Bejelentkezés

x
Search & Filters

Ilyen volt Tony MacAlpine budapesti koncertje; és ha már ott volt, Borlai Gergővel is interjúztunk

Tony MacAlpine, Stu Hamm, Borlai Gergő - 2018. október 25., Dürer kert
 
Arra még nem jöttem rá, hogy miért nem tudta áttörni a „nagy falat” eddig igazán senki - az amúgy tényleg tehetséges - hazai zenei palettáról. Vannak nagyszínpados előadóink, akik - nyilván a hazai lehetőségekhez képest – az átlagos zenész vagy értő hallgató számára az abszolút a profi – szinte elérhetetlen - kategóriába tartoznak. Azonban a világsiker, az, amiről tudjuk, hogy mindenki, amikor hangszert vesz először a kezébe, álmodozik, sajnos eddig nagy ívben elkerült mindenkit. Ismerünk magyar származású zenészeket a mainstream világában. Gene Simmons-t a KISS-ből vagy az Ignite frontemberét, Téglás Zolit. Magyar állampolgárként Báthory Zoli már az USA-ban csinálta meg a szerencséjét a Five Finger Death Punch-al, Csihar Attila (Mayhem, Sunn O))), Sinsaenum) pedig ugyan világsztár a viszonylag szűk extrém-metal közönség számára, de eddig nem nagyon termelt ki a hazai szakma egy szakmailag is elismert világklasszist, aki itthonról befutva indult el hódító útjára. 
 
A LiveSound három sztárt hozott a Dürer színpadára. Október 25-én este a legendás Tony MacAlpine, Stu Hamm és Borlai Gergő adott koncertet. Az esemény a 2015-ben, Tony betegsége miatt elmaradt koncert pótlása, egyben a 2017-es Death of Roses c. album turnéja volt. 
 
Az idén 58 éves (hihetetlen) gitárvirtuóz először zongoristának illetve hegedűsnek tanult, a gitár csak később lett a fő hangszere. Mindemellett a zongora végigkíséri, a 86-ban megjelent Edge of Insanity c. lemezzel indult karrierjét. Az albumokon és élőben egyaránt előszeretettel ad elő Chopin vagy Liszt darabokat, olykor saját magát kíséri gitározás közben. Néha nehéz eldönteni, hogy gitáros, aki zongorázik, vagy zongorista, aki gitározik. Számtalan kalandja volt a fúziós zene, a progresszív rock és jazz világába. Olyan nagynevű előadókkal dolgozott, mint Steve Vai, Vinnie Moore, Mike Portnoy, Derek Sherinian, Tommy Aldridge vagy Rudy Sarzo. Rendszeres fellépője a G3 esteknek.
 
Az utolsó lemezt a legendás basszusgitárossal Stuart Hamm-el, és hazánk zenei szempontból legkurrensebb exportcikkével, Borlai Gergővel vette fel. A mély húrok nagymestere a Berklee College elvégzése után már Steve Vai 1984-es, Flex Able című első lemezén is hallható, azóta Joe Satrianitól, Frank Gambale-ig már mindenkivel játszott, aki számít. Nemrégiben lett az igazgatója a Musician’s Institute hollywood-i basszus tanszakának.
 
 
A minden szempontból fantasztikus koncert után Borlai Gerővel beszélgettem egy kicsit a koncertről, a Tony MacAlpine projectről és az életéről. 
 
Bevezetésként csak annyi, hogy valamikor a kilencvenes évek legelején a Green & Peace nevű zenekar próbatermében láttam először Gergőt. Nagyjából 18-19 éves lehettem, Ő úgy 13…
 
Rockbook: - Emlékszel még Bányai Lacira? 
 
Borlai Gergő: - Hogyne, huszadik század. (Ezen mindketten elmosolyodunk, hiszen nem mondhatni, hogy tegnap lett volna 1991…)
 
