Hellripper-interjú a budapesti koncert előtt: a Red Hot Chili Pepperstől a black speed káoszig
James McBainnel a Dürer Kertben beszélgetünk a koncert előtt, egy asztalnak támaszkodva. Körülöttünk még nyugalom van, de már lassan azért gyűlik a zaj: emberek söröznek, beszélgetnek, bent eközben a Türböwitch játszik.
John Frusciante, popzene, indie rock – elsőre biztosan nem ilyen irányból várnánk a blackened speed thrash egyik legvadabb projektjének forrását. Pedig a Hellripper jelene pontosan ezekben a zenékben gyökerezik. A budapesti koncert előtt arról kérdezzük, hogyan válik a zene határokon átívelő közös nyelvvé, és mit jelent ma metalosnak lenni egy folyamatosan változó világban – na meg még sok minden másról is.
Rockbook: – Azt mondtad valahol, hogy a Slane Castle-es Red Hot Chili Peppers koncert az egyik első nagy zenei élményed volt, és ez nekem nagyon betalált, mert én is nagy Frusciante-rajongó vagyok. Azt is mondod, hogy a Chili máig fontos neked – és közben ott van a Hellripper. Szóval adja magát a kérdés: hogyan jut el valaki a Red Hot Chili Pepperstől a brutálisan sötét metál világáig?
James McBain: – Igen, a Chili Peppers tényleg nagyon fontos volt nekem, és a Slane Castle koncert abszolút meghatározó élmény volt. De igazából az egész még korábban kezdődött. Olyan ötéves lehettem, amikor az egyik tanárunk megházasodott, és a tanárok azt találták ki, hogy az összes gyerek énekeljen neki egy Beatles-dalt. Ez volt az első alkalom, hogy igazán odafigyeltem egy dalra, és azt gondoltam: ez elképesztő, imádom a zenét.
És onnantól kezdve tényleg minden jött magától. Próbáltam rávenni a szüleimet, hogy mutassanak zenéket, bármit, amit csak tudnak. Néztem a zenei csatornákat, a slágerlistákat a tévében minden héten. Szerettem a popzenét, a rockzenét, meg mindent, ami akkoriban jött.
Aztán talán 2002 körül, amikor kijött a By The Way a Red Hot Chili Pepperstől, az volt az első album, amit a saját zsebpénzemből vettem meg. És egyszerűen imádtam őket. Nem is tudom miért, csak valamiért nagyon megfogott. Később aztán megszereztem a Slane Castle DVD-t, és szerintem öt-hat példányt is elhasználtam az évek során, mert teljesen szét lettek nézve. Tényleg minden este megnéztem, akár tízszer is, éveken keresztül. Az az energia a színpadon, ahogy kinéztek, ahogy mozogtak, John Frusciante szólói, a gitárszólók… egyszerűen rohadt menő volt. A dalok is jók, de az egész, ahogy futkároztak, headbangeltek, az egész show. Nagyon energikus volt.
És akkor volt az a pont, amikor azt gondoltam: igen, ezt én is szeretném csinálni egyszer. Nyilván nem Slane Castle szinten, az még gyerekként is teljesen irreálisnak tűnt, de az, hogy egyszer színpadon játszani… az ott ragadt bennem.
(Közben félrefordul, valaki fotót kér.)
Pár perc, bocsánat, most interjút csinálok… igen, mindjárt.
Rockbook: – És emlékszel arra a pontra, amikor ez tényleg átbillent?
James McBain: – Hú… kábé olyan 13 éves lehettem, amikor felfedeztem a Metallicat és a Megadethet. Előtte is ismertem dolgokat – például Black Sabbath számokat, vagy a Run to the Hills-t, meg a Breaking the Law-t –, de nem tudtam, hogy a metal egy külön dolog. Gyerekként ezek csak… nem tudom, ilyen keményebb popdalok voltak számomra. Aztán amikor meghallottam az …And Justice for All-t meg a Peace Sells-t, az volt az a pont, amikor azt mondtam: ez a legjobb dolog, amit valaha hallottam. A riffek, az energia, az agresszió… nem tudom, ugyanaz az érzés volt, mint a Chili Peppersnél, csak teljesen más formában.
