Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Ha az ember azt csinálja, amit szeret, nem érzi tehernek” - interjú Müller Péter Sziámival



Müller Péter Sziámi évtizedek óta a magyar könnyűzenei élet meghatározó alakja: pályafutása olyan kultikussá vált együttesekben kezdődött, mint az URH és a Kontroll Csoport, majd az általa alapított különféle Sziámi formációk is nagyobbnál nagyobb sikereket értek el. Számos dal, vers, zenés darab és a Sziget megalakulása mellett az ő nevéhez fűződik a Napidalok projekt is, melynek kapcsán április 19-én közös lemezbemutató koncertje lesz a Hiperkarma zenekarral és Bérczesi Róberttel az A38 Hajón. Interjúnkban örömmel mesélt nekünk ezekről és sok minden másról is.
 
Rockbook: Mikor kezdtél verseket írni? Jól tudom, hogy még kisgyerek voltál? 
 
Müller Péter Sziámi: Hároméves korom körül kezdődött, de ez akkor teljesen természetesen jött. Az emberben vannak belső ritmusok: a szívverése, a légzése… és az nagyon megmaradt bennem, hogy ugrabugrálva megyek, és közben rigmusokat, versikéket mondok. Végh Péter néven születtem, és a hivatalos verzió szerint Végh György az apám, aki Nyugatos költő, műfordító volt. Tőle később sokat tanultam a versírásról és fordításról.
 
Rockbook: Az iskolában tudtad ezt kamatoztatni?
 
M.P.Sz.: Az első szerelmes verseimet alsóban írtam, az iskola legcsúnyább kislányához – anyukám el is rakott egyet ezek közül – gimiben pedig már rendszeresen jelentek meg költeményeim az iskolaújságban.
 
Rockbook: A gimnáziumi éveidben a költészet jelentette számodra a művészetet? Általában az áll első helyen a neved után, hogy költő.
 
M.P.Sz.: Ott folyamatosam verseket írtam. Nem tartottam magam művésznek, még költőnek sem, de örülök, ha így definiálnak, mert ez valahol azt jelenti, hogy az vagyok, vagy legalábbis az szeretnék lenni. Egyébként talán még ez igaz rám a legjobban. 11-12 éves koromban elvittek költőkhöz, anyukám egyik barátnője pedig az Élet és Irodalom szerkesztőségében dolgozott, ami szintén nagy segítséget jelentett. Rajta keresztül ismertem meg Juhász Ferencet – akinek lányával később csoporttársak lettünk az egyetemen – így a kapcsolat ebből az irányból is működött, de említhetném Weöres Sándort is, aki feleségével Károlyi Amyval együtt a család barátja volt. Ő nagyon intenzíven mentorált. A legenda szerint a Bóbita című, legendás gyerekvers kötetének egy részét nekem írta, bár ő azt nyilatkozta, hogy azok igazából nem is gyerekversek. Minden írásomat megmutattam neki, ő pedig továbbküldött nagyszerű kollégáihoz, Vas Istvánhoz és Kormos Istvánhoz, így aztán formátumos, nagy költők olvasták el az írásaimat. Ez a közeg valahogy természetessé vált számomra. 
 
Rockbook: Többféle végzettséged is van. A gimi után merre vitt az utad?
 
M.P.Sz.: Mármint először?
 
Rockbook: Igen.
 
M.P.Sz.: A Kavicsbánya Vállalatba! smiley Ott voltam kézbesítő, meg a Szabó Ervinben könyvtáros, mert bár maximális pontszámmal jutottam volna be az egyetemre magyar-francia szakra, politikai okokból mégsem vettek fel, de aztán a következő évben mégis elkezdhettem a tanulást. A gimiben is franciás voltam, az angolt pedig magamtól tanultam meg. Mindenképpen nyelvekkel szerettem volna foglalkozni, azt gondoltam, hogy összehasonlító nyelvész, vagy valami ilyesmi leszek. Az egzotikus nyelvek is érdekeltek: tanultam hindit, szanszkritot, urdut és finnt, emellett pedig rendszeresen fordítottam franciából és angolból. Műfordító szemináriumokra jártam Nemnes Nagy Ágneshez, Elbert Jánoshoz és Lator Lászlóhoz.
 
Rockbook: Tanítottál is? 
 
