Kétség sem fér hozzá, hogy Little G Weevil, azaz Szűcs Gábor az egyik legigazabb blues arc hazánkban. 2013-ban Memphis-ben megnyerte a legrangosabb nemzetközi blues versenyt, az IBC-t (International Blues Challenge), emellett számtalan külföldi és hazai elismerést tudhat magáénak. Három nagylemez után hamarosan új albummal örvendeztet meg bennünket, melyről sok más mellett most a Rockbook olvasóinak is mesél.

Rockbook: -  Szia Gábor! Először szeretnék egy kicsit visszatekinteni a zenei múltadra. Mindig is a blues zene volt a mindened? Honnan eredeztethető az eziránti szenvedélyed?

LGW: - Nem mindig. Tizenegy évesen kezdtem dobolni, akkor még rajongtam a heavy metal zenéért. Maga a zene szeretete szerintem automatikusan jött. Bátyám kitűnő basszeros volt, illetve nálam idősebb unokatestvéreim is imádták a rock zenét, egyfolytában mutogattuk egymásnak az új kazettákat. Aztán tizenhat évesen meghallottam John Lee Hooker zenéjét, a dobszerkót gitárra cseréltem, a metal kazettákat pedig letöröltem.

Rockbook: - Kezdetben itthon zenéltél, majd 2004-ben döntöttél úgy, hogy a műfaj őshazájában, Amerikában folytatod. Itthon egy idő után háttérbe szorult a blues műfaj, illetve ezt a tradicionálisabb vonalat nem sokan vették fel Magyarországon. Ez volt a váltás oka?

LGW: - Pontosan. A ’90-es évek végén leállt a kereslet a blues zene iránt Magyarországon. A zenekart már alig lehetett vinni. Én mondjuk még duóban Horváth Misivel ezerrel játszottam, de kiégtem egy idő után. Az igazság az, hogy úgy éreztem, gagyi ez az egész és én nem akartam ezt annyiban hagyni.

Rockbook: - Milyen nehézségekkel járt magyarként bluest játszani a műfaj hazájában, a déli államokban?

LGW: - Az Államokban alapvetően segítőkészek az emberek. Ugyanakkor észrevettük Memphisben, hogyha nem áruljuk el előre honnan jöttem, sokkal pozitívabb a visszajelzés, mint mikor előre bekonferálják, honnan származom. Ezt valahogy úgy kell elképzelni, hogy a „te vagy az egyik legjobb gitáros, akit valaha hallottam” egy csapás alatt a „nem rossz egy magyartól” hozzáállásba megy át. Az én dolgom az volt, hogy meggyőzzem a kétkedőket és szerényen, szó nélkül lejátsszam a szart a falról. Én ezt az utat követtem. Egy idő után elmaradt a bemutatás, meg a weboldalról is leszedtem a származásom helyét. Igazam lett. Ha utólag derült ki, honnan jöttem, mindenki ámult-bámult. Ez kiváló üzleti stratégiának bizonyult.

Rockbook: - Az amerikaiak közül sokan nyilatkozták, hogy jobban érzed a bluest, mint sok helyi zenész. Milyen érzés volt 2013-ban megnyerni az IBC-t?

LGW: - Nagyon meglepő. Egyáltalán nem készültem rá. Nem is foglalkoztam az egész dolog verseny mivoltával. Én úgy fogtam fel, hogy ez egy rangos fesztivál, ahol baromi jó szerepelni eleve, és én majd csinálom, amit mindig is csinálok. Vicces, hogy a helyi Memphis Flyer Magazine heti kiadása külön felhívta rám a figyelmet, mint egyik esélyes. Emlékszem, egy New-Orleans-i csávó kicikizett miközben mentem fel a színpadra az elődöntőben. Aztán ő onnan nem jutott tovább, én meg megnyertem az egész versenyt. Ezért mondom, nem érdemes senkivel foglalkozni, ha az ember hisz magában és tudja, hogy jó, akkor beszéljen helyette a muzsika.

Rockbook: - Közben a saját lemezeid is készítetted, és idén már a negyedik nagylemezeddel rukkolsz elő. Mit kell tudnunk róla?

LGW: - A lemez első felét St. Louisban vettem fel a Blue Lotus stúdióban, Paul Niehaus közreműködésével. Az album második felét Budapesten rögzítettük. Itt Nemes Zotyeszka, Pribojszki Matyi és Pintér Zsolt a vendégeim egy-egy szerzeményben. Alapjaiban véve ez egy ízig-vérig akusztikus blues lemez, jó, feelinges, pinceszagú. Nincs rajta semmi, ami erőltetett. Nekem nagyon tetszik, mert megint más, mint az előző, de persze műfajon belül.

Rockbook: - Mi inspirált a dalok készítésénél?

LGW: - Általában ha az ember nyitott füllel, szemmel jár, kel a világban, mindig talál valamit, amiről írhat. Én általában arról írok, ami éppen szervesen foglalkoztat. Legyen ez no pénz, kirándulás, mese, egy jó cigi, bármi. Van egy szám amit Ian Siegalről írtam. Persze nem az igazi Ian Siegal, hanem a kalóz Ian. Mert ugye ő egy kalóz. Nem tudtátok?

Rockbook: - Stílust tekintve maradsz ebben a jól megszokott talking blues-os, tradicionális világban?

LGW: - Tulajdonképpen igen. A blues egy sztorimesélős műfaj. Szerintem én ezt egész jól csinálom. Nem igazán érdekel a gitárhős szerep. Én a gitárt kifejező eszköznek használom. Igyekszem úgy sztorizni, hogy legyen üzenete a dalnak, és a történet végén mindig legyen valami konklúzió.

Rockbook: - Mik a tervek az albummal? Amerikai és magyar turné? Hogyan látod a közeljövőt?

LGW: - A terv az, hogy minél több ember vegye meg a lemezt (nevet). Persze lesznek turnék és dolgozom tovább, tele vagyok tervekkel. Ez évben még megjelenik egy olyan project, amit még nem hallottatok tőlem. A Soulclap Bp zenekarral álltunk össze egy kis mulatságra. Nagyon izgalmas. Nagyjából ez a közeljövő. Én úgy érzem, elértem azt, amit elterveztem magamnak húsz éve, csak ezt kéne szinten tartani úgy, hogy legyen a gyerekeknek ruha, kaja, jaték, mosoly meg szeretlek apu. A többi nem érdekes.

Sebők Tomi