Bejelentkezés

x
Search & Filters

Így kell nyomni a rock and rollt! - The Dead Daisies, Gépmadár koncertbeszámoló: 2018. december 12. Barba Negra Music Club

The Dead Daisies, Gépmadár - 2018. december 12. Barba Negra Music Club
 
Úgy tűnik, a The Dead Daisies csapatának nagyon megtetszhetett Budapest, a magyar nők szépsége (ezt ők maguk mondták) és persze az itteni közönség, mert április ugyan nem volt olyan régen, szerdán mégis újra visszatértek hozzánk. Ezúttal a Barba Negra Music Clubban toltak egy eszméletlen jó hangulatú bulit, és ha már erre jártak, jófejkedtek is egy kicsit, nem kevés rajongóknak életre szóló élményt szerezve ezzel. 
 
A hivatalos kapunyitás este nyolckor volt, viszont a korábban érkezőknek - persze korlátozott számban - egy külön akusztikus minikoncertet is adott a zenekar. John Corabi is előkapta a gitárt, majd a kb. fél órás előadás után vegyültek picit a rajongókkal, dedikáltak, fotózkodtak, pengetőket osztogattak. Tényleg rendes dolog volt ez tőlük, ráadásul azok, akik ott lehettek, garantáltan olyan pillanatokat éltek át, amiről egész életükben sztorizhatnak. 
 
Az akusztikus blokk setlistje:
 
01. Dead and Gone
02. Something I Said
03. Lock 'n' Load (ének: Marco Mendoza)
04. Stay With Me (Faces cover, ének: Deen Castronovo)
05. Get a Haircut (George Thorogood & the Destroyers cover, ének: David Lowy)
06. Ramble On (Led Zeppelin)
 
 
Az este folyamán egyébként minden halálpontosan zajlott. A Gépmadár 20:30-kor lépett színpadra, bár be kell valljam, a srácok rendesen feladták nekem a leckét. Még ha azt is veszem alapul, hogy stílusban nem ütnek el kifejezetten a főzenekartól, és láthatóan igyekeztek is, számomra mégis kifejezetten kellemetlen volt. Ha csak a technikai tudást nézzük, a virtuozitást, az voltaképp rendben van, különösen Liptay Zoltán gitárjátékán érhető ez tetten. Ugyanakkor azt is tökéletesen demózta az este, miért is tartanak ott a világsztárok, ahol, mások pedig miért nem. Mondhatják azt, hogy a céljuk elsősorban abban a műfajban alkotni, amit igazán szeretnek, ennek pedig vannak nyilvánvaló korlátai. De ha nem tudnak valami átütő erőt, valami egyediséget csempészni a dalaikba, akkor kb. kettő perc, vagy ha úgy tetszik az első maratoninak tűnő gitárszóló után fog olyan unalomba fulladni az egész, hogy az ember akaratlanul is azon kapja magát, a színpad helyett egyre többet kacsintgat a pult feletti TV-re, ahol épp az Ajax és a Bayern kalapálja egymást. 
 
Az énekkel is voltak problémáim, mert a menthetetlenül heavy metál-klisésen előadott sikolyok sokszor teljesen indokolatlannak tűntek, ráadásul szinte kivétel nélkül hamisak voltak. Azt gondolom, sokkal inkább tiszteletre méltó, ha valaki ismeri a saját korlátait, és azokon belül törekszik arra, hogy egyedit alkosson, mint amikor mindenáron erőlteti azt, ami jobb esetben is csak néha sikerül. A szövegek sem fogtak meg igazán, nem csak azért, mert bugyutának és sablonosnak hatottak már első hallásra is, de a prozódiával is több helyen gondok vannak, ami elég esetlen és suta érzetet kelt. Viszont mivel egy koncertről beszélünk, ezt még talán mind félre is tudtam volna tenni legalább arra a fél órára. Ehhez kellett volna a karizma, az elsöprő színpadi jelenlét - főként persze a frontember részéről -, ami ilyenkor felülírhat mindent, amit az ember egyébként érezne vagy gondolna. A törekvés talán megvolt, de helyette inkább az erőlködést éreztem.
 
Ennek ellenére láttam embereket Gépmadár pólóban feszíteni a koncerten, szóval nyilván nem osztja mindenki a véleményem. Engem azonban abszolút nem győztek meg.
 
 
Viszont amikor fellépett a színpadra a The Dead Daisies legénysége, öt másodperc elég volt hozzá, hogy megforduljon velem a világ. Nem tudom, milyen anyagból gyúrták őket, de hogy csakis egy cél lebegett akkor az alkotó szeme előtt, az egész biztos. Ez az öt ember maga a vegytiszta rock and roll tetőtől talpig. Nem fiatalok már, de az energiából, a vehemenciából ami lejön a színpadról, ezt egyáltalán nem érezni. Fel sem merül, hogy kiégett vén rockerek lennének túl az ötödik x-en (David Lowy esetében már a hatodikon is). De még mennyire nem.
 