M.P.Sz.: Igen, voltak kötelező gyakorlatok, amelyek keretében a Postaforgalmi Szakközépiskolában franciát, a József Attila Gimnáziumban pedig angolt tanítottam, sőt, még helyettesítettem is, mert beteg lett a vezető tanár. Tanári állásom végül nem lett, de – még kimondani is groteszk – mostanában ajánlottak. 
 
Egyébként a mai napig tartok gyerekeknek rendhagyó magyarórákat, amelyeken legtöbbször verseket, dalokat írunk. Az elmúlt két évben a Máltai Szeretetszolgálat kezdeményezte Felzárkózó Települések programjával összehangolva bejártam a Romano Drom zenekarral Magyarország nagyjából 80, talán legszegényebb települését, ahol szintén ezt játszottuk a gyerekekkel, de középiskolákban, táborokban és egyetemeken is tartottam hasonló foglalkozásokat. 
 
Rockbook: Mi alapján választottad ki a további tanulmányaidat?
 
M.P.Sz.: Igazából nem iskolamániás voltam, hanem rettegtem a katonaságtól, sőt, még annak a gondolatától is, hogy fegyvert fogjak a kezembe. Úgy terveztem, hogy mire befejezem a bölcsészkart, ez a veszély elmúlik, mert 26 év volt a sorozás felső korhatára, de időközben ezt felemelték 30-ra, így több helyre is beadtam a jelentkezésemet. Felvettek bábszínészképzőbe, stewardnak a MALÉV-hez, valamint filmrendező szakra a Színművészeti Egyetemre, vagyis akkor még Főiskolára. Ez vonzott a legjobban, mert addigra már dolgoztam a Magyar Televízióban, és amatőr kisfilmeket is csináltam. Nagyon élveztem a filmrendezői munkát, azt is, hogy közben tanulhattam és órákat adhattam a párizsi Filmakadémián (IDHEC), jó volt együtt dolgozni Deák Krisztinával és Tarr Bélával – az osztálytársaimmal –, de amikor már a sokadik filmemet tiltották be és lehetetlenítették el, befejeztem, és elkezdtem inkább más dolgokkal foglalkozni.
 
Rockbook: A zene viszont aránylag későn lépett az életedbe. 
 
M.P.Sz.: Ez azért nem ilyen egyértelmű, mert kamaszkoromban a legjobb barátom Dévényi Ádám – aki zseniális dalszerző és előadó, majd a kaposvári színház zenei vezetője lett – az én verseimet zenésítette meg először. Kora egyetemista koromban együtt jártuk az országot: én a verseimet mondtam, ő gitározott, illetve duóban énekeltünk. Aztán ez abbamaradt, mert kedvtelésből csináltam, nem gondoltam, hogy lenne hozzá tehetségem. Amikor a zenélés komolyan előjött, már valóban közel voltam a harminchoz. Az egyik barátom szólt, hogy a zenekarának koncertezési kötelezettsége van, de nincsenek készen a szövegeik. Két hetük van, segítsek. Ez volt az URH. Egy hétvégén megírtam a szövegeket a gitárossal, Menyhárt Jenővel, aki pár nappal a koncert előtt azt mondta, hogy baromi jók, de ő nem képes megtanulni, énekeljem el én. Mondtam, hogy én nem szoktam, és nem is tudok énekelni, de aztán kiderült, hogy ehhez a stílushoz ez nem is annyira szükséges. Nemrég nyitottam meg a legtehetségesebb magyar zenészfotós, Vértes Gyuri kiállítását. Ő volt a szerkesztője az EMI punk-világválogatás lemezének, amelyen az URH Kék fény című dala olyan nagy nevek társaságában szerepelt, mint például a The Stranglers, a Ramones vagy a Public Image Limited.
 
Fotó: Rózsavölgyi Gyöngyi
 
Rockbook: Akkor tulajdonképpen a véletlen műve, hogy zenélsz?
 
M.P.Sz.: Igen, bár voltak korábban megzenésített verseim, de arról nem volt szó, hogy én színpadra lépjek. Aztán megéreztem, hogy én ezt bírom, és sokkal jobban élvezem, mint hogy verseim jelenjenek meg valamelyik folyóiratban, bár ez is megtörtént, és anyukám nagyon örült, amikor vittem haza az Élet és Irodalom, a Magyar Műhely vagy a Mozgó Világ példányát, benne valamelyik versemmel.
 
