Ilyen volt a Rockmaraton 3. napja!
Továbbra is dübörög a Rockmaraton, és a harmadik nap sem engedett lejjebb - se színvonalban, se energiában. Sőt, utóbbiból annyit égettünk el a tegnapi napon, hogy alig bírtuk szusszal, és ez nem csak annak köszönhető, hogy az időjárás sem vett vissza, és stabilan 30 fok körül volt a hőmérséklet - bár a fújdogáló szél egy kicsit elviselhetőbbé tette -, hanem annak is, hogy a fellépő zenekarok nem a lágy, balladisztikus dalaikról híresek. Megnéztük, hogy mit tud nyújtani a francia Rise of the Northstar brigádja, az angol metalcore egyik zászlóshajója, a Bury Tomorrow, hazai vonalon a Leander Kills és a Road, illetve az este fő produkciója, a generációnyi embernek a metal világába kapudrogként szolgáló Bullet for my Valentine.
Megérkezés után már "ismerős" volt a járás, hiszen immár egy napos Rockmaratonos tapasztalattal érkeztem - bár hazafelé a sötétben sikerült kicsit eltévedni, de ez más téma -. A nagyszínpad hatalmas kivetítőjén a Rise of the Northstar felirat virított, nekem pedig közvetlen oda is vezetett az utam. Kíváncsi voltam, hogy mit tudnak élőben letenni az asztalra, mert a felvételeken nagyon rendben van a produkció. Rövid bevezetés után bele is kezdtek a zúzásba, ami az egész koncerten át kitartott. A zenekar engem egyszerre emlékeztet a Hollywood Undead-re és a Beastie Boys-ra, és mivel mind a két brigádot szeretem, így a Rise of the Northstar is eléggé tetszett. Már a második dalnál egy elég szép circle pit alakult ki, a közönséget nem igazán érdekelte, hogy még csak 18:00 van, és tartalékolni kellene éjjelre is, teljes erővel tomboltak. Viszonylag sokan voltak a korainak mondható időponthoz képest, a 17 éve színpadon álló zenekar pedig hálás is volt ezért. Megjelenésük a klipekhez hű, bár "teljesen kiöltözve" csak a gitáros, Brice "Eva-B" Gauthier volt. A háttérben végig a zenekar logója volt, nem vitték túlzásba a látványt, inkább a hangzásra és hangulatra feküdtek rá, és mindkettőben jól teljesítettek. A két gitár nagyon jól egészítette ki egymást, volt súlya a hangjuknak. Összességében egy jó koncertet láthatott és hallhatott a magyar közönség, a párizsi srácok igazán odatették magukat.
Rise of the Northstar
Ezután egy sörre volt csak idő, amit ismét gyorsan szolgáltak fel a Maláta bárban, majd következett a Leander Kills a Schweppes színpadon. Köteles Leander és bandája erős nyitása után sorra jöttek a közönséggel közösen énekelhető dalok, újak és régiek egyaránt. Számomra nagy meglepetés volt, hogy HD-ról ment a basszusgitár, pedig Leander nem egy ügyetlen basszer, nem értem az indíttatást. Ettől függetlenül jól szólt a koncert, nem volt benne hiba, a végére pedig két Leander Rising dal is befért, a Csak te és a Viharom tavaszom. Rutin munkát láttunk és hallottunk, a hangulat és az energia pedig nem esett alább.
Leander Kills
Már csak azért sem, mert a nagyszínpadon hamarosan kezdődő Bury Tomorrow nem is engedte volna. Az angol metalcore zenekar egy csapásra felhergelte a közönséget, és olyan bulit rittyentettek, hogy mindenki elismerően csettintene rá. Az éneklős daloktól kezdve a simán, csak és kizárólag moshpit-re tervezett dalokig minden volt, aminek lennie kellett. Hangzásban sokkal nyersebb volt, mint a Rockmaratonon általam eddig hallott koncertek, de egyben volt, és jól esett a fülemnek. A látványt ők sem vitték túlzásba, zenekari logó a háttérben.
Ezek a bandák valószínűleg nem is nagyon akarnak nagy hangsúlyt fektetni a színpadi képre, hiszen a zenéjük többet mond, mint bármennyi füst, vagy lángoszlop. Az egyik szünetben a banda elmondta, hogy nemtől, kortól, nemi identitástól, vagy bármiféle ideológiától függetlenül egy család vagyunk, első sorban emberek, és annyi lenne a dolgunk, hogy jól érezzük magunkat és figyeljünk egymásra. Ezzel a jelenlevők hatalmas hányada egyet is értett, köztük természetesen én is. Jó, ha az előadók foglalkoznak ezzel, és ezt ki is nyilvánítják, ezzel is erősítve az emberekben, hogy mi is a valódi értékrend. Az első, hogy maradjunk emberek.