Pedig a The Dead Daisies esetében is nyugodtan elmondhatjuk, hogy nem a progresszivitás volt a magasztos, közös cél, ami érdekében egyesítették erőiket. Ahogy Corabi el is mondta, ők rajongók, akik úgy nőttek fel, hogy az idoljaik posztereivel volt kitapétázva a szobájuk, és miközben Aerosmitht, Rolling Stonest, Led Zeppelint vagy akár AC/DC-t hallgattak, arról ábrándoztak, hogy egy nap majd ők is ezt csinálják, mert ezt a zenét imádják. Aztán persze a közönségnek is megköszönte, hogy mindezt lehetővé tették. Nem tudom, mennyire betanult szöveg ez, vagy hány koncerten hányféle változatát adta elő az utóbbi időben. De tudjátok mit? Nem is érdekel, neki ott elhittem. Aznap én Corabinak mindent és bármit elhittem.
 
 
Mert nem csak az előadás iszonyú profi, de pont elég húzósak a riffek, pont elég ragadósak a refrének, a gitárszólók is kivétel nélkül ütősek és úgy egyáltalán félelmetesen egyben van az egész. Végtelenül profi munka, és ilyen kaliberű zenészektől nem is várna mást az ember. Ráadásul Amerikában mindig is értettek a showbizniszhez, nem is ebben van a csoda. Azt inkább ott kell keresni, hogy egy ennyire kimunkált produkció mégis hogy lehet ennyire dögös, laza, hiteles, és miért tűnik ennyire zsigerinek. A válasz szerintem egyszerű, az is. Arról van szó csak, hogy jó arányban vannak vegyítve az elemek, mert ők pontosan tudják, hogy semminek nem rendelhetik alá az ösztönösséget. Persze ez leírva és utólag okoskodva tűnik csak ilyen apróságnak. Mindez aztán kiegészül Corabi karcos, telt hangjával, a többi tag, de főként Marco Mendoza és Deen Castronovo hibátlan vokáljaival, és bármi más ezen a ponton azonnal feleslegessé is válik.
 
 
A remek dalokat és hangulatot leszámítva is hemzsegett egyébként a koncert a nem feltétlen életreszólóan emlékezetes, de mindenképp kellemes pillanatoktól. Corabi sztorizgatásai a számok között, vagy ahogy bemutatta a zenekart. Kifejezetten ötletes volt, hogy minden tagnál belekezdett a banda egy olyan nótába, amit érintett imád, mint az I Love Rock n’ Roll Mendoza, vagy épp a Highway to Hell Lowy esetében. Ezek mellett pedig még arra is figyeltek, hogy aki nem lehetett ott a legkorábban érkező szerencsések között, azok se maradjanak akusztikus blokk nélkül. A Beatles Let It Beje például kifejezetten jól állt nekik, iszonyú nagyot szólt, ahogy az is baromi menő volt, ahogy közben lekapcsoltatták a fényeket, és megkérték a közönséget, hogy a telefonjaikkal világítva kreáljanak nekik saját fényshowt. Nyilván ez egy olyan dolog, ami akarva akaratlanul is megtörténik a XXI. században. Viszont így egy kicsit mégis sikerült ezt a dolgot átfordítaniuk bennem, hiszen korábban mindig kicsit fintorogva tekintettem erre a jelenségre. Bennem még mindig inkább az öngyújtós balladák romantikája él, de bármilyen ellenérzéseim is voltak korábban, egy ilyen egyszerű gesztussal azonnal felül is írták.
 
 
Tökéletes demonstrációja volt ez a koncert tehát annak, hogyan is kell nyomni igazán a rock and rollt. Lazán, tökösen és olyan energiával, hogy az ember tényleg elhiggye arra a két órára, hogy nincsenek gondok, nincs háború, nincs éhezés, nincs betegség. Buli van csak és dög, mert ebben a világban mindenki éhes, mindenki szexi, és mindenki meg is kapja amit akar. Ha egy zenekar ilyen hatással tud lenni a közönségére, hát őket érdemes megnézni bárhol és bármikor.
 
A The Dead Daisies setlistje:
 
Első rész:
 
01. Midnight Moses (The Sensational Alex Harvey Band cover)
Evil
02. Make Some Noise
03. Rise Up
04. Dead and Gone
05. What Goes Around
06. Resurrected
07. Guitar Solo (Doug Aldrich)
08. Last Time I Saw the Sun
09.Join Together (The Who)
 
Akusztikus szett:
 
10. Set Me Free
11. Maggie May (Rod Stewart cover, ének: Deen Castronovo)
12. Let It Be (The Beatles)
 
Második rész:
 
13. Burn It Down
14. All the Same
15. With You and I
16. I Love Rock 'n' Roll / School's Out / Highway to Hell / Long Live Rock 'n' Roll / It's Only Rock 'n' Roll (But I Like It)
17. Leave Me Alone
18. Bitch (The Rolling Stones)
19. Song and a Prayer
20. Long Way to Go
21. Helter Skelter (The Beatles)
 
Ráadás:
 
22. Mexico
23. Highway Star (Deep Purple)
 
 
Andicsku Krisztián
 
Fotók: Máté Évi