Bejelentkezés

x
Search & Filters

Így kerüld el a hirtelen jött hírnév utáni bukást: Cinderella – ’Long Cold Winter’



Az 1982-ben alakult Cinderella abszolút elsőligás zenekarnak számított a 80-as évek második felében az Egyesült Államokban. Történt ez annak ellenére, hogy ennél szerencsétlenebb nevet (jelentése nem más, mint Hamupipőke, bár esetükben nem a mesére utal, hanem egy erotikus filmre) nem is választhattak volna egy hard rock bandának, és hogy a legtöbb akkori nagy névvel ellentétben Los Angeles helyett Philadelphia volt az otthonuk.
 
A zenekart Tom Keifer énekes-gitáros-dalszerző és Eric Brittingham basszer alapította. Michael Kelly Smith eleinte megfelelő gitárosnak bizonyult, de az első nagylemezen már Jeff LaBar játéka hallható. A dobos posztján nagyobb volt a mozgás, a debüt 1986-os megjelenésekor már Fred Coury volt állandó tag, a dalokat ugyanakkor még Jody Cortez játszotta fel. Bemutatkozó albumuk, a ’Night Songs’ azonnal a Billboard 200-as listájának dobogóján nyitott, másokkal ellentétben nem azért, mert hosszan elmélkedett volna a globális konfliktusokról vagy a szociális-gazdasági helyzetről, hanem mert egyszerűen jó kis zsigeri kemény rockzene volt. A banda tökéletesen ötvözte az AC/DC-féle bluesos hangzást a Poison arénarockjával egy dallamos, gitárközpontú zenében. A frontember Keifer jóképű srác volt, aki Les Paul-jával és jellegzetesen karcos énekhangjával is tökéletesen bánt. Zeneileg is megnyerőek voltak tehát, de a glamster fazon is ott volt bennük, ami instant sikert jelentett a négyesnek.
 
 
Keifer világa sokkal mélyebb volt holmi kirakatzenésznél, így a ’Long Cold Winter’ írásakor próbálta elkerülni az alkotói válságot és a beskatulyázást azáltal, hogy egy olyan fiatal srác nézőpontjából írta a dalokat, aki totálisan bizonytalan abban, hogy adott pillanatban hol van és kik is veszik körül. A zenekarnak brutális turnéprogramja volt, ami azt jelentette, hogy csak az utazás során rendelkezésre álló technológiát használhatta a dalok rögzítésére. Tom: „A cuccot csak úgy hívtuk, „Port-a-Studio”, ahogy a 80-as években ez szokás volt, de visszatekintve, messze nem úgy volt hordozható, mint a mai stúdiók. Egy kibaszott nagy útitáska volt, amit ha felnyitottál, a mikrofonok kiugrottak belőle egy halom kütyü társaságában, szóval, ha szerencsés voltál, tudtál csinálni vele egy nyolcsávos felvételt kazettára. Inkább begurítottam a szállodába, aztán csak ültem és írtam. Ez volt az első alkalom, hogy tényleg, komolyan elhagytam Philadelphiát, a turnézás pedig nagyon inspiráló volt. Minden, ami akkoriban történt, ihletet adott a zenéhez.” Ez egyébként a Cinderella többi tagjára is igaz volt, korábban nem igazán távolodtak el a szülőföldjüktől.
 
Az 1988. május 21-én piacra dobott ’Long Cold Winter’ több volt buja szexdrogokrákenroll himnuszgyűjteménynél vagy afémmegnemértettharcosai témájú balladák soránál, amiket a kortársak jelentős hányada termelt, a maga keretei között kimondottan változatos anyagnak mondható. Keifer a riffközpontú-sztorizgatós vonalat képviselte a ’Gypsy Road’ vagy a ’The Last Mile’ által. Az olyan nóták pedig, mint a ’Comin’ Home’ ballada és a ’Comin’ Apart at the Seams’ a turnézásban megfáradt zenész szentimentalizmusát idézik. Ha már itt tartunk: a ’Don’t Know What You Got (Till It’s Gone)’ egy monumentális power ballada a javából. Természetesen olyan, faék egyszerűségű blues dalok sem hiányozhatnak egy Cinderella lemezről, mint például a címadó tétel vagy a ’Bad Seamstress Blues’. A szűk 44 perces játékidő változatossága mellett mindenképp kiemelném a dalok mögötti valódi minőséget és elkötelezettséget, mely egyetlen korszakban sem volt elmondható egyöntetűen minden előadóról, főleg abban az esetben nem, ha az első album sikerét kellett valahogy meglovagolni-felülmúlni, illetve leginkább túlélni mint bejáratott zenekar.
 
