Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Instant szónikus destrukció” - Full Of Hell, Sanguisugabogg, JAD, Fleshprison koncertbeszámoló: Instant Fogas Komplexum, 2022.11.19.



Full Of Hell, Sanguisugabogg, JAD, Fleshprison - Instant Fogas Komplexum, 2022.11.19.
 
Történetünk egészen 2020 áprilisáig nyúlik vissza. Akkortájt kezdett kifordulni a világ a négy sarkából. Random érkezett egy ismeretlen ellenség és totálisan átformálta az életünket, egzisztenciális, morális és pszichés szinten is. Már február környékén beütött a krach, aztán szépen – lassan beburkolt és megfojtott minden élő zenés rendezvényt, előadást a láthatatlan kór, sorra kerültek lemondásra turnék, szinte kivétel nélkül. Ennek a rothadásnak esett áldozatául a Full Of Hell / Primitive Man budapesti bulija is, emlékszem mennyire vártam őket és lőn nagy semmi. Bíztam azért benne, hogy a Tukker Booking által szervezett esemény majd valahára pótlásra kerül. „Aztán valahogy” helyreállt egy illuzórikus rend, kiépült az új valóság, mi pedig felvettük a ritmust. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz. Jelen pillanatban 2022 novemberében járunk, a felhők továbbra is komorak – szürkék, olykor vörösek.  A befelé figyelés mellett minimum annyit tehetünk, hogy támogatjuk a szabad művészetet, támogatjuk a földalatti kultúrát mi oly sokat adott nekünk; ezekben a nehéz időkben is. Mint zenével foglalkozó online rockmagazin, a legkevesebb az, hogy elmegyek a kedvenc bandáim koncertjére és írok róluk. Úgyhogy nem volt kérdés, hogy hol töltöm (ismét) a szombat estémet: az Instant Fogas Komplexum szívében, Budapesten.
 
Egy friss hazai formáció, a (számomra tetszetős nevű) Fleshprison nyitotta az estét. A tagság nem ismeretlen underground körökben: a csapat egy része a Wasted Struggle-ból, a másik pedig a Bridge To Solace-ból lehet sokunknak ismerős. Nyers punk / hardcore / d-beat zenéjük nem volt túl bonyolítva, lényegre törő, rövid, de velős szerzeményeket láthattunk / hallhattunk tőlük. A hangzás nem volt annyira kerek, Pándi Balázs dobmunkájából vajmi keveset tudtam kihámozni, pergőt csak elvétve. Kámán Péter és Alakszai László gitárjai valami miatt hangosabbra lettek keverve a mixben, Új Bence vokáljait jobban kihúztam / kidomborítottam volna. Énektémái hallatán egy kevésbé kaotikus Jacob Bannon ugrott be, illetve helyenként, némi Converge párhuzam szintén tetten érhető náluk. Az egyensúlytalan sound ellenére is érezhetően egybe volt a produkciójuk. Hozzáteszem mindenki ott volt a szeren, a dalok felépítése / dinamikája korrekt, a műfajhoz pont megfelelő. Karsay Máté basszusgitárosuktól tudom, hogy hamarosan érkezik egy 
7 számos kislemez, ebből hallhattunk most ízelítőt.
 
Fleshprison
 
A lengyel JAD együttest sem ismertem, ezért az esemény előtt gyors lecsekkoltam a diszkográfiájukat, csak úgy kíváncsiságképp. Idáig bármi, amit Lengyelországból hallottam stílustól függetlenül (akár nagy vagy kisebb neveket) az valahogy mindig minőségi cucc volt. Ez a JAD-dal sincs másképp: sötét, koszos, kimért agresszióval átitatott, old-school punk zenében utaznak, amire tán még az ördög is táncra perdül. Fasza logó, még faszább muzsika. (Amúgy meg a nevük lengyelül mérget jelent.) Mindenféle modernkedés vagy görcsölés nélkül, hozták kb. ugyanazt a kellemesen mocskos rock and roll / punk életérzést, amit lemezen hallottam tőlük, sőt még hangzásban is frankón reprodukálták azt. GG Allin szelleme titokban ott lebeghetett felettük, de abszolút nem zavaró módon. Ami számomra ott kiderült, hogy a JAD valójában a true feelingről szól. Anyanyelven előadott dalaikra ment a pogó elől, dühös szerzeményeik szinte azonnal hatottak. Ami szimpatikus bennük (már a felvett pólók miatt is: Caustic Wound, Entombed, Naughty By Nature, stb.) hogy zenéjüknek köszönhetően mintha visszarepültem volna az időben, úgy a 80-as, 90-es évek érintetlen black, death, thrash metal közegébe. Volt bennük, vagyis a JAD zenéjében valami ősi, kripták és temetők közelében bujdosó energia, amit olyan csapatok tudtak szummonálni mint a Hellhammer vagy a Celtic Frost. A JAD-ban ez kevésbé destruktív formában volt jelen, mellőzték a sátáni identitást, de a jellegzetes hangulat végig velük volt. Remek kis koncertet adtak, kemények voltak, mint a kád széle és szigorúak, mint Tom G. Warrior a Triptykon fotókon. Bármelyik hétvégén újra tudnám őket nézni pár üveg sör társaságában. Remek zenekar!
 
