A humoré és a kötetlen beszélgetésé volt a főszerep Bruce Dickinson budapesti előadásán
Bruce Dickinson, 2019. 11. 02., Kongresszusi Központ
November első szombatja igazán különlegesen alakult a magyar metalos közösség egy jelentős része számára, ugyanis valamelyik nagy buli és a megszokott klubok helyett ezúttal egy kevésbé szokványos helyszín, a Kongresszusi Központ felé vettük az irányt, ahova az Iron Maiden frontembere, Bruce Dickinson érkezett, ráadásul nem is zenélni, hanem előadást tartani, ami már önmagában is izgalmas élménynek ígérkezett.
Már jóval az este nyolc órára kiírt kezdés előtt sokan gyülekeztek a helyszínen, a többség természetesen az Iron Maiden vagy valamelyik másik zenekar pólójában, de akadtak olyanok is, akik ezúttal inget vettek fel, esetleg egy farmermellénnyel kombinálva azt. Egy ilyen esemény kapcsán már előzetesen adódott a kérdés, hogy mégis kinek szólhat ez az előadás? Adná magát a válasz, hogy természetesen a zenekar rajongóinak, de semmiképp sem szűkíteném le ennyire a kört, sőt, bizonyítani tudom, hogy mások számára is vonzó volt a program, mert bár mindig is elismertem és nagyra tartottam az Iron Maiden munkásságát, sosem tartoztak a szűkebb értelemben vett kedvenceim közé, mégis úgy éreztem, hogy Bruce Dickinson előadása igazán érdekes lehet, már csak a személyéből adódóan is, hiszen ahogy azt a felvezető képsorokban is felsorolták, Bruce nem csupán minden idők egyik legnagyobb hatású zenekarának a frontembere, hanem repülőgéppilóta, előadó és nem utolsósorban ráktúlélő is, vagyis igazán színes, helyenként nehézségekkel teli életút áll mögötte így, 61 évesen.
Dickinson már az első mondatokkal megadta az este alaphangulatát és egyértelművé tette, hogy itt bizony a humoré és a kötetlen beszélgetésé lesz a főszerep, ráadásul igazi kincseknek számító fényképeket is láthatunk, amelyeket a többség valószínűleg jól eldugna, esetleg elégetne, de semmiképp sem mutogatna több száz ember előtt. Nem úgy Bruce, aki még a lézermutatójával is kiemelte előbb zsírkrétával rajzolt, majd később valódi bajuszát és egészen elképesztő színösszeállítású és fazonú nadrágjait, amelyekben sikerült megjelennie az évek során – nem ritkán több tízezres rajongótábor előtt.
Annak ellenére, hogy az egyébként tökéletes előadáshelyszínnek számító Kongresszusi Központban voltunk, mégis inkább egy tábortűz mellett vagy egy kocsma pultjánál érezhettük magunkat, ahol valaki egyszer csak befordul felénk és elmeséli az életét – az énekes ugyanis szó szerint ezt tette, egészen a worksopi gyermekkorától kezdve és azt is megtudhattuk, hogy míg Párizsból, vagy történetesen Budapestből több is van a világon, Worksop-ból bizony csak ez az egy, ami nem is véletlen, tekintve, hogy csupán egy befelé és egy kifelé vezető út van a településen, és utóbbit sokkal többen használják. A kisgyerekkor után – amelyre nagy hatással volt a második világháborúban a légierőnél szolgáló nagybácsi, akire a repülőgépek iránti vonzalom is visszavezethető – az iskolás évek következtek, és ha valaki esetleg azt gondolta volna, hogy Bruce jeleskedett a suliban, hamar megbizonyosodhatott róla, hogy téved, ugyanis a kivetítőn az igazgató kézzel írott, kétoldalas levele jelent meg, amellyel kicsapta az iskolából az ifjú Dickinson-t. Bruce persze maga sem tagadja, hogy mindent meg is tett ezért, ugyanis sosem volt jóban a hatalommal és a hatóságokkal – ezt pedig akkoriban az iskola elöljárói testesítették meg számára – így előbb két tonna trágyát rendelt a diákszállóra, majd pedig belevizelt az igazgató vacsorájába, aki ráadásul el is fogyasztotta azt, így a kicsapás előtt még néhány verésben is része lehetett hősünknek.