És onnantól ment tovább minden. Slayer, Annihilator, Testament, aztán az underground dolgok. Akkoriban ment az új thrash hullám is – Evile, Havok, Warbringer, ilyenek. És igen, ekkor kezdtem el tényleg komolyan gitározni is. Előtte játszottam pár évet, de nem voltam komoly. Elkezdtem, aztán abbahagytam, nem voltam elkötelezett.
De amikor jött a Metallica meg a Megadeth, akkor eldöntöttem: én gitározni akarok. Elkezdtem számokat tanulni, főleg Metallica-dalokat, és aztán fokozatosan elkezdtem saját dalokat írni.
Rockbook: – Nekem a zenével kapcsolatban mindig az az érzésem, hogy valójában egyetlen nagy egész, amit mi utólag darabolunk fel stílusokra. És ha az ember túl szigorúan ragaszkodik egy műfajhoz, akkor óhatatlanul kizár egy csomó élményt. Te ezt mennyire látod így?
James McBain: Én tényleg mindent hallgatok. Ahogy mondtam, popon és rockon nőttem fel, aztán a 2000-es években jött az indie-hullám is, főleg az Egyesült Királyságban. Ott voltak az Arctic Monkeys, a Franz Ferdinand, a Kasabian, a The Libertines, a Stereophonics… meg még sok minden. Pont ahogy mondod, az emberek sokszor nem értik, hogy a zene valójában univerzális. Vannak különböző műfajok, de az egész egy nagy egész.
És ezt szeretem a Hellripperben is: hogy bárhonnan tudok inspirációt hozni. A Red Hot Chili Pepperstől a The Beatlesen át a Manic Street Preachersig – bármi jöhet. Persze tisztában vagyok vele, hogy a Hellripper egy speed/black metal banda, és az is marad. De a dalszerzésnél, meg a produkcióban simán át lehet emelni dolgokat más műfajokból is.
Rockbook: – Közben meg, ha jól tudom, ezt az egész projektet egyedül viszed. Ez inkább felszabadító, vagy azért néha rá tud nehezedni az emberre?
James McBain: – Igen, teljesen egyedül csinálom. Egyszerűen jobban szeretek egyedül dolgozni. Valahogy így érzem magam a legszabadabbnak. Így mindent akkor csinálok, amikor akarok: ha most akarok felvenni egy számot, megcsinálom; ha ki akarok adni egy lemezt, kiadom; ha éppen nincs kedvem semmihez, akkor meg nem csinálok semmit.
Nem kell mások időbeosztásához alkalmazkodnom, nem kell egyeztetni, nem kell várni senkire, és ez nekem nagyon fontos. Szeretem, hogy teljesen a saját tempómban tudok dolgozni.
És azt is szeretem benne, hogy bármikor bemehetek az otthoni stúdióba – tényleg bármikor, nappal vagy éjszaka –, és azt csinálok, amit akarok. Ha van egy ötletem, nem kell halogatni vagy félretenni, azonnal neki tudok állni. Ez az egész számomra inkább szabadság, mint bármi más.
Rockbook: – Ha jól tudom, nemrég a skót Felföldre költöztél. Milyen hatással volt ez rád?
James McBain: – Jól tudod. Előtte 24 évig Aberdeenben éltem, aztán egy másik városban egy évig, és utána költöztem a skót Felföldre. És basszus, ez teljesen más világ.Más a táj, kevesebb az ember, teljesen más a hangulat. És ez az egész elkezdett hatni rám – elkezdtem beleásni magam a skót történelembe, költészetbe, folklórba.
Először azt hittem, hogy ebből majd lesz egy-két dal, de aztán rájöttem, hogy rengeteg olyan történet van, ami tökéletesen illik a Hellripper világába. És igazából ugyanazokat a dolgokat csinálom, mint korábban – sötétség, gonoszság, horror –, csak most kapott egy skót csavart.
Rockbook: – Na igen: sötétség, gonoszság, horror – és közben a koncerteken erre buliznak az emberek. Szoktál ezen az ellentmondáson gondolkodni? Szerintem rohadt jó!