 
A keverés során Keifer el akarta kerülni azt a lágy metalos megszólalást, ami a Bon Jovi vagy a Poison albumait, meg hát magát a Cinderella-debütöt is jellemezte: „Akkoriban minden a hangzásról szólt és a legtöbb hangmérnök, mikor besétált a stúdióba, azonnal hatalmas, berobbanó dobokat és sima, kimért hangzást akart. A ’Long Cold Winter’-rel egy új szintre akartunk lépni. Több organikus hangszert alkalmaztunk – zongorákat, akusztikus hangszereket. Egy kicsit letekertük a simaságot és az utómunkálatokat, ugyanakkor a megszólalás még így sem lett túl karcos.” Fred Coury ütős helyét az ekkorra már tapasztaltnak számító Cozy Powell vette át ideiglenesen, aki korábban a Rainbow és a Whitesnake sorait is erősítette. Andy Johns producer különböző dobosokkal akart dolgozni, így került a képbe Powell és Denny Carmassi. Tom szerint ebből Coury is sokat tanult: „Fred nagyon fiatal és tapasztalatlan volt. Természetesen a bandában maradt és az albumot ő turnéztatta meg, nagyon keményen dolgozott, aminek meglett az eredménye, ugyanis a ’Heartbreak Station’-ön már az ő játéka hallható.”
 
A lemez nagyjából a várt lehúzást kapta a kritikusoktól. A Rolling Stone körberöhögte, majd két csillagot adott rá, mondván, hogy a zenekar „rock ’n’ roll déjà vuben szenved”, de azért megjegyezték, hogy „a magas fokú zenei érettségnek és a tipikus utcagyerek szemléletmódnak hála, ami az anyagot jellemzi, érdemes odafigyelni a jövőben is a Cinderellára”. Évekkel később a ’Long Cold Winter’ azért csak felkerült a magazin ’Minden idők 50 legjobb hajmetal lemeze’ listájának tizedik helyére, de még az ’50 rock album amit minden country rajongónak hallania kell’ válogatásra is.
 
 
A rajongók természetesen megőrültek az albumért, mely kapásból tizedikként nyitott a Billboard-listán, 1989 elején pedig már dupla platina minősítéssel büszkélkedhetett. Jött is a világkörüli turné 254 állomással, köztük augusztus 12-én azzal a Moscow Music Peace fesztivállal, melyre az egész világ figyelt. Népszerűségük ekkor volt a csúcson, 1990-re össze is dobták a ’Heartbreak Station’-t, amin még feljebb csavarták a bluest és a countryt, rengeteg kiegészítő hangszert és kórust is bevetettek, ami viszont már nem volt annyira ínyére a tábornak, új rajongókat pedig nem igazán hozott. A platinastátuszt persze így is elérte és a tizenhárom turnébusszal és hat kamionnal megtámogatott turné is sokatmondó volt. LaBar: „Szerintem akkoriban egyedül a Mötley Crüe nyomult nálunk nagyobb show-val. Saját színpaddal utaztunk: hidraulika, ollós emelők, rengeteg piró, hatalmas fénytechnika... Elképesztő volt, de azért viszonylag hamar lecsengett ez az időszak.” A grunge-átok aztán nyilván hőseinket sem kerülte el, a Cinderella negyedik és egyben utolsó sorlemeze, az egyébként szintén nagyon patent ’Still Climbing’ már nagyjából a kutyát sem érdekelte.
 
Nem is erőltették tovább a közös zenélést, mindenki ment a maga útjára, az évtized második felében kötöttek ugyan egy szerződést a Portrait kiadóval, de új albumig már nem jutottak el. Ami ezután következett, az alapján elmondhatjuk, hogy a Cinderella érdemi története 1995-ben végleg lezárult, néhány kötelező nosztalgiaturnén kívül azóta sem hallani róluk, színpadon 2014-ben álltak legutóbb közösen. Tom Keifer viszont jónéhány torokműtétet követően visszatért, 2013-as ’The Way Life Goes’, valamint 2019-es ’Rise’ szólóalbumai tökéletesen viszik tovább a zenekar örökségét, és aktívan koncertezik is. Előbbiben ráadásul Lzzy Hale is közreműködött, az énekesnő a deluxe kiadáson az első nagy Cinderella-sikert ’Nobody's Fool’-t támogatta meg.
 
 
A ’Long Cold Winter’ tehát mára a kritikusok szemében is megkerülhetetlen, de a szerintem egységesen erős komplett Cinderella-életmű is örök érvényű. Akárhogy is nézzük, Keifer nagyot alkotott, és bár mára tényleg csak a keményvonalas rajongók kapják fel a fejüket a nevére, az első három album dalai azért a mai napig joggal szerepelnek a tematikus listákon.
 
Somogyvári Ákos