Az iskolának azonban volt jó oldala is: például a kórus és az ott kötött ismeretségek, ugyanis ezek vezették el Bruce-t a zene felé, aki eleinte dobosnak készült, miután azonban először összeült három társával, hogy eljátsszák a Beatles klasszikusát, a Let It Be-t, hamar kiderült, hogy az eredetileg énekesnek is szánt basszusgitáros nem áll a helyzet magaslatán, így Bruce-nak adták át ezt a tisztséget, aki nem sokkal később már egy komolyabb bandában, a Samson-ban találta magát és ezzel elkezdődtek az igazán őrült sztorik is lopott turnébuszokról, bedrogoztatott sofőrökről és az egyik zenésztárs igen szerencsétlenül megválasztott maszkjáról, ami szinte teljesen megegyezett egy akkori hírhedt erőszaktevőével, így hamar meg is bélyegezték a bandát. Nekem azonban mégis az a sztori tetszett a legjobban, amely a szomszédban lakó hippiről szólt, aki félrepostázott egy jó nagy adag füvet azzal az üzenettel, hogy ha esetleg nem ízlene, nyugodtan küldjék vissza a mellékelt címére. Másnap a rendőrség kopogtatott az úriember ajtaján, de nem a kábítószerkereskedelem, hanem Őfelsége postájának nem megfelelő használata miatt zárták őt el néhány napra.
És ha már szóba került a királynő, Bruce több történetben is megemlítette őt, így azt is megtudhattuk, hogyan próbálta elmagyarázni a Buckingham-palotában tett látogatása során, hogy ő bizony egy heavy metal zenekar énekese. A többséget persze minden bizonnyal az Iron Maiden-hez kapcsolódó történetek érdekelték a legjobban és Dickinson természetesen nem is spórolt ezekkel, ráadásul rengeteg újabb vicces képet is láthattunk és az is kiderült, hogyan vitte fel minden gond nélkül az egyik saját készítésű rakétáját egy texasi gépre, de bepillantást nyerhettünk a zenekar legendás Rock In Rio-s fellépésének kulisszái mögé is, ahol a nyelvi nehézségek mellett egy törött gitár és egy vérző fej is fontos szerepet kapott a sztoriban.
Az utolsó fontosabb téma a rákkal vívott küzdelem volt, de Bruce-nak még ezt is sikerült szórakoztató formában előadnia az olyan pillanatok felidézésével, amikor például szó szerint leesett a szakálla. A plakátokon az szerepelt, hogy az előadás várhatóan egy 1 óra 50 perces lesz, de Bruce ezt nagyjából fél órával túllépte, és még így sem érződött úgy, hogy órák óta hallgatjuk őt, annyira gyorsan telt az idő a sok érdekes és vicces sztorival.
Végül egy nagyjából 15 perces szünet után az énekes visszatért, hogy válaszoljon néhány rajongói kérdésre, amelyek közül a legviccesebb talán az a kettő volt, amelyekben arról érdeklődtek, hogy nem szeretne-e felvenni egy sztájlisztot – a bemutatott gatyák alapján nem alaptalan javaslat – és hogy mi a kedvenc parfümje, és mit használ jelenleg. Záróakkordként pedig Bruce néhány percre dalra is fakadt, mindenféle zenei aláfestés, sőt, mikrofon nélkül, hogy tesztelje a terem akusztikáját, és persze, hogy ámulatba ejtse az egész közönséget az ilyen körülmények közt is csodálatos hangjával. Ráadásul az is kiderült, hogy az Iron Maiden nagy bejelentésre készül a héten, amit kíváncsian várunk!
Bruce Dickinson ezen az estén megmutatta, hogy nemcsak fantasztikus énekes, de nagyszerű előadó és mesélő is, méghozzá olyan humorral és karizmával megáldva, amisok komikus is megirigyelne. Élmény volt hallgatni őt, és bármikor szívesen beülnék egy újabb előadására, bármi is legyen a téma.
Tóth Mátyás
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
