk legmélyebb rétegei. És ha ehhez le kell vágni néhány szent tehenet, hát legyen.
A Non est Deus produkciója szinte tökéletes volt: a Kannonenfieberből ismert riffáradat és színpadi precizitás itt is működött, egy adag pokoli blaszfémiaáradattal és démonikus teatralitással megtámogatva. A jelmezek hátborzongatóak, a show végig feszült és látványos maradt, miközben minden részlet a németesen kimért profizmusról árulkodott. Külön elismerés illeti, hogy bár Noise másik projektjével már nagyobb színpadokon is bizonyított, itt első előzenekarként is alázattal és hibátlanul teljesített – és ez így talán még nagyobb teljesítmény.
Bevallom, az első koncert után úgy éreztem magam, mint kisiskolás koromban, amikor beléptem a menzára, és szemtanúja voltam, ahogy egy srác egy igazán emberes adag milánóit pakolt épp elegáns mozdulatokkal a szőke hosszú hajú osztálytárs fejére. Ott és akkor azt gondoltam: „Na, ez az élet csúcsa, innen már csak lejtő van.” És tényleg, nem is lett jobb — csak némi megszégyenülés matekórán és még pár év szívás következett. De a Dürerben most máshogy alakult: itt a Grima és az Ultar jött – és ez, valljuk be, sokkal ígéretesebb folytatás.
Non est Deus
Az Ultar koncertje pont azt mutatta meg, miért imádjuk ezt a műfajt – mert a black metal nem csak öncélú szenvedés és köldöknézés, hanem élmény, méghozzá a legjobb fajtából. A Grimához való kötődésük (a testvérpár egyik fele itt is jelen van) jól érzékelhető, de míg ott a természet misztikuma és a melankólia dominál, addig itt egy kozmikus, Lovecraft-i világ tárul elénk: ősi istenek, baljós suttogások, posztapokaliptikus víziók. Mindez nem lassú dagonyázásban, hanem feszes tempóban, lendületesen, néha már-már groove-osan – mintha egy orosz sci-fi horror soundtrackjét tolnák élőben, torzított gitárokkal és földöntúli – mármint pokoli – vokálokkal. És még mielőtt valaki félreértené: ez nemcsak hogy működött, de baromi szórakoztató is volt. Talán az este leginkább konzervatív black metálja, de szilárd bástya voltak egy színpadra álmodott pokoljárás közepén.
Ultar
Gyors friss levegőn való megmerítkezés után iszkoltam is be, hogy a lehető legjobb helyről élvezhessem a Grima produkcióját a Dürer Kert kistermében. És egyébként – ismét csak muszáj megjegyeznem – baromi jó itt a hangzás. Van egy bizonyos csepeli koncerthelyszín, amely tanulhatna tőlük.
Megvan a Batman-univerzum Madárijesztője? Az a karakter, aki pszichoaktív szert fecskendez az ember agyába, majd rémálmaiban jelenik meg, hogy halálra rémítse? Na, a Grima koncertje pont ilyen volt. A zene valami elragadóan misztikus sötétséggel szólt, mintha egy pszichológiai rémálomban találtam volna magam, ahol a hangok egyre mélyebbre húztak a feszültség, a torzult álomképek és az önmagukba visszahulló, jelentés nélküli jelenések világába. Az élmény szinte fizikai volt – olyan érzés, mintha valami szürreális anyaggal mérgeztek volna meg, hogy bejussak az emberi elme legmélyebb, legszörnyűbb zugaiba. Egyszerre volt katartikus és nyomasztó, mint egy belső vízió, ami nem ereszt. Olyan volt, mint egy ayahuasca-látomás – de nem az amazóniai dzsungel zöld mélyén, hanem a tajga hideg, szürke világában. A színpadon ezek a nem evilági fa lények meredtek rám, miközben én a saját démonaimmal néztem farkasszemet. És nem, kedves olvasó, nem voltam beállva. Még csak alkoholt sem ittam, ahogy az ebédem sem gombapaprikás volt. Ezt képes kihozni az emberből ez a csodálatos legális drog: a zene.
A kicsit több mint egyórás koncert úgy suhant el, mintha csak percekig tartott volna – pedig közben egy egész világot bejártam odabent. Nem volt üresjárat, nem volt megtorpanás, csak egyre mélyülő atmoszféra és fokozódó feszültség, amit Grima tökéletes dramaturgiai érzékkel épített fel. A hangzás tisztasága, a fények és a látványvilág – mind egy irányba mutattak: teljesen beszippantani, felfalni és valami mássá formálni azt, aki ott állt a színpad előtt. Amikor véget ért, nem akartam elhinni, hogy tényleg vége van.
Összességében az este pontosan azt adta, amiért az ember black metal koncertre megy – katarzist, kilépést a valóságból. A három zenekar egymás utánisága tökéletesen működött: a Non est Deus őrült dühkitörése megrázott, az Ultar sötét sci-fi víziója beszippantott, a Grima pedig mélyre ásott bennem. De pont ez a lényeg. Ez a műfaj nem simogat, hanem letép és újra összerak. És ha csak egy estére is, de olyan helyekre visz el, ahová magadtól talán sosem mennél.
Varga Máté
Fotók: Kónya Ferenc (Grima, Ultar), Uncle Allan (Non est Deus)
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
