A Helmet budapesti fellépése a régi idők koncertjeire emlékeztetett (koncertbeszámoló) - 2024.12.03., Analog Music Hall
Helmet - 2024.12.03., Analog Music Hall
Manapság, ha egy zenekar megéli a 35 éves kort, már az sikersztorinak számít. Az viszont végképp az, ha egy 30 éves albummal turnéznak. Így van ez jelenleg a Helmettel, és az egyik legikonikusabb kiadványukkal, a Betty-vel is.
Az 1989-ben alapított alternatív metal banda alapkőnek számít a maga stílusában, sőt, olyan előadókat inspiráltak, mint a Papa Roach, a Fear Factory, de igazából említhetnénk az egész nu metal szcénát, vagy Mike Patton-t is. Visszatérő vendégnek számítanak Magyarországon, és szerencsére a Betty 30 éves jubileumi turnéjával is hazánkba látogattak.
Nem mindig egyszerű összeegyeztetni a munkát és a koncerteket, ezzel én is így voltam, ugyanis ha egy esemény kapunyitása 19:00-kor van, az ember pedig 18:00-kor teszi le a munkáját, és még másfél órát kell utaznia a helyszínig, bajosan ér oda az elsők között. Úgy gondoltam, hogy nem baj, ilyenkor általában úgyis van másfél óránk, hogy a főzenekar színpadra lépjen, aztán a – szerintem – kicsit későn nyilvánosságra hozott menetrendet megnézve bele kellett húznom, ugyanis a közlemény szerint 20:00-kor, előzenekar nélkül kezdett is a Helmet. Ennek megfelelően – és még egy kis csúszással – pontosan 19:52-kor álltam be a sorba, hogy érvényesítsem a jegyem, de nem én voltam az egyetlen, aki akkor érkezett meg, és várta, hogy bejusson. Talán ezért is csúszott a koncert nagyjából 10-12 percet, de aztán a Wilma's Rainbow introjával és egy „Turn the fuckin’ lights on, man!” felütéssel kezdetét is vette a buli. Már a nyitódal is jelezte, hogy itt most a Betty album teljes tracklistje elejétől a végéig el lesz játszva. Így is történt, nem volt a dalok között konferáló szöveg, néha egy-egy gitáros átvezetést kaptunk, de a zenekar szinte darálta a dalokat. A dob zseniálisan szólt, nagyon jól el lett találva a pergő hangzása, és az, ahogy kiemelkedett, a basszus- és ritmusgitár is szépen szólt, bár számomra picit halk volt mindkettő, viszont a gitár és az ének jó arányban tornyosult a többiek fölé, pont annyira, hogy még érthető legyen mindegyik hangszer, de azért jelezze, ott történnek a nagy dolgok.
Az album dalai után 10 perc szünetre vonult a banda, így belefért egy cigiszünet nekünk is, sőt, lehetőségem nyílt az első sorba keveredni, hogy Page Hamiltontól két méterre nézzem végig a második felvonást.
A szünet letelt, Hamilton pedig a maga kis pulóver–farmer szettjében visszatérve kiszúrt egy kisfiút, akitől megkérdezte, hogy megkapta-e a pengetőjét. A srác pedig mintha csak egy régi barátjával beszélt volna, megköszönte, és egy hangos „Yeah, rock n’ roll baby!” felkiáltással mutatta ki a zenekar és a főhős iránti szeretetét. Szívmelengető volt látni a generációk találkozását, és azt, hogy egy zenei ikon is tud közvetlen és jó arc maradni, sokan vehetnek róla példát.
A második szett igazi csemege volt a rajongók számára, és a turnéhoz képest több ponton is változott a setlist. Ugyan a Pearl Jam járatta a csúcsra a 'nem kőbe vésett' setlist fogalmát, láthatóan a Helmet is mer változtatni, ami egyrészt nem baj, másrészt ezt is átvehetné a sok, egész turnét egy dallistával koncertező zenekar.
A ráadásban három dal hangzott el, a kihagyhatatlan Unsung, a Your Head és az In the Meantime.
Az Analog ismét bizonyította, hogy az ilyen bulikat nyugodt szívvel lehet oda szervezni, mert teltház ugyan nem volt, a hely mérete és elrendezése miatt az a párszáz ember kényelmesen elfért, mindenkinek volt egy kis helye táncolni, ami nagyjából kimerült az egy helyben állásban, és az ütemre minél erősebben bólogatásban, de hát egy Helmet koncerten ez esik a legjobban. Fontosnak tartom kiemelni, hogy hosszú ideje a legjobb közönséget láttam abból a szempontból, hogy szinte egyáltalán nem lehetett telefonokat látni az emberek kezében. Páran rögzítettünk néhány momentumot, mint például a kezdést, de már-már én szégyelltem magam, amikor fél percig videóztam. A mai világban ez nagyon ritka, teljesen a régi idők koncertjeire emlékeztetett.
Page Hamilton alapító énekes-gitáros túl van már a 60-on, de mint Keith Richards, ő sem képes öregedni, abszolút nem látszik rajta a kor, és ugyanazzal a vehemenciával játssza a dalokat, mint fele ennyi idősen tette. A jazzes vonalat is többször behozta a koncertbe, és olyan szólókat játszott a dalok között, hogy bármelyik konzis megirigyelhette volna. A többiek is zseniálisan szóltak, a zenekar rettentően egyben van, értik és érzik egymás minden rezzenését.
25 dal viszont hamar eltelik, és úgy lett vége a koncertnek, hogy az ember szívesen hallgatta volna őket még legalább fél óráig, persze így sem panaszkodhatunk, és telhetetlennek sem szabad lenni.
A Helmet az a zenekar, aminél soha nem tudni, hogy mit hoz a jövő – gondoljunk csak a nagyobb szünetükre –, de ha legközelebb jönnek, biztosan ott leszek, mert habár életemben először láttam őket, ha szerencsém van, nem utoljára. Minden zenerajongónak kötelezően ajánlott.
A koncerten elhangzott dalok:
Set 1 (Betty):
01. Wilma's Rainbow
02. I Know
03. Biscuits for Smut
04. Milquetoast
05. Tic
06. Rollo
07. Street Crab
08. Clean
09. Vaccination
10. Beautiful Love
11. Speechless
12. The Silver Hawaiian
13. Overrated
14. Sam Hell
Set 2:
15. Swallowing Everything
16. Repetition
17. (High) Visibility
18. Better
19. You Borrowed
20. FBLA II
21. Blacktop
22. Driving Nowhere
Ráadás:
23. Unsung
24. Your Head
25. In the Meantime
Konta László István
Fotók: Béres Máté (a teljes galériához klikk ide!)
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