Itt hozzá kell tennem, hogy a következő években, amikor egy-egy topzenész kapcsán a nagyon megfejtős beszélgetéseink a „könnyű neki, hiszen a rutin meg az évek” részhez értek, akkor halkan fűztem hozzá - azért láttam már 13 éves gyereket úgy dobolni, hogy arra racionális magyarázat nem nagyon van… Igaz, ez még nem a youtube és a facebook kora volt, viszonylag ritkán lehetett alig tizenéves japán kislányokat látni Paul Gilbert vagy Marty Friedman szólókat játszva. Évek teltek el, mire újra hallottam Gergő nevét. Jani, a Green & Peace egykori billentyűse kérdezte meg tőlem, hogy emlékszem-e a „kisgyerekre”, aki azóta elismertté vált a hazai szakmai körökben. Néhány évre rá Jamie Winchestertől, Papp Szabiig, Pressertől, Charlie-ig, az egész magyar szakmával már játszott. Olyan megkérdőjelezhetetlen formációkban lépett fel, mint a European Mantra vagy a Boom Boom Tátrai Tiborral. A Wikipedia szerint, csak 2007-ig több, mint 100 hazai albumon hallható a játéka.
 
Rockbook: - Harmincéves korodra itthon sikerült mindent elérned, amit lehet. Díjak, elismerések, szakmai reputáció. Most 40 éves vagy, azt gondolom, révbe értél. Jegyzett, elismert, profi zenész vagy világszinten, ami valljuk be, nem sokaknak adatik meg, főleg nem Magyarországról. Hogy lehet ennyi projectet egyszerre kezelni, hogyan lehet összeegyeztetni ennyi féle eltérő ízt? Mennyi munka például Tony-val összehozni egy ilyen turnét, ami - a setlistet elnézve - ráadásul estéről estére változik. 
 
Borlai Gergő: - Tony szeret cserélgetni, a próbákon általában 4-5 dallal többet nézünk át, addig variál, amíg be nem áll a legkényelmesebb lista, de néha meg a véletlen vagy a pillanatnyi hangulat határozza meg, – ahogy ma is – hogy mi lesz a számsorrend egy estén.
 
Rockbook: - Oké, ez 0-24 órás jelenlétet kíván, de mégis mekkora agymunka ez? 
 
Borlai Gergő: - Az az igazság, hogy nem tudom, hogy hogyan tudom összeegyeztetni, nem igazán gondolkozom ezen. Csinálom a dolgom, mindig is ezt csináltam. Már 18 évesen is 8 zenekarban játszottam, csak hát azóta más jellegű zenekarokban játszom. Tonyval ez a lemez megjelenése óta az ötödik turnénk. A turné alatt semmi mással nem kell foglalkozni, csak az Ő zenéjével.
 
Rockbook: - Ez együttes próbákat is jelent vagy online oldjátok meg a közös felkészülést? 
 
Borlai Gergő: - Nem, kétszer próbáltunk most, kétszer négy órát… 
 
Adalék: Gergő 8 éve elköltözött itthonról, 4 éve az USA-ban él.
 
 
Rockbook: - Az ennyi idősem megfogalmazódott benned, hogy mi az a cél, amit még el kéne érned? Van olyan valaki, akivel még nem játszottál, de szívesen tennéd? 
 
Borlai Gergő: - Mindig van olyan, akivel szívesen zenélnék, de még nem tettem. Az az igazság, hogy az elmúlt években kialakítottam egy brandet, ami a saját nevem. Tulajdonképpen magamért dolgozom, engem hívnak, a nevem miatt járom a világot, zenélni, drum clinic-eket, bemutatókat tartani. Ez egy bizonyos szempontból nagyon jó érzés, másrészt nagyon kényelmes. Én vagyok a főnököm, és ez egy más helyzet. Nem hiszem, hogy már képes lennék beállni pl. Katy Perry mögé – ahogy tíz évvel ezelőtt simán képes lettem volna.
 
Rockbook: - Úgy érzed, hogy azok a nagyon nagy nevek, mint Vinnie Colaiuta, Atma Anur, Terry Bozzio, stb. hasonló cipőben járnak, mint Te? 
 
Borlai Gergő: - Persze, de azért Vinnie még mindig nyom egy Sting meg egy Herbie Hancock turnét rettenetesen sok pénzért, míg mondjuk Terry Bozzio az utolsó Fantomas lemez óta leginkább egymaga ad elő. Imádok zenélni, szeretem megosztani mással a színpadot. A Tony MacAlpine project pont azért nagyon szerencsés dolog számomra, mert azt csinálok, amit akarok. Egy csomó gitárhős mindig ugyanarra szeret támaszkodni, azt szereti hallani, ami a lemezen van, vagy amit a próbán összeraktak. Én mindig mást játszom, mert eleve a jazz világából jövök. Persze vannak struktúrák, amiket betartok, meg nyilván csak az ízléses határokon belül változtatok, de Tony-nál iszonyatosan nagy szabadságot kapunk, amit nagyon élvezek.
 