Rockbook: Tanultál énekelni?
 
M.P.Sz.: Nem, de ekkor a színművészetire jártam, és elmentem a főiskola korrepetítorához, meg a Zeneakadémián is vettem órákat egy operaénekestől, de aztán rájöttem, hogy én sosem fogok a klasszikus módon énekelni. Bár az Operaházban nőttem föl – sőt, később egy darabig igazgattam, meg Nemzetközi Operafesztivált is alapítottam –, engem egy másik vonal érdekelt, többek közt a Beatles és a Stones dalai. Amikor Franciaországban dolgoztam halászként, az ottani kollégáktól gyűjtöttem dalokat, az egyetemen pedig az egyik barátomnak köszönhetően francia népzenei CD-ket hallgattam. Egy ideig intézeti gyerek voltam, itt ismerkedtem meg a városi folklórral, a gengszterballadákkal és a „malac” dalokkal, amelyekből rengeteget tudok, de akkor még nem is gondoltam, hogy ennek majd később hasznát veszem. Akkor is beépítettem dalokat a tananyagba, amikor angolt tanítottam egy nyelviskolában.
 
Rockbook: Az URH elég hamar felbomlott, ugye? 
 
M.P.Sz.: Igen, mindössze fél évig tartott, és összesen 8 koncertünk volt, de így is nagyot ütött: sokak szerint ez volt a legnagyobb hatású magyar alter zenekar. Az egyik legjelentősebb könnyűzenei újság, a New Musical Express újságírója – aki bejárta Közép- és Kelet-Európát – leírta, hogy az URH a legjobb, amit hallott.  
 
Mivel egymásba szerettünk Bárdos-Deák Ágival, aki a Kontroll-Csoport énekese volt, átigazoltam hozzájuk. Nagyszerű zenészekkel dolgoztam együtt, Hajnóczi Csaba például Zeneakadémiát végzett, ami ritkaság a rock and rollban. Három-négy évig voltunk együtt, aztán ez is feloszlott. Ági várandós lett Zsófi lányunkkal, és ez inkább féltékenységet szült a zenekarban, mintsem egységes ujjongást. Végül így alakult meg az első Sziámi formáció Sziámi-Sziámi néven – még Ágival együtt – illetve annyi további zenekar nőtt ki a Kontrollból, ahány tagja volt az együttesnek. Én ettől kezdve a Sziámi nevet minden formációba magammal vittem a sajátomként.
 
Rockbook: Hogyan került a Sziámi a nevedbe? 
 
M.P.Sz.: A Mária evangéliuma című rockopera kapcsán. Tolcsvay László szerezte a zenéjét, Müller Péter papám írta a librettót, én pedig az ő kérésére az egészet versbe szedtem, hogy énekelhető legyen, és megírtam bele a dalszövegeket. Mivel úgy hívnak, ahogy őt is, kellett egy megkülönböztető név. Nagy öröm és siker van ebben a közös munkában. A Madách Színházban volt a bemutató, és külföldön is nagy utat járt be, több nyelvre lefordították. Aztán én is írtam később zenés darabot, pl. a Teslát, a Vörös és feketét, amit Kaposváron mutattak be, szintén Tolcsvay Laci zenéjével, vagy az Isten pénze címűt, amely Dickens Karácsonyi éneke alapján készült. Rengeteg zenés darabot fordítottam is.
 
Rockbook: Ekkor már a zene volt a fő tevékenységed? 
 
M.P.Sz.: Bár nagyon erősen a zene felé fordultam, mással is foglalkoztam: fordítottam, lektoráltam, és mint rendező, játékfilmeket, dokumentumfilmeket meg TV-műsorokat csináltam. A filmeket sorra betiltották, vagy nem nagyították föl, hogy moziban vetíthetők legyenek. Az Ex-kódex című nagyjátékfilmet a Kontroll Csoport zenészeivel és Rubik Ernővel forgattam. Nagy siker lett, de nem lehetett vele moccanni sem. Aztán amikor egy négyéves munkával készült kétrészes dokumentum-játékfilmemből a cenzor kivágta a felét (másfél órát), elment a kedvem az egésztől. 
 