JAD
 
Az esetek többségében a kiolvashatatlan logójú bandák mindig prímák szoktak lenni. (Vagy nem.) Általában ez a slam – gore – grind / death – grind stílusban divat, de az obskúrus image-el / vizuális kivitelezéssel operáló black metal zenekarok sem panaszkodhatnak. Minél olvashatatlanabb logó, annál nagyobb a varázslat! Ha ráadásul a csapat nevét sem tudod helyesen kiejteni az külön bónusz. Az amerikai death metal kvartett szerintem sikeresen kimaxolta mindkét titulust. Az Ohio államából érkező, columbus-i Sanguisugabogg legénysége 2019 óta tevékenykedik a pályán, csupán egyetlen demóval (Pornographic Seizures) és a Tortured Whole debüttel rendelkezik, mégis akkora hype veszi őket körül, amire rég nem volt példa. Hogy ez pontosan minek köszönhető (a végeláthatatlanul színes és pazar merchandise áradatnak, a tagokat kifigurázó mémeknek / elbaszott poénoknak, vagy csak egyszerűen a zenéjüknek, nem tudom) de abban biztos vagyok, hogy egyre biztosabban betonozzák be magukat a legtűrhőbb extrém metal formációk közé. Lehet, hogy esetükben nem beszélhetünk konkrét marketing stratégiáról, ennél talán sokkal egyszerűbb a képlet, mindenesetre a gépezet eredményesen működik: kanyarban a kettes lemez, a Homicidal Ecstasy (ezek a címek!) amit a Century Media Records fog jövő év februárjában piacra dobni. Amikor először találkoztam a Sanguisugabogg-gal, az vagy egy St. Vitus báros felvétel miatt lehetett vagy a Metal Injection oldalán olvastam valami random cikket róluk. Nagyon nem kötöttek le, hogy őszinte legyek. Sokáig szemellenzővel figyeltem a ’Bogg-fiúkat, mert nem láttam igazi tartalmat mögöttük, csak pörgött a hype-machine 666-os fordulatszámon, úgy voltam vele, ha lesz nagylemez, akkor adok nekik egy esélyt. Aztán a világra okádták a bámulatosan groteszk Tortured Wholed-t és beleszerettem. Hangzás / tartalom / hangulat – mind hibátlan. Máig elsőrangú produkcióként tekintek rá, a Dead as Shit, a Gored in Chest vagy a Dragged by a Truck mekkora dalok már… De beszéljünk a buliról, elvégre miattuk (is) kerültem oda. Azt vágom, hogy képzett zenészek alkotják a bandát (az énekesüknek, illetve a dobosuknak is több projektje van, érdemes csekkolgatni) de azt nem gondoltam volna, hogy ekkora gyomrosokat fognak kiosztani az egybegyűlteknek.
 
Sanguisugabogg
 
Rengeteget erősödött a brigád, Devin Swank öblös orgánuma maga a death metal éneketalon. A mélyei eléggé veszélyesek. Érthetően vokalizál. Másik death torok, akit szintén nagyon szeretek az a Gatecreeper frontembere, Chase H. Mason. Ők ketten szerintem kiemelkednek az átlagból. A Sanguisugabogg jelenleg ismét négytagú (Cameron Boggs gitáros tavaly kiszállt) de érdekes módon (és ha jól láttam) most basszeros nélkül álltak ki. A lényeg, hogy a 6 húros szekció (Ced Davis és Drew Arnold) pedálokon / basszus és gitárerősítőkön átküldött, extravastag gitársounddal aprított fel bennünket. Sludge-ba hajló, groove-os death metal témáik óriási súllyal telepedtek a mellkasunkra. Egyáltalán nem hiányozott a basszusgitár: a zenéjüknek szépen volt alja, teteje és közepe. Elementáris erővel pusztítottak, közel album minőségben. A kedves közönség szemmel láthatóan díjazta ezt: ment a folyamatos hajazás, circle-pit és volt fekvőtámasz verseny is. Élőben hallani a már fenn említett nótákat (a Dead as Shit gyönyörű volt!) és jó pár újat a közelgő lemezről (Pissed, Face Ripped Off, stb.) páratlanul csodálatos élményt nyújtott. Cody Davidson ügyes kezű és lábú dobos, nem bonyolítja túl a dolgot, de nem is kell, mert viszonylag primkó muzsikát tolnak – és ezt nem degradálóan mondom. Lehet, egyszerűnek tűnik, amit csinál, de azt annál fifikásabban teszi. Játéka pontos és masszív volt. Viszont ha kell, technikailag is a toppon van, ugyanis akadnak komplexebb részek, sőt grind ütemek is az alapvetően lassú zenében. Csak elismerően tudok róluk nyilatkozni, érződik a bandába fektetett munka és alázat, továbbra is remek ízléssel komponálják a számaikat, jellegzetes hangzásuk azonnal felismerhető. Devin Suspiria-s pólója (Argento rulez!) szofisztikált  ízlésre utal, biztosan szeretik a kultklasszik horrorfilmeket, elég csak lecsekkolni a Troma filmkiadóval készült beteg videóklipet… Úgyhogy ha vinyl lemezzel most nem, de a John CarpenterThe Thing” című filmjére hajazó ’Bogg pólóval én is gazdagabb lettem. 
 