James McBain: – Igen, ez tényleg elég vicces, és sokszor én is így látom. A bulizósabb daloknál inkább egy ilyen B-filmes, túlzó horrorhangulat van, ami szándékosan eltúlzott – kicsit játék az egésszel. Ott nem feltétlenül az a cél, hogy komolyan vedd, inkább az, hogy működjön az energia, és az emberek rá tudjanak szabadulni élőben.
A komolyabb dalok viszont tényleg komolyabbak. Ott sokkal inkább a sötétebb, atmoszférikusabb oldal jön elő, és azoknál jobban érdekel a hangulat, a történet, az egész mögöttes világ. És igazából jó, hogy megvan mindkettő. Nem akarok mindig komoly lenni, mert az egy idő után egysíkúvá válna, de közben nem akarok csak vicces sem lenni, mert akkor meg elveszne a súlya az egésznek. Ez a kettősség szerintem fontos része annak, amit csinálok.
Rockbook: – A színpadon egy teljesen más arcodat látni – teljesen őrült energiák, káosz –, közben meg itt állok veled szemben, és egy tök nyugodt, kedves, alázatos és visszafogott srác beszél. Mesélsz erről a kettősségről?
James McBain: – Igen. Ez egy show. Az emberek fizetnek azért, hogy lássanak minket, és szerintem fontos, hogy megkapják azt az élményt, amiért eljöttek. Lehetnének bárhol máshol is, szóval amikor ott vannak, akkor annak tényleg legyen súlya. És ez a zene eleve ilyen, ez az energia valahogy jön magától. Nem kell külön rájátszani, egyszerűen benne van a zenében, és amikor színpadra lépek, ez kijön. Nem mondanám, hogy ez egy külön karakter lenne. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ez is én vagyok, csak egy másik oldalam, ami ott, abban a helyzetben jön elő. A hétköznapokban viszont teljesen más vagyok. Inkább introvertált, visszafogottabb típus, nem az, aki folyamatosan a középpontban akar lenni. Szóval igen, van egyfajta kettősség, de ez nálam teljesen természetes.
Rockbook: – Tegnap láttam a Kreatort, és elképesztően sok fiatalt láttam a közönségben. Ennek tökre örültem, de közben eszembe jutott, hogy a metalról folyamatosan azt hallani, hogy haldoklik. Most akkor hogy van ez: tényleg haldoklik, vagy egyáltalán nem?
James McBain: – Nem. Egyáltalán nem. Szerintem ez egy visszatérő dolog, hogy időről időre mindenki temeti a metalt, de ez egyszerűen nem igaz. Rengeteg fiatal banda van, és folyamatosan jönnek újak. Szerintem akik azt mondják, hogy a metal halott, azok általában nem néznek túl a toplistákon, vagy azon, ami éppen a legnagyobb színpadokon történik. A 80-as években a Metallica meg az Iron Maiden voltak a legnagyobbak, most nem feltétlenül ezek a zenekarok vannak a mainstream középpontjában – de ettől még a műfaj él és virágzik. Ott van például a Sleep Token, vagy a Malevolence, meg a Bleed From Within – ezek mind fiatalabb zenekarok, és nagyon komoly közönséget tudnak megmozgatni.
És emellett ott van az underground, ami szerintem legalább ennyire fontos. Rengeteg izgalmas banda jön fel mindenfelől: Phantom Mexikóból, Sarcator vagy az Eternal Evil Svédországból… tényleg mindenhol történik valami. Szóval igen, szerintem aki azt mondja, hogy a metal halott, az egyszerűen nem néz körül eléggé.
Rockbook: – És közben brutál jó zenekarok jönnek elő mindenhol. Én tényleg azt érzem, hogy ez már nem csak egy műfaj, hanem inkább egy globális törzs.
James McBain: – Szerintem is ez benne az egyik legjobb. Ez tényleg egy globális közeg.
Képzeld, turnén például találkoztunk egy sráccal Suriname-ból, ami már önmagában is elég abszurd, ha belegondolsz. Egy másik srác meg Portugáliából utazott Lengyelországba csak azért, hogy lásson minket. Szóval tényleg mindenhol ott van ez az egész. És nálam ez már az elején így volt. Nem nagyon volt klasszikus értelemben vett helyi színtér, amibe be tudtam volna csatlakozni. Inkább rögtön egy ilyen nemzetközi közegbe kapcsolódtam be.