Bury Tomorrow
A Road is ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal rúgta be az ajtót a Schweppes színpadon fél tízkor, mikor is felcsendült a Nirvana - Smells Like Teen Spirit jazz verziója, majd annak közepén a Visszahárom. A magyar zenekarok koncertjein is megszokott pogo itt most más volt, mint amit eddig megszoktam. Értem én, hogy jó, mert én is szeretek benne lenni, de valahogy itt az egész annyira nem jött ki jól, hogy az hihetetlen. Vad volt, persze milyen is legyen, de ennyire nem hiszem, hogy túlzásba kellett volna vinni. Nem vagyok cukorból, sőt, én is szeretem csinálni, de ez most valahogy félrement. A zenekar eközben rotálta a régi és új slágereit, már amennyi belefér egy ilyen rövid szettbe. Máté többször is megköszönte a lehetőséget a szervezőknek, és közölte, hogy sokszor próbálták már megölni a rock n' roll-t, de amíg van egy ilyen tematikus, több színpados és több napos fesztiválunk, addig hiába próbálkozik bárki is kinyírni a rock zenét, nem fog neki sikerülni. A szokásos látványt is megkaptuk, a háttérben dalokhoz illő animációk, óriás lufik, rengeteg füst, láng, és egy kis tűzijáték is színesítette a 13 dalos produkciót. Őszinte leszek, én már itt nagyon fáradt voltam, de még várt rám az a banda, ami rám is hatalmas hatással volt 2006-ban.
Road
A Bullet For My Valentine nem csak egy metal zenekar a sok közül. A 90-es években született emberekre hatalmas hatást gyakoroltak, legalábbis akivel a generációmból beszélgettem már valaha a metal zenéről, az első öt banda között említette őket, mint olyan banda, akik bevonzották őket a műfajba. Nem is csoda, hiszen a 2005-ben kiadott The Poison albumon olyan örökérvényű dalok vannak, mint a 4 Words (To Choke Upon), Hand of Blood, Tears Don't Fall, vagy a Matt Tuck frontember által folyamatosan magasztalt All These Things I Hate (Revolve Around Me), ami állítása szerint is felhelyezte a zenekart a világ metáltérképére.
Az videós intro régi interjúkból és backstage pillanatokból volt összevágva, ugyanis a 20 éves debütlemez köré épült az egész show, elejétől a végéig eljátszották az egész albumot (kivéve a Spit You Out), majd a végén a ráadásban a Knives és a Waking the Demon kapott helyet. Kicsit sajnálom, hogy a Your Betrayal és a Scream Aim Fire kimaradt, utóbbi a kedvencem és egyben az első dal amit hallottam tőlük.
Látszott a bandán, hogy nagyon élvezik az egész koncertet, és ebben valószínűleg nagyon sokat játszik közre, hogy ez volt az idei utolsó nyári koncertjük, egy kis pihenőre vonulnak ezután. A hangzás az ötödik sorból is makulátlan volt, Matt hangja is a réginek érződött, de természetesen nem mehetünk el szó nélkül Jamie Mathias basszer hangja mellett sem, sok terhet levesz Matt válláról a tiszta és scream részekben is, ráadásul nagyon profin. Látványnak a háttérben a kivetítőn, és a dob emelvény alatti sávon animációk mentek, de se nagy füst, se láng, se durrogás nem volt. Valószínűleg tényleg a kezdeteket akarták felidézni ezzel is.
Az egész show visszarepített mindenkit 2005-be, de nem csak minket, a zenekart is. Tényleg nagyon éltek a színpadon, nem igazán éreztették velünk, hogy világsztárok, olyannak tűntek, mintha most szabadultak volna ki egy wales-i garázsból, és most szeretnék megmutatni, hogy "Sziasztok, mi vagyunk azok a srácok, akikhez bármikor oda tudtok jönni pár jó szóra." A végén ez be is bizonyosodott, legalább 30 pengetőt szórtak a közönségbe, a setlisteket pedig maga a dobos, Jason Bowld osztotta szét a szerencsés rajongók között, rengeteg pacsi kíséretében. Ez a fajta közvetlenség az, ami megkülönbözteti számomra a sztárokat és a példaképeket.
A Bullet for my Valentine setlist-je:
01. "The Poison" Intro
02. Her Voice Resides
03. 4 Words (to Choke Upon)
04. Tears Don't Fall
05. Suffocating Under Words of Sorrow (What Can I Do)
06. Hit the Floor
07. All These Things I Hate (Revolve Around Me)
08. Hand of Blood
09. Room 409
10. The Poison
11. 10 Years Today
12. Cries in Vain
13. The End
Ráadás
14. Knives
15. Waking the Demon
A koncert után a kifelé hömpölygő tömeggel tartottam, és azon gondolkoztam, vajon hogyan és honnan tudtam ennyi energiát meríteni erre a napra, hiszen tényleg nem volt megállás. A szervezők nagyon profin rakták össze a programot, minden zenekar jó helyen és jó időben lépett fel tegnap is, és egy nagyin erős lineup-ot sikerült biztosítaniuk, amit nem minden nap kap az ember egy napra sűrítve.
Számomra ennyi volt idén a Rockmaraton, de ma is érdemes lesz még kimenni, hiszen jön az 1980-ban alapított Grave Digger, a Rhapsody of Fire, és a legendás King Diamond is, de magyar vonalon a Kalapács és a Depresszió 25., míg az Akela 35. születésnapját ünnepli, és a Tankcsapda is tiszteletét teszi a nagyszínpadon, ráadásul Bodor Máté és Vörös Attila társaságában.
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
