Bejelentkezés

x
Search & Filters

Gitárzene a napsütötte Olaszországból - Ciro Manna: XY (2015) lemezkritika



Felmerült bennem a kérdés, hogy mikor, vagy mikortól számít zene fanatikusnak az ember. Biztosan lehetne itt is kategóriákat felállítani, amely halmazokkal a mániákusság fokozatait mérnénk, de fölösleges kitérő lenne. Annyi biztos, hogy aki kiad rekord font árfolyam mellett egy digitális zene+kotta csomag letöltéséért egy olyan összeget; amiből egy háromfogásos ünnepi ebédet lehet abszolválni két fő részére, az bizony menthetetlen fanatikus. Kis előzetesemből kitalálhatta a kedves olvasó, hogy a cikk szerzője az elkövetője, ennek az ámokfutásnak.

Úti célunk ismételten a napsütötte Olaszország, a blogot nyomon követők most joggal gondolhatják, hogy direkt csinálom. Hiszen többször is méltattam már a talján gitáros populáció kvalitásait, illetve több zenészt is bemutattam már az említett országból. Pedig semmi ilyenről nincs szó, Ciro jött, látott, győzött. Második albuma Mr. Mannának, viszont az első, ahol rockosabb az irány. Az debütáló albuma funk-rock területen mozgott, amikor érdeklődtem, hogy mennyivel másabb, mint jelen korong; akkor azt a választ kaptam, hogy sokkal, ennek tükrében nem akartam továbbterhelni a pénztárcámat. A vendégszereplők listája meglehetősen illusztris, Guthrie Govan személyében szerepel jelen korunk egyik gitáros csúcsragadozója, ill. a '90-es évek nagy nevei közül, Andy Timmons és Paul Gilbert.

Tíz dalt kapunk a stílus behatárolhatatlan, tulajdonképpen a rock, blues, jazz, funk kvartettből merít a szerző (az említett sorrendet betartva). Próbálja kerülgetni a direktebb hatásokat, nem mindig sikerül neki, ennek ellenére szerintem bőven körvonalazható a játéka, vannak rá jellemző jegyek és nagyon jól működő vegyületeket alkot a már említett négy műfajból. A nyolc darab instrumentális szerzemény közé kevert két énekes dalt is, az elsőt egy karcosabb hanggal megáldott hölgy prezentálja, "Fear and Fire" munkacímmel került az albumra. Tulajdonképpen kellemes hallgatnivaló, de sok meglepetés nem került bele (lehet, hogy az olasz rádióknak készült?). Kis akusztikus bontogatásból fejlődik egy erőteljesebb rock témába. A "Secret Potion2 egy lendületes, dögös, groovos funk-rock tétel, lényegesen komolyabb gitárjátékkal, mint a "Fear and Fire2, brutál Guthrie szólóval dúsítva. Az egyetlen bibi az énekes orgánuma, ami cirka 90%-os egyezőséget mutat Lenny Kravitz énekhangjával, így természetesen elkerülhetetlen az összehasonlítás.

 

 

Tökéletes választás, hogy az X1 dallal kezd az album, irdatlan húzás, piszkos blues-rock, kíméletlenül berántja a hallgatót. Ügyes a keleties, mixolidos kiállás, máris meg van az a plusz, ami némileg megkülönbözteti a standardtól. Itt-ott megjelenik egy Timmons vagy Gilbert jegyeket tartalmazó motívum, ami a vendég listát ismerve nem meglepő. Nem kellett sokat várni, az album csúcspontja a Timmonsal doppingolt X2. Nagyon szépen felépített, tartalmas, mesélős dal. Erőteljesen idézi Andy világát, bár elég hosszúak a vendégszólók, így könnyen lehet, hogy ez ennek tudható be. Nem tudnám megmondani, hányszor hallgattam meg, de könnyen lehet, hogy három számjegyű lenne a válasz. ;) A nyitó darab vonalán lehet elhelyezni, az X3, "Bad Brakes" és "Wheels On Fire" triót. Utóbbiban Gilbert mester köszön be, egy szóló, ill. párbaj erejéig, a középső "féktelenül" ízes jazzy-blues kiállás színesíti, ugyanezt a hatást éri el a slide gitár a sor elején említett X3-ban. Talán Paul "Raw Blues Power" albumának világával lehetne ezeket a szerzeményeket rokonítani; annyi különbséggel, hogy itt lényegesen több a gitár, töményebb, tömörebb frazeálás, rengeteg hangot hallhatunk, nem lett kispórolva semmi sem.;) A "Drivin' On" atmoszféráját egyértelműen a szellősebb, pulzáló dob adja meg, sok üres tér marad a gitárnak, amit Ciro teljes mértékben ki is használ. Hangulatos delay bontogatással indít az XY (érdekesek ezek a kromoszómákról elnevezett szám címek), itt már erősen progresszív-rock az irány, feszesebb, fegyelmezettebb a szerkezet is. Rengeteg kis szekundos súrlódást rakott a dalba, szerintem sokat dob az összhatáson, illetve remekül fokozza ezzel a feszültséget is, amit mindig egy dallamosabb rész old fel. Nagyon jó ízzel nyújt a szerző és elég sokféle, változatos tempójú nyújtás és nyújtás kombináció szerepel a repertoárjában.

A legtöbb jazz-hatást felvonultató darabok a "Mozaiko Rock" és a "Just In Time" szerzemények. Amíg utóbbi teljes mértékben jazz-rock fúzió, addig a előbbi a nevéből sejthetően stílus mozaikokból összegyúrt megközelítés. Jazzes felvezetővel indul, majd a '90-es évek progresszív világába kalauzol minket, változatos billentyűs hangszínek, valamint gitár-szinti uniszónó, nehéz elvonatkoztatni a műfaj nagyjaitól.

Elég fiatal még talján barátunk, de már most is nagyon meggyőző a tudása és annak prezentálása. 10-15 év múlva egy természetes érési folyamaton átesve nagyon komoly erőt képviselhet majd. Megéri az anyagi áldozatot a lemez, bátran ajánlom mindenkinek, aki szokott muzsikába invesztálni.

 



Mádi Norbert

Forrás: Dionysos Rising