Ott volt például a Bonehunter Finnországból, a Whipstriker Brazíliából, a Deathhammer vagy a Nocturnal – velük éreztem igazán rokonságot, nem feltétlenül azokkal, akik fizikailag közel voltak hozzám. És szerintem ebben az internetnek hatalmas szerepe van. Ma már teljesen természetes, hogy otthon ülve hallgatsz egy bandát a világ másik feléről, és közben ők is hallhatnak téged. Ez az egész sokkal inkább egy közös nyelv lett, mintsem egy földrajzi helyhez kötött színtér.
Rockbook: – És élőben mennyire jönnek ki ezek a különbségek? Ugyanaz a „globális törzs”, de mégis másképp reagálnak az emberek?
James McBain: – Van, ahol teljes őrület van – ugrálnak, stage dive-olnak, végig pörög az egész koncert –, és az energia azonnal visszajön a színpadra. Máshol meg inkább visszafogottabb a közönség: állnak, figyelnek, kevésbé látványosan reagálnak. De attól még ugyanúgy benne vannak, csak másképp élik meg. Szerintem ez inkább kulturális különbség. Van, ahol az a természetes, hogy nagyon kifejezed magad, máshol meg az, hogy inkább befelé figyelsz. De a lényeg ugyanaz: mindenhol érzed, hogy működik a kapcsolat a zenével. Csak máshogy mutatják ki.
Rockbook: – Hol turnéznál amúgy legszívesebben?
James McBain: – Brazíliában vagy Japánban. Mindkettő nagyon régóta rajta van a listámon. Brazíliáról azt hallani, hogy elképesztő a közönség, nagyon intenzíven reagálnak a zenére, szóval élőben az brutális lehet.
Japán meg teljesen más, de ugyanúgy izgalmas: ott meg a színtér hihetetlenül erős, és az emberek nagyon elkötelezettek. Szóval mindkettő teljesen más élmény lenne, de pont ezért érdekel ennyire.
Rockbook: – Mesélj még egy kicsit az új lemezről is, ami a Coronach címet kapta. Az az érzésem, hogy minden dalban próbáltál valami újat behozni.
James McBain: – Igen, ez volt a cél. Lehet ez egy apróság, például egy klasszikus gitár intro, ami korábban nem nagyon volt jelen, vagy nagyobb dolgok – tiszta ének, hegedű, zongora. A lényeg az volt, hogy minden dalnak legyen valami saját karaktere, valami plusz, ami miatt nem csak egy újabb Hellripper-számnak érződik, hanem egy kicsit kilóg a sorból. Nem akartam teljesen megváltoztatni azt, amit csinálok, mert a Hellrippernek van egy elég egyértelmű hangzása. Inkább arról volt szó, hogy azon belül próbáljak új dolgokat kipróbálni, és egy kicsit tágítani a határokat.
Rockbook: – Utolsó kérdés. A turnézás nyilván nem csak a színpadról szól – hosszú utak, korai kelések, rengeteg kényelmetlenség. Mi az, ami miatt mégis megéri ezt csinálni? Mi az, ami kárpótol ezért?
James McBain: – Az emberek. Az, hogy valaki egy másik országból eljön, ismeri a dalaidat, együtt énekli… ez teljesen szürreális élmény. Amikor ezt látod élőben, akkor minden egy kicsit a helyére kerül. Mert igen, a többi része tényleg nem túl jó. Hosszú utak, korai repülők, lekésett járatok, lerobbant furgonok… ezek mind benne vannak, és elég fárasztó tud lenni. De az az egy óra a színpadon, amikor működik az egész, és utána találkozol az emberekkel, beszélgetsz velük – az mindenért kárpótol. Ott érzed igazán, hogy van értelme annak, amit csinálsz. És közben ott van bennem az is, hogy ez bármikor véget érhet. Lehet, hogy a következő lemezt már nem fogják szeretni, és akkor ennyi volt. Szóval próbálom értékelni azt, hogy most történik, és kihozni belőle a legtöbbet.
Varga Máté
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