Sanguisugabogg (Devin Swank) 
 
A Full Of Hell még mindig zseniális. Először a The Body után láttam őket a Dürer Kert középső termében 2019-ben. Élőben iszonyat intenzívek tudnak lenni – ez akkor hatványozottan érvényesült és ha lehet azt mondanom, most még durvább volt az egész. Dylan Walker (énekes / effektek, noise), David Bland (dobos), Sam DiGristine (basszeros) és Spencer Hazard (gitáros) tudja mitől döglik a légy. Apropó Spencer! Még most sem vagyok teljesen biztos, de Hazard úr helyett ezen az EU turnén egy másik gitáros hazardírozott (höhe) pontosabban pengetett. Kétlem, hogy ennyire benéztem volna a szakállas, enyhén kopaszodó fószert… Mivel kézzelfogható infót sehol sem találtam erről, így maradjunk annyiban, hogy ez a (számomra) full ismeretlen gityós ugyanazt a minőségi riffiskolát tolta le, amit drága Spencerünk megírt. Játékában nem volt hiba, úgy kente, mint kan a kocát. Csodálkoztam is honnan tudták őt leakasztani… Még a gitársound is közel hasonló volt. A többieket ismerve, úgy nyomták a zajos-sludge-os, néhol matekos grindcore / death metal / powerviolence rombolást mintha az életük múlna rajta, mintha ez lenne az utolsó nap, hogy felléphetnek. Ez különösen Dylan Walker-re igaz. Ő „A” frontember. Acsarkodik, egyre kegyetlenebbül üvölt (kb. 3 közép, 2 mély hangfekvésben tolja, rendkívül széles spektrumon mozog a vocal-range) és mellé olyan lélekjelenléttel / kisugárzással rendelkezik, ami nagyon ritka a jelenkori szcénában. És még a kis zajkeltő pultjáról és az egyéb kísérleti hangszerekről (főleg az az orkán-sípszerű valami) nem is beszéltem. De David Bland dinamikus dobjátéka is megérne egy misét. Fiatal kora ellenére, hihetetlen, hogy miket ledobol a srác. Mindenféle túlzás vagy elfogultság nélkül mondom, hogy ez szimplán tökéletes volt, le a kalappal előttük.
 
Full Of Hell
 
A keverőállásnál majd később a színpad elől hallgattam őket. Bődületes volt a sound, bárki is keverte mindkét helyen pompásan szólt, nagyon élveztem. Van egy íratlan szabály számomra: nincs karóra nézegetés, sem telefonnyomkodás. A bandát mindig megtiszteljük teljes figyelmünkkel. Kivétel csak akkor van, ha érdektelen vagy lapos a set. De egy olyan csapat, mint a Full Of Hell kizárt, hogy unalmas legyen… Miközben ott álltam és szinte úsztam az összes érzéket kielégítő szónikus destrukcióban, arra gondoltam bárcsak örökké tartana. Annyira finoman, gördülékenyen áramlott minden. A Masami Akita-val azaz a Mezbow-val közös lemezen van egy lassabb track, a Thrum In the Deep, azt nagyon vártam, sajnos nem volt, de kaptam helyette egy Reeking Tunnels-t. Nem tudok konkrét számokat kiemelni, kurvára egyben volt az egész. 
 
 
Programjuk végcsúcsaként még ketten csatlakoztak a srácokhoz egyéb ütőshangszereken: Pándi Balázs (Fleshprison) cintányérral a kezében verte szét szisztematikusan a David Bland elé felhelyezett dobcuccot, míg Cody Davidson a Sanguisugabogg-ból plusz egy pergőn fokozta az élvezeteket. A valójában fél perces záró track (The Lonely Path of the Cestoda) így kb. másfél perces, őrületes kakofóniába torkolló, káprázatos noise-grind improvizációba ment át, hogy aztán hirtelen lenyugodva, egy jól elkapott blastbeat-tel pontot tegyen műsoruk végére. 
 
Az ilyen pillanatokért érdemes élni és kell is.
 
 
Lupus Canis
 
A fotókat Müller – Róka Bertold készítette.