Közben belezúgtam egy holland lányba, és kimentem Hollandiába. Írtam egy forgatókönyvet, ami kalandos úton egy ottani filmproducer kezébe került. Az ő meghívására sikerült kijutnom, bár hivatalosan ösztöndíjasként voltam kint. A filmkészítés mellett koncertek és kiállítások szervezésével, valamint könyvkiadással is foglalkoztunk. Nagyon jó barátom lett ez a fiú, akié a cég volt. Közben időnként hazajöttem, és volt egy-egy Sziámi koncert. 
 
 
Rockbook: Amikor aztán végleg hazajöttél, belevetted magad a zenélésbe?
 
M.P.Sz.: A rendszerváltás környékén jöttem haza, akkor még a Sziámi fellépett néhányszor ebben a formában, de aztán feloszlattam, és egy zalai faluba költöztünk a családdal. A fene sem gondolta volna, de ott a környékbeli zenészekből összeállt a Sziámi és az első osztályú vidéki srácok nevű zenekar, és ez lett a legsikeresebb Sziámi formáció. Koncerteztünk és lemezeket adtunk ki, külföldi kiadóknál is. Nagyon intenzív időszak volt. Aztán visszaköltöztem Budapestre és 2000-ben megalapítottuk Gasner Jánossal az újabb Sziámi formációt. Ez is nagyon sikeres lett, de amikor János meghalt, egy időre abbahagytam a zenélést. Később alapítottam meg a Müller Péter Sziámi AndFriendset.
 
Rockbook: És közben ott volt még a Sziget is! Mesélnél a kezdetekről?
 
M.P.Sz.: Az első Diáksziget 1993-ban volt, az előző évi Sziámi Nyaralásból nőtte ki magát. Ez egy kb. százfős tábor volt rajongóknak Zalaegerszeg-Alsóerdőn.  A másodikra, ’93-ban már nyolcezren jelentkeztek, ennyi embert pedig nem tudtunk elhelyezni. Ekkor beszéltük meg Gerendai Karcsival, aki a Sziámi zenekar szervezője és kiadója is volt, hogy csinálnunk kellene egy fesztivált. Az EFOTT-ra, ami szóba jött, nem vihettük őket, hiszen sok család volt kisgyerekekkel, kiskorúakkal. 
 
Rockbook: Hogy zajlott a szervezés? 
 
M.P.Sz.: Rengeteg munkával, akadállyal és totális eladósodással, de annyira jól sikerült, hogy a következőhöz már kaptunk segítséget.
 
Rockbook: Már hagyomány, hogy a Sziámival ti zárjátok a fesztivált. 
 
M.P.Sz.: Kezdetben úgy volt a műsorfüzetben, hogy Müller Péter Sziámi és barátai, mivel mindig összehívtunk zenészeket, de amikor harmadszor is ugyanazokkal az emberekkel léptem fel és elkezdtünk számokat is írni, azt mondtam, hogy ez már egy zenekar, és így lett belőle Sziámi AndFriends. Azóta is mi csináljuk az egyik színpadon a záróbulit.
 
Sziámi AndFriends (A38 Hajó)
 
Rockbook: Még most is részt veszel a szervezési munkálatokban?
 
M.P.Sz.: Időnként volt egy-egy meglátásom, ötletem, amit kértem, hogy esetleg használjunk fel. Ilyen volt például a Cipő emlékkoncert. De ezektől eltekintve akkor sem szóltam bele a szervezésbe, amikor tulajdonos és kreatív igazgató voltam. Volt viszont vétójogom, amivel éltem is, ha szükségesnek éreztem. Most már nagyon értenek hozzá a kollégák, és szépen bokrosodik a Sziget, sok jó tevékenységgel bővült. Európa többszörösen legjobb fesztiválja lett, amely rengeteg turistát vonz.
 
Rockbook: A covid idején is volt egy nagyszerű ötleted, a Napidalok. 
 
