Bejelentkezés

x
Search & Filters

Hogyan érvényesültek a nők a 80-as évek zeneiparában?

Manapság már senkinek sem szúr szemet egy kizárólag csajokból álló rockbanda, de nem volt ez mindig így, sokáig a nők tehetségét nem ismerték el a szakmában. Milyen lehetett a szex, a drogok és a rock & roll aranykorában egy női zenész élete? A következőkben erre próbálok meg választ találni néhány érintett személy tapasztalatai alapján.
 
A 80-as évekre a szexuális forradalom már jócskán utat tört magának, a zene világát az úgynevezett glam metal uralta, melynek mondanivalója egyszerűen annyi volt, hogy basszuk szét magunkat – az elképzelhető összes módon. Elképesztő mennyiségű smink, flitteres ruhák, tűsarkú cipők jellemezték a los angelesi Sunset Stripet – és akkor még csak a férfiakról beszéltünk. Ironikus, hogy míg a srácok egymásra licitáltak a feminin imázs kialakításában, a nemek közötti ellentétek újra felerősödtek. A már-már isteni fényben tündöklő zenészek nyakán állandóan groupiek lógtak, az egyébként is leginkább a tipikus rákenroll életvitelről szóló dalok klipjeiben lenge ruházatú lányok vonaglottak (néhányan közülük a kor ikonjaivá is váltak, például Bobbi Brown és Tawny Kitaen), szóval az egész korszak egy nagy tesztoszteronbomba volt. Ebben a közegben próbált meg érvényesülni néhány bátor, zenei tehetséggel megáldott hölgy.
 
 
„Sok helyre csak azért kaptunk meghívást, hogy bevonzzuk a kiéhezett férfi közönséget” – emlékszik vissza az évtized Sunset Stripjének egyetlen sikeres csajbandája, a Poison Dollys énekese, Amy Brammer. – „Aztán általában már a beállásnál rá kellett jöjjenek, hogy értjük is a dolgunkat.” Abban az időben újdonságnak hatott a női zenészek jelenléte ebben a közegben. Az olyan formációk, mint a Phantom Blue, a Femme Fatale vagy a Precious Metal igazán gyilkos hard rock himnuszokat is nyomtak, de a kiadók, a klubtulajdonosok és a rádiók általában csak szemforgatással reagáltak. A korszak feltörekvő lányait a Vixen és Lita Ford inspirálták, akik addigra tökéletes példái voltak a sikernek. A mainstream hard rock központja Hollywood volt, így a zenekarok is oda költöztek az ország különböző részeiről.
 
„Dolgoztam a Tower Recordsnál a Stripen, mellette Glendale-ben pincérkedtem, amíg kerestük a megfelelő tagokat a bandába” – mondja Lorraine Lewis, a Femme Fatale énekese, az 1987-es évről. – „Természetesen a legtöbben, ha menő volt a megjelenésük, akkor lószart se tudtak eljátszani. Szóval megkerestem a régi haverokat Albuquerque-ben, hogy csatlakozzanak hozzánk L.A.-ben. Volt egy pár dalunk és elkezdtünk próbálni is. Akkoriban a rádiók csak egy-egy rockercsajnak adtak lehetőséget. Nem úgy mentek a dolgok, mint ma. Ha bementem egy szerkesztőségbe és Lita posztere ott virított a falon, akkor tudtam, hogy esélyem sincs. Hétfőnként jammelős estéket tartottak a Whisky a Go Go-ban és egy alkalommal minket is meghívtak. Onnantól minden héten felléptünk, így kezdődött minden. Hittünk magunkban, meg akartuk csinálni és semmi más nem érdekelt.”
 
 
Gigi Hangach a Phantom Blue-val próbált érvényesülni: „Leszerződtünk a Geffen Recordshoz, de jó három évig csak szenvedtünk, mire végre csináltak is valamit. És még az után is, folyamatosan el akartak nyomni minket. Az európai kiadónknak, a Roadrunnernek köszönhetünk mindent, elképesztőek voltak. Nélkülük talán senki nem hallott volna rólunk.”
 
Természetesen a rajongók elvárták a zenészektől is, hogy úgy nézzenek ki, mint a csajok a Poison és a Warrant klipjeiben. Lorraine Lewis: „Amikor L.A.-be költöztem, minden a nagymellű sztripperek körül forgott. Emlékszem, megkeresett a Front Line Management. Bementem hozzájuk hétköznapi öltözetben: picsanadrág, cowboy csizma, undorító fekete-arany top, nagy haj. Howard Kaufman első kérdése az volt, belemegyek-e hogy megcsináltassa a melleimet. Szóval így vett nekem dudákat Howard kibaszott Kaufman.” A Femme Fatale ezután nem kerülte el az MTV figyelmét sem, Lewis viszont a ’90-es feloszlás után egészen a banda néhány évvel ezelőtti újraszervezéséig kivonult a zeneiparból.
 
Leslie Knauer szerint, aki a Precious Metal nevű csapatban énekelt, ha 30 fölött nem kerestek fel egy plasztikai sebészt, végképp nem foglalkozott senki a nőkkel: „Négy különböző kiadónál is voltam, de soha nem találtak elég jónak. Szerintem a lányoknak sokkal nehezebb a dolguk. Ott volt például Phil Spector. Gondoljunk bele, hogyan akarják az emberek a nőket irányítani. De ettől függetlenül zenélni nagyon jó móka.”
 
 
A Femme Fatale és a Precious Metal időnként elcsíphető egy-egy fesztiválon, a Poison Dollys viszont a korai 90-es évek óta nem hallat magáról. A Phantom Blue 2009-ben még adott egy koncertet az előző évben elhunyt Michelle Meldrum gitáros emlékére. Lita Ford és a Vixen továbbra is továbbra is képviselik az érát a nosztalgiaturnékon, de az öregedés nem könnyíti meg a dolgukat. Nem igazán számít ugyanis, hogy egy férfi mennyire cseszi szét magát az évek alatt, vagy hány kilót szed fel, de a nőkkel szemben még mindig mások az elvárások.
 
És mi a helyzet a 21. században? Tavaly készítettünk egy interjút a tehetséges csajokból álló Sniffyction zenekarral, akik a magyar kultúrába próbálják becsempészni a 80-as évek hamisítatlan zenei világát. Ők akkor azt mondták, hogy előnyük és hátrányuk is származik a dologból, hiszen így hamarabb felfigyelnek rájuk, viszont az emberek előítéletesek és még mindig „azt feltételezik, nőként nem tudsz olyan jól zenélni”.
 
Somogyvári „Rossi” Ákos