Rockbook: - Ez szerencsére látszott, az egész estén – nincs rá jobb megfogalmazás – mindenkiből folyt a zene.  Szerintem nagyon büszkének kell lennünk, arra, hogy magyarként egy ilyen kvalitású team részese vagy. Sikerült feliratkozni a listára, ahova még nem igazán jutott el senki innen. Mit látsz most 40 évesen az előtted álló útról? Vannak még megvalósulatlan álmaid vagy majd az élet hozza?
 
Borlai Gergő: - Minden nagy cél, amiről egykor álmodoztam, nem, vagy nem úgy vált valóra. Szerintem hülyeség álmodozni, dolgozni kell, és majd az élet hozza. Nagyon sokáig Stinggel akartam játszani. Mára ott tartunk, hogy már az ötödik lemezt lemezét doboljuk fel Vinnie Colaiutával közösen. De már nem pazarolnám az időmet arra, hogy én legyek Sting kizárólagos dobosa.
 
Rockbook: - Azért akkor csak beteljesült az álom, ha részben is…
 
Borlai Gergő: - Persze, be, de ha van valódi vágyakozás, akkor az csak annyi, hogy jó emberekkel, jó zenét játszhassak, és ebből jól meg is tudjak élni. Semmi extra…
 
Rockbook: - Ennél szebb végszóról nem is álmodhattam volna.
 
Gergőtől elbúcsúztam, mert egy fárasztó koncert, rég nem látott ismerősök hada és az interjú után még várt rá a dobszerelés összerakása. Nem baj az, ha az ember a földön jár…
 
 
A koncertről: A koncert felvezetőjében Csiszér Levente, Borbély Gábor és Csík István, a Levi Fantasy nevű formációval húzta fel a hangulatot. Egész szép teltház jött össze a második, harmadik számra. Szerencsére sokan voltak kíváncsiak az est főelőadójára, de az előzenekart is méltán elismerő taps jutalmazta élvezetes instrumentális, progresszív muzsikájáért. A számomra olykor Steve Lukather, Neal Schon, máskor pedig Mike Oldfield ízekkel operáló zenekar üde színfolt lehet még a hazai progresszív palettán.
 
Tony MacAlpine régi rajongójaként (legutoljára a Devil’s Slingshot koncerten láttam Őt Billy Sheehan-nel és Virgil Donatival) próbáltam kideríteni az aktuális setlistet – természesen nem lett telitalálatos szelvényem. A félelmetesen jól megszólaló technika szerencsénkre nem akadályozta meg a teljes élvezetet. Az első számtól az utolsóig áradt a nagybetűs zene mindhárom előadóból. Meglepetésemre a ’86-os debütlemez The Stranger című dala mellett, a No Place in Time is felcsendült, láthatóan sokak megelégedésre. Stu basszusjátékával kétszer is elkápráztatta a jelenlévőket, ezt már csak Gergő különleges dobszólója tudta felülmúlni, aki a megszokott panelektől mentesen építi fel ütőhangszerekre alapozott zenei elképzeléseit. A tört ritmusok a végén groove-okká állnak össze egy sajátos rendszerben. A frissebb lemezekről, a Concrete Gardens LP-n hallható Poison Cookies mellett ízelítőt kaphattunk a Tony-ra jellemző neoklasszikus tételek mellett, a fúziós világokba tett jazz-ízű kalandozásaiból is. Természetesen a legutolsó album is terítékre került a közel két órát felölelő felhőtlen ünnepen.
 
 
Volt Chopin etüd, MacAlpine-mester önmagát kísérte billentyűn, összességében azt kaptuk, amit várhattunk. Szívvel-lélekkel előadott, mégsem öncélú dalcsokrot, hihetetlen elméleti és gyakorlati képességekkel felvértezett profiktól. Jó látni, hogy azért még mindig van egy réteg, akit érdekel a magas színvonalon játszott, modern, progresszív hangszeres zene. Még jobb azonban, hogy szép számmal jöttek el fiatalok is. Úgy tűnik, van még némi remény.
 
 
Daw DiSanti
 
Fotók: Crispy Bigsby