M.P.Sz.: Ez igazából véletlen egybeesés, de végül valóban a covid alatt bontakozott ki. A pandémia előtt sokat koncerteztünk Szakcsi Lakatos Bélával, aki csodálatos barátom és kollégám volt. Egy ilyen alkalommal, két-három hónappal a járvány kitörése előtt az öltözőben beszélgettünk, és Bélus azt mondta, hogy lehet ő akármilyen öreg, híres vagy éppen beteg, bizony akkor is mindennap 3-4 órát zongorázik, mivel zongorista. Ezen elgondolkoztam. Annyi mindent csinálok. Akkor mi vagyok én? Költő, hiszen írok verseket és dalokat, de sok minden mással is foglalkozom. Igazából sosem volt úgynevezett munkahelyem. Jó, a Kavicsbánya igen, de egyébként főnököm sem volt soha. Akkor viszont elhatároztam, hogy én leszek a magam főnöke: elvisszük a gyerekeket suliba, aztán minden nap leülök az íróasztalomhoz, és addig nem állok föl, amíg nincs kész a dalszöveg és a struktúra. Azt gondoltam, egy hétig fogom ezt bírni, de aztán rájöttem, hogy nagyon élvezem. 90-100 dal készült el, mire kitört a covid. Volt egy csoport, ahol tanítottam dalszerzést, és ők kérték, hogy folytassuk online, de ezt ilyen formában nem lehetett megvalósítani, úgyhogy kitaláltam, hogy csinálok egy YouTube-csatornát Napidal Sziámival 365+1néven, ahova egy (szökő)évig minden nap kiteszek egy dalszöveget, és aki kapja, marja, tehát bárki megzenésítheti, aztán megbeszélhetjük, alakíthatjuk, kimaxolhatjuk. Hamarosan több mint 2000 feliratkozó gyűlt össze, akik szerettek volna ezzel foglalkozni, végül pedig 300 zeneszerző és „zeneszerző” (zeneovistól a Kossuth-díjasokig) egy év alatt 1100-nál is több dalt küldött be, úgyhogy számomra ezzel a covid megtelt élettel és sokan mások is hasonlóan fogalmaztak. Nagyjából száz dalt odáig fejlesztettünk, hogy már be is jelentettük az Artisjusnál.
 
Rockbook: Bérczesi Robival, a Hiperkarma frontemberével is szoros munkakapcsolatod alakult ki ezalatt.
 
M.P.Sz.: Robit az URH-s idők óta a legizgalmasabb dalszerzőnek tartom. Akkoriban élete nehéz periódusában volt, leszokóban a kábítószerről, de annyira ráérzett a Napidalok ízére, hogy végül kereken százat zenésített meg közülük. Most készült el a harmadik CD, ezúttal a Hiperkarma zenekarral. Márciusban jelenik meg Csillagtúra címmel, a lemezbemutató koncert pedig április 19-én lesz az A38 Hajón (Facebook esemény itt). A dalok felét én éneklem, a másik felét Robi, és lesz duett is.
 
 
Bérczesi Robival (Hiperkarma)
 
Rockbook: Ez egy intenzív időszak számodra, hiszen decemberben volt a saját zenekarod lemezbemutatója a Magyar Zene Házában. Milyen feladatok várnak még rád?
 
M.P.Sz.: A Mike Oldfield's Tubular Bells magyarországi turnéján veszünk részt vendégként, és több koncertünk is lesz vidéki városokban és a budapesti Papp László Sportarénában (Facebook esemény itt). Ezen kívül továbbra is járom a falvakat a Romano Drommal, írjuk Tolcsvay Lacival a következő zenés darabot, részt veszek a Baltazár Színház előadásaiban színészként, és van még néhány polgári munkám is.
 
Sziámi AndFriends (2024 tavaszi koncertek)
 
Rockbook: Ennyi feladat mellett hogy jut időd kikapcsolódásra és a családodra? 
 
M.P.Sz.: Sok időt töltök a szoros családommal, de a már külön lakó nagy gyerekeimmel is. Megyünk egymáshoz, beszélünk telefonon, egy-két naponta látogatom a szüleimet. Nemrég egy szülinapi hétvégére el tudtunk menni Annához az Angliában élő nagylányomhoz. Ott két unokát ünnepeltünk, velünk jött Máté és Zsófi és Peti, előbbi kettő is hozott egy-egy kislányt magával – most először volt így együtt a négy unoka. Ha az ember azt csinálja, amit szeret, nem érzi tehernek, és mindenre jut idő. Arányosan oszlik meg ez a sokféle dolog az életemben és egymáshoz képest mindegyik kikapcsolódás, így aztán egyik sem fárasztó.
 
Müller Péter az unokájával
 
Vrabecz Vali